Balla Zsófia versei

BALLA ZSÓFIA versei

 

 

Csupasz fák

 

Milyen szépek ők csupaszon. A fák,

ha már ellődözték a lombjukat.

Felrajzolódnak apró ízükig.

Szárnyrajzuk szenes térképet mutat.

 

Szemem, mint szeretőm testét, bejárja

őket, egy fészeknél úgy elmatat…

Öreg szépség, kialvó meztelenség

kovácsolt, vas inak közt nyit kutat.

 

A fa égnek mered, az ágyúcső.

Tavaszba hányja sortüzét virágja.

Egy ág csupasz nyila robog a menny felé,

hogy a vak sorsot fönn szemén találja.

 

 

MENETKÖZBEN

 

Apró rezgéseket kell felfogni

– mik az utcán bőrömön pezsegnek,

villamos szikraként fejbe ütögetnek –

ezer sugárzását embereknek.

 

Hajamon érezni egy sóhajt,

szememben félni egy villanást,

tenyeremben hideg megfagyást,

arcomon leperegni furcsa szókat.

 

Átszaladnak rajtam hideg borzongások,

fejem felett nedves puha ég,

hozzám szállnak rejtett csillanások,

mint a tűnő szappanbuborék.

 

 

SZERETLEK

 

...mint őrültek a rögeszmét,

mint düh a szavakat,

mint árnyék a sarkot.

És ez a vadság

felivódik úgy,

hogy téged eltöröl,

s aztán saját képére alkot.

 

Részeg ólom a vérem,

bársonyos kő az agyam,

s ujjongó bánatomban

azt kérem,

hogy lehessek

faragott kőpárkány,

akin felfut a szeme,

mozdulat,

akivel csak pihen a keze,

fény,

akiben létem kereste,

máglya,

akin elég a teste.

 

 

A TEREMTÉSBEN

 

Már minden eldőlt, nélkülem.

Mégis döntetlen minden itt lenn.

Istent magamnak rajzolom

s eldöntöm minden értelemben.

 

Személye nem hiányosabb,

ha kutatom a görbe égi rendet.

Mégis büntet, hogy nem szabad

helyrehoznom, amit bennem teremtett.