A sötétség virágai *Atrium Mortis (Lakatos I.)

Lakatos István 

A sötétség virágai

A sötétség virágait

a pirkadat csengésbe hozza,

holdhűvösen zizegni kezd

a rozmaring, a hárs, a bodza.

 

De bozótok félárnyain,

színszüneteiben a csendnek,

fölfogni szemmel nem lehet,

milyen iszonyatok derengnek.

 

Az elködlés előtt milyen

szétrúghatatlan szörnyek állnak,

mily bőrváltó lényalakok

szegélyén az érzékhatárnak.

 

A mályvarózsa fölvacog,

a fán fulladozik az illat.

Némaságnak alávetett!

barlang-homályod mire virrad?

 

Lejátszódik az éj megint,

bedől négy égtájról a távol –

fölöttem üres csillagok

irgalmatlan közönye lángol.

 Lakatos István 

Atrium  Mortis

Az emberélet útjának felén

az a vadon mögöttem tövig égett –

Láttam vetülni árnyát feketén

a könyörtelen beteljesülésnek.

Valahová vezettek a lábnyomok;

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –

Ez adatott,

e múlás nélküli idő. E csorba

látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!

– – – Mentem tovább,

sikoltó pusztaságon át,

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,

s nem vár a vándor többé változást.

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

a táj fényt kap s az üldözött egész

megélt sorsával ismét szembenéz,

sötét kapu magasodott elébem:

“Ki itt belépsz…”

Beléptem.