Mágia

Mágia

 

Hátadnak támasztott csendben

mozdulatlan kucorgok,

nehogy megzavarjalak, amint

épp magadhoz öleled

az összes viruló árvaságot,

bánatszemű, soványka gyermeket,

reszkető anyóka-kezet, apa-vállat,

pupillákba zárt ős-szerelmet,

pusztaságot, száguldó,

mokány lovak horkantásait,

csillag-vágták sötétjéből

kivillanó csendek hangjait,

s minden mennydörgő vihart

halk harmóniává csitítasz,

 

Békéért háborgó szívedben

összecsengnek a szférák,

a tér hatalmas, buja kert,

benne a férfi-magány elültetve,

mély, termékeny humuszba.

Varázsszavakat mormolsz sorra,

sámán hittel az égre küldve,

magadban áldott esőért imádkozol,

mert nemcsak a föld, a hold is szomjas.

Kitársz az éjszakába minden ablakot,

hagy lélegezzen szabadon az álom,

majd mint aki gondolatokban olvas,

behívod a félénk, rézpillájú holdfényt,

bátorításként igyon egy pohár bort,

s ő hálásan kortyolva veled marad,

járkálva csillagparázson, mialatt

te lassan végigdőlsz az ágyon.

 

Szépet álmodsz,

már nem mozdulsz hajnalig.

öledben egy galaxis békén szuszog,

s én a hátadnak támasztott csendben,

még mindig mozdulatlan vagyok..

Csak később, ha elalszom,

a legmélyebb álmomban,

hogy még én se halljam,

hogy soha fel ne kavarjam, s ne fogjon

rajtad varázslás, mágia, semmi átok,

öntudatlan, ösztönös révületben 

ölelem magamhoz árvaságod.