Akkor sírnak majd a fák

 

 Akkor sírnak majd a fák

 

 /evokáció Vajda: Harminc év után c. versére/                /

 

Mi hátra van még, mindig beteljesül.

Eltemetkezni némán, ismeretlenül

odadobott, könnyű szavakban,

amik nézd, folyton hívnak, ölelnek,

majd a reménnyel együtt veszítnek..

A szerelem a túloldalon maradt,

s önként kell emelni óriás falat,

ne fájjon annyira már,

hogy magamnak akartalak.

 

Van érzékem a lehetetlenhez,

Isten legalább ezzel megáldott,

földi létemben csak azt kerestem,

amit sehol már meg nem találok,

s elérnem nem szabad, nem lehet:

nem az álmodott, "nem az elveszett,

az el nem nyert éden fájdalma" ez.

 

Széttörött, vakfoltos a lélek tükre,

benne ne keresd, nem látod meg magad,

magammal viszem, ha elmegyek,

de pár csorbult szó valahol itt marad.

 

Talán akkor telesírják majd a fák

a csillagtalan feketeséget, és fénylő

levélkönnyeiket szomjasan felisszák

sötét tornyokon terülő, holdas éjszakák.

 

/idézett sor : Vajda János verséből/

 Vajda János 

 HARMINC ÉV UTÁN

 

Mi hátra volt még, elkövetkezett.

E földi létben gyász sorunk betölt.

Találkozunk - irgalmas végezet! -

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz,

S helyet cserél bennünk a fájdalom;

És folyni látom, majd ha már késő lesz,

A megbánásnak könnyét arcodon.

 

Mert amit én vesztettem, óriás,

Hozzá az ég adott erőt nekem.

Én látok itt olyant, mit senki más;

Csodákat mivel emlékezetem.

A multból fölmerül egy pillanat,

Mint oceánból elsülyedt sziget;

És látom ujra ifju arcodat,

Mikor még másért nem dobbant szived.

 

És e varázslat rád is visszahat.

E lélek a te Veszta-templomod.

Oltára képében látod magad;

Mi vagyok én neked, most már tudod:

Ha majd a földi élettől megváltam,

Imába, dalba foglalt szerelem

Örökkévalósága a halálban...

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

 

Ki bájaidból méltatlan vadakra

Pazaroltál nem értett kincseket;

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,

Ki minden kéjt szivébe temetett:

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

És nézzük egymást hosszan, szótalan...

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett -

Az el nem nyert éden fájdalma van.

 

Igy űl a hold ádáz vihar után

Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,

És néz alá a méla éjszakán

Bánatosan, de szenvedélytelen,

Hallgatva a sirbolti csöndességet

A rémteli sötét erdő alatt,

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek

Hervadt levélre halkan hullanak...

 

 / 1892 /