Egy és Más

 

 

ADY ENDRE

Hiszek hitetlenül Istenben

 

Hiszek hitetlenül Istenben,

Mert hinni akarok,

Mert sohse volt úgy rászorulva

Sem élő, sem halott.

 

Szinte ömölnek tört szivemből

A keserű igék,

Melyek tavaly még holtak voltak,

Cifrázott semmiség.

 

Most minden-minden imává vált,

Most minden egy husáng,

Mely veri szívem, testem, lelkem

S mely kegyes szomjuság.

 

Szépség, tisztaság és igazság,

Lekacagott szavak,

Óh, bár haltam volna meg akkor,

Ha lekacagtalak.

 

Szüzesség, jóság, bölcs derékség,

Óh, jaj, be kellettek.

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,

Beteg vagyok, beteg.

 

Meg-megállok, mint alvajáró

S eszmélni akarok

S szent káprázatokban előttem

Száz titok kavarog.

 

Minden titok e nagy világon

S az Isten is, ha van

És én vagyok a titkok titka,

Szegény, hajszolt magam.

 

Isten, Krisztus, Erény és sorban

Minden, mit áhitok

S mért áhitok? - ez magamnál is,

Óh, jaj, nagyobb titok.

 

 

 *************************************************************************************

 

Ady Endre 

Meg akarlak tartani

 

Őrjít ez a csókos valóság,

Ez a nagy beteljesülés,

Ez a megadás, ez a jóság.

 

Öledbe hullva, sírva, vágyva

Könyörgök hozzád, asszonyom:

Űzz, kergess ki az éjszakába.

 

Mikor legtüzesebb az ajkam,

Akkor fagyjon meg a tied,

Taposs és rúgj kacagva rajtam.

 

Hóhérok az eleven vágyak,

Átok a legszebb jelen is:

Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

 

Testedet, a kéjekre gyúltat,

Hadd lássam mindig hóditón,

Illatos vánkosán a multnak.

 

Meg akarlak tartani téged,

Ezért választom őrödül

A megszépítő messzeséget.

 

Maradjon meg az én nagy álmom

Egy asszonyról, aki szeret

S akire én örökre vágyom.

 

 

 

 

 

 

BALLA ZSÓFIA versei

 

 

Csupasz fák

 

Milyen szépek ők csupaszon. A fák,

ha már ellődözték a lombjukat.

Felrajzolódnak apró ízükig.

Szárnyrajzuk szenes térképet mutat.

 

Szemem, mint szeretőm testét, bejárja

őket, egy fészeknél úgy elmatat…

Öreg szépség, kialvó meztelenség

kovácsolt, vas inak közt nyit kutat.

 

A fa égnek mered, az ágyúcső.

Tavaszba hányja sortüzét virágja.

Egy ág csupasz nyila robog a menny felé,

hogy a vak sorsot fönn szemén találja.

 

 

MENETKÖZBEN

 

Apró rezgéseket kell felfogni

– mik az utcán bőrömön pezsegnek,

villamos szikraként fejbe ütögetnek –

ezer sugárzását embereknek.

 

Hajamon érezni egy sóhajt,

szememben félni egy villanást,

tenyeremben hideg megfagyást,

arcomon leperegni furcsa szókat.

 

Átszaladnak rajtam hideg borzongások,

fejem felett nedves puha ég,

hozzám szállnak rejtett csillanások,

mint a tűnő szappanbuborék.

 

 

SZERETLEK

 

...mint őrültek a rögeszmét,

mint düh a szavakat,

mint árnyék a sarkot.

És ez a vadság

felivódik úgy,

hogy téged eltöröl,

s aztán saját képére alkot.

 

Részeg ólom a vérem,

bársonyos kő az agyam,

s ujjongó bánatomban

azt kérem,

hogy lehessek

faragott kőpárkány,

akin felfut a szeme,

mozdulat,

akivel csak pihen a keze,

fény,

akiben létem kereste,

máglya,

akin elég a teste.

 

 

A TEREMTÉSBEN

 

Már minden eldőlt, nélkülem.

Mégis döntetlen minden itt lenn.

Istent magamnak rajzolom

s eldöntöm minden értelemben.

 

Személye nem hiányosabb,

ha kutatom a görbe égi rendet.

Mégis büntet, hogy nem szabad

helyrehoznom, amit bennem teremtett.

 

" Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre." 

/Arany János: Toldi estéje- részlet/ 

... 2018 június 20-án meghalt Kányádi Sándor  KÖLTŐ. 

+++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++

Kányádi Sándor versek:

A  'Vannak vidékek...'  sorozatból:

Előhang

 

vannak vidékek gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

szavak sarjadnak rétjein

gyopárként sziklás bércein

szavak kapaszkodnak szavak

véremmel rokon a patak

szívemben csörgedez csobog

télen hogy védjem befagyok

páncélom alatt cincogat

jeget-pengető hangokat

tavaszok nyarak őszeim

maradékaim s őseim

vannak vidékek viselem

akár a bőrt a testemen

meggyötörten is gyönyörű

tájak ahol a keserű

számban édessé ízesül

vannak vidékek legbelül

 

1982

 

Viseltes szókkal

 

vannak vidékek ahol a szerelem

akár a harmat az árnyékos helyen

tavasztól őszig őrizgeti magát

szerény hasonlat de illik rám s terád

félszeg is mint az iménti asszonánc

de időt-jelző mint arcunkon a ránc

 

vannak vidékek ahová nehezen

vagy el sem ér a környezetvédelem

kimossák sóid kasza is fenyeget

csupán a harmat táplálja gyökered

tisztások széle északos vízmosás

ha annak vennéd hát legyen vallomás

 

vannak vidékek ahol csak úgy lehet

megmaradnunk ha kezemben a kezed

és a viseltes szónak is hamva van

ha félárnyékban s ha nem is boldogan

száríthat szél és süthet hevet a nap

míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

 

1982

 

Indián ének

 

vannak vidékek

ahol az ének

kiment szokásból

ha van is élet

azt hihetnétek

mindenki gyászol

 

pedig csak védett

helyen az ének

valahol mélyen

szunnyad a lélek

legjobban féltett

gyönge csücskében

 

vannak vidékek

ahol a népek

csöndben az ágak

jelekkel élnek

beszélni félnek

viharra várnak

 

1982

**********************************************************************************-

Harmat a csillagon

 

Megjártam bár a történelmet,

konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,

kinek apja hiába magyarázza,

hogy nem labda a hold,

konok, ki ha százszor meglakolt,

százegyedszer is a könyörtelen

igazat keresem.

