közelítések

közelítések *

 

 

még maradna hisz nem mérhető

alig-idő amit a május kibontott

csupán lélegzetvételnyi szép

 

pár lázas pirkadás-pillanat

mélyéről felsziporkázó csillag-sötét

esthajnaltól esthajnalig

 

élő felhőoromra kapaszkodó kép

színesedő vásznán még zöld tüzek égnek

arcomra a nap illanó csókját ráégeti

 

kortalan korát keresi benned

idesuhan fényért rózsaszirmokért

s szemedből rabolva elviszi

 

mert önként nem adod magad

már magad sem tudod miért

várakozón belépsz a nyár ajtaján

 

árnyékos lombernyő hajlik föléd

mint angyal szárnya úgy takar be

megóv hőtől jövendő fagyoktól véd

 

megbékülve könyörögsz esőért

ami álmok forró tűzfalára ömölve

bevált s megéri még a tavasz-halált

* evokáció Vas István: A rózsalángolás c. versére 

 

 

 ******************************************************

 

Vas István:

 

A rózsalángolás

 

A rózsalángolás, a fehér meg a sárga

Meg a rózsaszín, a piros, a piros, a nyár:

Ez mind te vagy magad, aki a pusztaságra

Szemet vetettél – most a „legyen” meg a „lőn” egy lángban áll.

 

Te akartad, ugye, ezt a kései kertet?

Én azt mondtam, fákat ültetni késő van már,

Még sajnáltalak is, hogy elkezdeni merted –

Most szökőár fut fel a földből, a rózsák, és lombokban lobog a nyár.

 

Nekünk nagy fák ezek a fénylő fiatalkák –

Nem az számít, hogy mekkorák.

Árnyékot még nem ad, de illatot ad már az olajfád,

És színesednek birsek, barackok, mandulák.

 

Ki tudja, látjuk-e komollyá nőni őket?

Diófa árnyát megérjük-e még?

Mindegy, láttuk, ahogy a semmiből kinőttek.

Úgyis a kezdetben a vég.

 

Már úgyis lesben áll a rózsákban, a kelyhek

Sárgája, bíborja mögött a halál.

A kezdetben a vég. De a végben a kezdet.

Minden rózsában az a nyár.

 

Most közelit – ha még ideér – az öregkor,

Most, hogy felszöktek a rózsák. Úgyis tudom.

De a rózsák között te lángolsz, aki akkor

Kihajoltál az ablakon.