Egy és Más
SzemélyesHét kapu titkai
Hét kapu titkai
(a főoldalra beküldött eredeti forma )
Az első kapu illateső, gyöngéden megtartó,
simogató kéz, páracseppben fénygömb játszik,
szemek mosoly-melegsége csillagtakaró.
Még apró tündérálmok mesevilága látszik,
de máris újabb kapuban állok kíváncsian,
enyém itt minden: a mező-zizgés, a folyó, a föld,
üveggolyókban bimm-bamm színű dallam,
s hócsipkés hegyek lélegző zöldje köszönt.
Magasan a kilincs, felérni mégis vonzanak,
magasba emelnek a harmadik kapu táruló titkai,
fürkészem, ismerkedem, messzire hívnak,
életet vajúdó, rejtőző halált virágzó tájai.
Lépések, szirtek, becsült távok; völgykatlan lent,
jelmezek, álarcok; szembogár-zuhatagban képtelen
felhőrajzok, zaj-villámlások, dörgés odakint és itt bent,
a kinyíló negyedik kapu mögött: vágy és szerelem.
Suhanó, zöld partok, szélbe kapaszkodó kereszt,
termékeny földek, kovásszal dagasztott kenyér.
Fatörzs-ágazások, s a gyökér már nem ereszt,
az ötödik kapun őshazám bensőmbe visszatér.
Táguló tér álmodott útjain csillag-járatok, imák...
Lélek-tánc vágyott, bennem növő világok fölött.
Szemedben fényrózsák, ölelésbe bújó éjeken át
a hatodikban láng lobban szív és szív között.
Érzés-Univerzum, hol törvény dönt, nem a szó.
Elégett pillanatok nyomai zöldellő lét-ligetben.
A szabad akarat még lázad helyettem, - békés illúzió -,
majd tárul a hetedik kapu is, véletlen... elrendelten.
*** * ***
Riadna a lélek, de magukhoz ölelik dobbanó ütőerek,
Óvják a Szerelmet, ami soha el nem veszhetett,
Zúgnak hullámok, reményből szigetek születnek,
Az Élet szép, Istenem, hogy köszönjem Neked...
/2015/
(Ide már nem terveztem, de visszahoztam ezt a korábbi, átírt versem a blogba, mert sajnos ma ismét hibásan jelent meg a főoldalon és épp a vége nem úgy lett, ahogy beküldtem. Nem kértem az utolsó előtti hosszú sort, és nem kértem akrosztichon-kiemelést... és nem három ponttal volt az utolsó szakasz a többitől elválasztva, mert a három pont egészen mást jelent, mint a csillagkarakterek. A többi stimmel... Előfordult máskor is, hogy önhibámon kívül javítást kellett kérnem, de nem egyszer több napba telt, mire sor került rá, akkor meg már szinte mindegy. Ha ezúttal is ez lesz, a főoldalról törölni fogom.)
Azóta...
Azóta…
Anyámnak, el nem múló szeretettel - 2017 május 15.-én.
„Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,…”
Mindig sejtettem, hogy ő is tudott
egy nagy titkot az életről, ám nekem
hangos szóval el nem mondta sosem,
megvárta míg csendben bealkonyodott.
A padláson ma már csak lim-lomok,
poros dobozba zárt, vézna gyermekévek…
Szeme az enyémből még visszanézhet:
felnőtté lettek - s szép, kövérek- a bánatok…
Gyakran látom csinosan, nem betegágyon.
Korán hazaér, gyűrűivel együtt leteszi gondját,
simító mosolyba mártja könnyed sóhaját
s rangasz ruhát igazít egy kislányon…
Kinek s mikor jön el az a másféle „korán”..?
Azóta sem árulta el senki nekem.
Vasárnap volt, - mint mikor születtem,
Isten is pihent, vagy nem figyelt talán…
Valahogy kitámolyogtam a fényre,
reszkettem a hőgutás fák árnyékában,
de már tudom, csak magamat sajnáltam,
... mert azóta Édus ezt is elmesélte…
A jázmin illatú májust, s az orgonákat
az élet mellé, örök ajándékul adta nekem,
tudta, a születés szentség, s nem lehet véletlen,
mint a „korán” érkező és örökre maradó bánat…
Most is köszönöm Anya, az életet, a májust, ... az orgonákat...
idézet: József Attila Anyám c. verséből;
rangasz jelentése: rendetlen, v. rendezetlen öltözék
Ami még maradt
Ami még maradt
Ha emlékeim közül elveszíthetném
önkéntelen tagadott létezésed,
színeidből lopott sötétjeimből
összeilleszthetném a képet,
amit sosem festettem meg rólad,
mert lefolynál az éjszakákról,
hajnalra könnyeimmel mázolt
kép nélküli vászon maradnál,
ismeretlen mélység, s fölöttem
híddá feszülne szivárványod.
Ha felejthetnék minden szót,
amit naponta összekötöttem
logikátlan összefüggéseiddel,
csak maradék sóhajokból alkotnék
egy egyszerűre bővített mondatot,
ha volna még egyszer, egyetlen
ősrobbanássá sűrült pillanat…
Fénytelenségben szétszóródott,
száguldó távolságainknak talán
gátat szabna az isteni gondolat,…
ha menteni akarná, ami még maradt.
Emlékül
Emlékül
most talán most kéne eltűnni
angolosan köszönés nélkül
lelépni a semmibe
tisztára fürödni fényben utoljára
beolvadni Isten egy pillanatába
felszívódva a hajnali napba
reményt sugározni a világra
vagy belefagyni egy jéghegy
csönd-mélyébe és végül
pár semmi kis verset
hagyni kiolvadni
s tengerbe merülni
emlékül
Elméletileg
Elméletileg
Megesik velem, olykor elképzelem,
milyen lesz a világ majd nélkülem,
mert valami biztosan megváltozik,
bármennyire is jelentéktelen
semmiség, szubatomi galaxis
tűnik el, a teljesből hiányozni fog,
mint tudós elméjéből a praxis,
ha szerelemről ír disszertációt.
De néha már azt is elképzeltem,
nem is én, a világ képzel engem!
Valami lélekfélét is gondol belém,
és életre kelt, mielőtt megérteném:
Ki vagyok én? Honnan, miért jöttem ?
… és miért kell nélküled itt lennem?
A szerelemről miért nem tudok semmit?
S miért írhatok róla, mindössze ennyit?
Az elérhetetlen csillagokat minek bámulom?
Egy érzés-lepke-súlya miért ül a vállamon?
És hová szállnak el velem az álmaim,
miért röptetnek, ha nincsenek szárnyaim?
A világ észre sem veszi, ha innen elmegyek
és magammal viszem mind a kérdéseimet,
de elméletileg a válaszokat itt hagyom,
nincs szükségük rám, rég tudják, hogy tudom.