Egy és Más

 

 A szegény utcazenész

 

Hallod, mint bújik a csönd az áradó dalhoz?

Látod a hegyben megbúvó patakot, 

hogy rohan  a folyóhoz, de partjánál

tétovázva megáll, mielőtt beleveszne...

Szemünkben álldogál most így az idő

hallgatag, fénybe csorgó este,

odaintve a bámész holdnak, 

míg "a pillanatok zörögve elvonulnak",

őrizve millió, mélyben zsongó hangot,

mik magukkal sodornak minden partot,

nappalból átszüremlő halk éneket,

amit az éj felülír, szinte észrevétlen

s csillag-hangjegyekkel

újra kottáz bennem.

 

Mozdulnék feléd, "de te némán ülsz fülemben",

a csend hallgat bennem, s én is hallgatok.

Szívemben galaxisok örvénye tágít teret,

lassan befed, sötétté foszlik a holnap,

"csillagok gyulnak és lehullnak,

de te megálltál szememben",

s tovább lépni én sem vagyok merész.

 

A szerelem szegény utca-zenész,

virtuóz játéka után hálásan

begyűjti filléres perceit az örömnek,

mit csengő emlék-érmek köszönnek,

aztán odébb áll, mint a feslett tavasz;

Kibomló, ledér orgonák alatt muzsikál,

keres illatozó, nyíló tereket,

ahol széllel feleselve, szabadon zenélhet,

vagy fellelkesülve új koncertet ad,

megosztja lázas tavaszát, láng-nyarait,

dallamaiban mindent odaad,

bőkezűen szórja  el szív-hangjait,  

s összes aranyát amíg csak lehet, 

mégis koldus marad, - egy szegény utcazenész -,

napról napra így él... mást nem is tehet,

mint áradó zenében hangtalan szeret.

 

 / idézetekben: József Attila : Óda - részletek /

Tánclépésben

 

tavasz nyár ősz tél

kódolt ritmusa bennünk

olyanná vált a szerelmünk

mint évszakok gyönyörű tánca

lassan mosódnak el a határaink

tüzes tangóból átvált a zene

édes dallama a parkettre int

eloldódik lépéseink lánca

már álom-keringő bűvölete

ahogy tél és tavasz románca

magával ragad a nyárba

sodor az érzéki salsa

felülír mindent az a ritmus

s a paso doble hős torreádora

vörös kendőjét dobja

a legyőzött kábult bikára

aztán csitul a lüktetés

és lágy ütemre dobban a láb

őszi cha-cha-cha- ra

színes levél-rumba

szél-forgatagába szédül a szív

az örök rock and roll-t járva

mert megígérte nekünk a szerelem

a parkett szélén álldogálva

- s talán valóra is váltja -

hogy tánclépésben veled-velem

áttáncol az életen

https://www.youtube.com/watch?v=F5zCGgZMaWQ

 

Szerelemből szakadó

 

lépj halkabban kicsit

cipőd ne kopogjon

mikor szívembe lépsz

a hóesésben vigyázz

kristályos csendben

foglald el fehér erdőségeim

túlélő vad dobogások életterét

s mint hóban pihenő őzet

föl ne riaszd didergéseim

egyetlen szökkenés csak

máris eliramlott a vad

félelme agancsára olvad

vagy ami rosszabb ráfagy

hát lépj nagyon lassan

óvatosan és nézd

amint álmodik s megremeg

ám ha hirtelen felébresztenéd

félek megállítanád a bennem

szerelemből szakadó hóesést

https://www.youtube.com/watch?v=LMyYL72VznM

Rovásírással

 

nem írok többé a szerelmeimről

kinyílott szirmú szép rovás-virágok

illatát viszem és amit itt hagyok

gyorsan elillan egy szív-pergamenről

 

versbe rajzolt indás leveleimmel

bajlódni nem kell így már senkinek

nem karcolok porba csillagot minek

jelét az égbolt úgysem ismerné fel

 

nem szédülök mélybe sziklaperemről

nem olvasok jövőt a tenyeremből

csak egy madár csipeget fénymagot

 

riadtan röppen el nem ezt kereste

nap felé száll pedig közel az este

s szerelmeimtől gyúlnak csillagok

 

az égre szökve lázrózsák égnek ott

felhőpárnákon alszik minden titok

s lélegzik újra minden létező

 

parányi fény táncol álomarcokon

ében sötétben egy utolsó ikon

hajnal-tájban álmosan felébredő

 

pillanatok a szférák zen-éjében

lengő akkordokat sodornak s fájó

hófehér csendekből inhaláló

gyopárok nyílnak egy meredélyen

 

mielőtt a szerelemtől búcsúzok

a kék égre még szívem ráterítem

rovásírással vésem rá a jelem

s szemedből mellé csillagot lopok

 

 

Panoráma vasúton

 

mosolyogtál - álmos szürke délután

ahogy útra kelt miattad a fantáziám

azt mondtam - jegyet váltottam rád

mostantól - nem baj ha nincsen kordon -

vadregényes szerpentin panorámavasúton

zordon és szelíd tájaidon álomutazom

belőled bámulom hegyek sötétzöldjét

felhőid kékes suhanását a dombokon

szívzakatolásod mint erős mozdony

emel egyre feljebb a hóhatár fölé

ahol fehéren fénylik a táj tudom

 

szebb így mint keréken járva

vagy gyalog hisz' épp csak parányit

mégis a vonatunkból magasabbról

látszik a szerelem-freskó színes egésze

elpárolog az illékony szürkeség

s tótükör-fényes ablakon át ölel az ég

mintha lélegző lombokon lebegnénk

a látószög kinyílik messziről szinte hívón

emelkednek csobognak föl a síkból

kristály-patakok függőhídon járunk

szemünkbe csillan a nap míg alattunk

hallgatag mély folyók áramlanak

 

s a horizont még mindig tágul

ellátni egész a tengerig fejünk felett

a fényruhájú hold-kalauz csak figyel

kedves türelemmel nekünk integet

el nem tévedhetünk itt a szerpentinen

ez a panoráma-utunk nem kell másik 

vonatunk siklik föl a csillag-állomásig

talán kicsit pihenni ott még megállunk

valahol a havasokban hópuha csendben 

és visszafelé… már te utazol bennem

...  bár kajánul azt mondtad nincs is jegyed

s derültél ezen egy álomba borult délután

de amikor végül ránk fékezett az est

felmutattad a holdnak örökös bérleted