Egy és Más
SzemélyesNélküled
Nélküled
Néha sötétség, máskor fényözön,
vissza-visszatérő lélek-visszhang,
körbeölelő kékség, mi váratlan rám köszön
és van, hogy csendben is zengő-bongó
akkordok, miket szívdobbanásban hallok,
s mintha érezném finom rezdülését,
kondulnak bennem halk alt-harangok.
Nélküled mégis hiába kérdeném,
választ nem küldenek univerzumok.
Ó, hányszor kértelek, faggattalak,
veszejtő kétség-kráterek mélyén,
míg Te elrejtőztél bennem hallgatag...
"Eddig úgy ült szívemben a sok rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag",
de lehetek-e kibékülve magammal
Istenem, amíg veled haragban vagyok?
Meg kell békülnöm a gondolattal:
Nélküled semmi, embernyi esélyű is
csak Veled maradhatok...
"Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem",
kezedben tartod törékeny életem,
mégsem kell félnem. Kérdeztelek
s válaszul végtelen térré nyílt a kékség,
elfér benne minden bánat és öröm,
minden fohász, minden reménység.
Másom sincs: néha áradó fényözön,
máskor a gyötrő fénytelenség,
Érzem, Nélküled többé semmi
nem tudna bennem váltakozni,
létem apály-dagály nyughatatlan
áramlásait felfogó tiszta part vár még,
Tőled kapott, érdemtelen ajándék.
Láthatatlan, erős tenyered,
mint leggyengébb hajóst is megmentő sziget,
védelmez, megtart, így megtarthatlak én is,
"s tudom, nem véd meg engem sem emlék,
sem varázslat - baljós a menny felettem";
a földön mégis minden igazzá válhat,
az is, hogy itt voltam, élek, s még álmodok..,
Nem kell kérdenem, ismerem a válaszod
s elmenni innen Nélküled én már nem tudok.
(Az idézetek Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat c. gyönyörű verséből valók. Nem evokáció, részben mert úgysem tudnék Radnótihoz méltó evokációt írni, másrészt mert ezúttal túl személyes a tartalom)
Éltető vízkörben
Éltető vízkörben
Lehettek vagy százan,
récék, vadkacsák, néhány hattyú,
meg egy gúnárszerű vezér, fekete nyakú.
Úszkáltak a jégkásás, kopár partok
közt megmaradt egyetlen vízkörben,
tollászkodtak, de mintha ott se lennék,
gubbasztott a jégen is pár tucat.
A tó jéghideg vizében a bedobált
falatok morzsáit vadászták s ezért
néha egymást üldözték a semmiért.
Akadt egy szabad, napsütéses órám
délután, amíg vártam valamire…
A kenyeret mind nekik adtam,
aztán csak bámultam tovább a vízre:
micsoda életösztön kell ide túlélni,
…és itt nem lehet gyengének lenni!
Ők is vártak valamire, akárcsak én,
egy éltető elemre, hangra, tavaszra, élelemre,
kibírni a következő órát, napot,
figyelni a vízkört, tágul-e, vagy szűkebbre fagyott?
S míg csodáltam őket az időről elfeledkezve,
lekéstem ismét a várt körjáratot...
Lomtalanítás
Lomtalanítás
Évek óta kerülgetem.
Ütött-kopott piros lábas,
lepattogzott a zománca
több helyen s ahol maradt,
fakó és fénytelen.
Régen érzett ízek a számban,
ránézek, arrébb teszem,
helyét nem találva
hol ide, hol oda …
évek óta csak kerülgetem,
a múlt valaha piros darabkája.
Se nagyanyám, se anyám,
sem konyha, sem sparhelt.
Nem tudom ez miért maradt meg?
Elhatározom, - mint máskor,
majd tavaszi lomtalanításkor, idén
végre megválunk egymástól,
kidobom ezt is, - a kutyának sem kell,
van új, rozsdamentes, másik.
Odakint már gyűlik látványosan
a haszontalan kacat, s a jelenről
a fölös bevonat addigra leválik,
lepattogzik a sok ígéret és lassan
rend lesz a múltkáoszban..,
De a tavaszi lomtalanításig
ott bent a pirosan kerengő
véredények üzenő-falán titokban
pár emlék fakul foltokban,
s a rozsda... nem is látszik.
A gyertyák még égnek...
A gyertyák még égnek…
Búcsúzik az ünnep. Mennie kell.
A gyertyák még égnek s az estére
ráterül egy könnyű, ködszemcsés lepel;
Még körbevesz a szemek élő fényfüzére:
Anyámé, Apámé, Mamáé s Nagyapámé.
Nézik szótlanul az ismerős fényeket,
minden csendes, eltűnődő...
Helyettük csak a kis fenyőfát őrző,
csipkeszárnyú angyalkák beszélnek,
s ők utoljára még visszanéznek...
Csendben szeretném őket megölelni,
jó volt velük lenni... jó volt velünk lenni.
A szobában virágok, az asztalon apró díszek
figyelik, ahogy leszedem azt a négy terítéket,
amelyik mellett pár napig Angyalok ültek.
Elröppenő ének
https://www.youtube.com/watch?v=py4hhfIHz8o
Elröppenő ének
Versek.Vajúdók, igazak, kemények,
lágyak, merészek, szépek, bájolók..
A csodákat másnak meghagyom,
hadd legyek én elröppenő ének.
Költők. Lánggal égők, bölcsek, tanítók,
Sorskönyvet írók, kedves koboldok…
Hadd legyek én csak világ bolondja,
kit másra ne, szeretni tanítsatok!
Ne kérdezzetek, mit miért mondok,
teszek, s ha felelőtlenül pár sort leírok,
„Nincs alku - én hadd legyek boldog”
mentség sincs és nincsenek válaszok.
( az idézet József Attila Ars Poetica c. verséből való)