Ez a kenyerem.

 

A boldogság tört szárnyú madara

vergődik a tenyeremen;

a boldogság tört szárnyú madarát,

mely évezredek óta

röppen fel s hull alá,

nekem kell fölrepítenem.

 

Vergődtem, vergődöm magam is,

- megviseltek a hosszú századok -;

szétosztom minden örömöm,

a bánatomon is osztozzatok.

 

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -

ne hosszabbítsd a kínjaim!

A féligazság:

múló novokain.

Az egyenes beszéd,

nekem csak az a szép.

 

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.

Ezért tart engem a társadalom.

Labda a hold! S ha netán el nem érném,

harmat leszek, harmat e csillagon,

hogy fényemtől is fényesebbnek

lássák a földet a

szomszédos égitestek.

 

S ha elszólít a Nap,

nyugodt lélekkel mondják:

tócsákkal nem szövetkezett,

liliomok fürödtek benne,

úgy tünt el, amint érkezett.

1963


******************************************************************************************

Valaki jár a fák hegyén

 

valaki jár a fák hegyén

ki gyújtja s oltja csillagod

csak az nem fél kit a remény

már végképp magára hagyott

 

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom

a gondviselő félelem

kísért eddigi utamon

 

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok

meggyújt-e akkor még az én

tüzemnél egy új csillagot

 

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom

s nem villantja föl lelkemet

egy megszülető csillagon

 

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen

mondják hogy maga a remény

mondják maga a félelem

 

1994

 

**************************************************************************************

Álom

 

Furcsát álmodtam az éjjel:

két csikót fogtam kötéllel,

két gyönyörű pejcsikót.

 

Szárközépig érő fűben

nyargalásztam velük, mígnem

egyik csikó elfutott.

 

És a másik, akin ültem,

azon nyomban, mint egy isten

olyan lánnyá változott.

 

De otthagytam - most sem értem -,

és kergettem egész éjjel

azt, amelyik elfutott.

1962


*************************************************************************************

Szelíd fohász

 

szelíd fohász az én fohászom

félig könyörgés félig hála

hogy nem juttattál s ezután se

juttass engemet szégyenfára

 

de eljut-e az én fohászom

eljuthat-e vajon tehozzád

útjaidat úton útfélen

szertartások barikádozzák

 

nem marad-e sziklára hullt

magokként vajon terméketlen

mit egy hosszú életen át

a jövendőnek elvetettem

 

tudom sokat eltékozoltam

abból mit rám bíztál sokat

de azért ne tagadd meg tőlem

holtomban se áldásodat

 

Vas István:

Párbeszéd két ismeretlen között

És megint a rózsák. 
                                És megint a nyár. 
                                                             Még észreveszed?

Egyre sűrűbben. 
                          Fut az év. 
                                          És egyre rövidebb.

Lassan kifogysz az időből. 
                                           Kifogyok. 
                                                             No és mi lesz?

Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd? 
                          Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá? 
                                   Semmivel. 
                                                     Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol, 
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod. 
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod, 
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra, 
A domb tetejére. 
                              Minek? 

                                          Addigra ősz lesz újra, 
S a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad, 
Hideg eső veri az árvalányhajat, 
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver, 
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel, 
És kihullanak belőled az arcok és adatok, 
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová. 

                                                                           Nem akarok 
Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok. 
És nem megyek föl a csupasz dombra. 
                                                                   Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít, 
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig. 
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni 
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.

És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered 
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket 
Szabnál? 

               Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el, 
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell. 
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis. 
                       Vegye el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár. 

És mi lesz addig? 

                            Megint a rózsák  és  megint a nyár.

https://www.youtube.com/watch?v=IdSnwufjKtc

 

A 17(!) éves József Attila egyik zsengéje, benne egyszerű szavak, tisztaság, a népdalok hatása, de már benne van a világ-végi elvágyódás, a 'semmi ága' is, benne van a keresés és a szeretet, szerelem utáni vágy… Egyszerű kis fiatalkori vers és mégis mennyire Ő…

 

József Attila:

 

(HULL A LEVÉL...)

Hull a levél a fáról,

Elmegyek én e tájról, 

Elmegyek én messzire,

El a világ végire.

 

Nékem nincs még szeretőm,

Nem adott a Teremtőm.

Elmegyek hát keresni,

Szeretnék már szeretni.

 

(1922. febr. 13.)

 https://www.youtube.com/watch?v=Xa4s3SXGX58

 

 *****************************************************************************

 

Elmegyek innen…

/evokáció J. A . versére/

 

Rőt levélre írja a táj,

írnám én is ami úgy fáj,

mennék innen messzire,

s nem gondolnék senkire.

 

Szeretőm, ha olyan volna,

aki engem megálmodna,

nem tudnék már elmenni,

őt szeretném ölelni.

 

Hull a levél, fáról pereg,

a fák alatt ősz hempereg,

elmegyek innen nélküled,

de itt marad az ősz neked.