/ Két monológ... M. emlékére… /

 

Most mennem kell…

 

Most mennem kell,

még nem tudom  hova…

Eltűnt az út hirtelen

és minden túl tétova,

csak egy égre írt jel

mutatja: menj oda,

ahol nem fáj a múlt,

ahol egy csillag kihúnyt,

már téged sem keres,

sírni ezért fölösleges…

Nézem a hallgatag fákat,

ők nem tétováznak,

hagyják hullni a leveleket

sodorja csak, vigye a szél,

… mert amiről nem lehet,

 egyetlen levél sem mesél…

 

 

Búcsószó helyett…

 

Kezdettől így volt megírva,

egyszer ledobjuk kínjainkat,

de látod, az idő milyen tétova,

s a messzeség nagyokat hallgat,

amíg a lélek bolyongva

keres nyugalmat ott, hova

a szív el nem juthat soha…

 

Mert a szív nem búcsúzhat,

a fényben keres távlatokat,

ahol dobbanásnyi közel marad,

ritmusa megőrzi a földi hangokat,

csak a messzeség harangja hallgat,

mint kongó, pusztába roskadt

kút gémje kémleli forrását a mélybe,

s ha megleli, hangját felzengeti,

szálljon a csillagködös égre, 

onnan hulljon vissza a föld ölébe,

 

…mert itt maradt pár búcsúszó,

leírva csak, hiszen a hang

- nyelvétől megfosztott harang -,

 visszhangzó némaságba fúlna..

Lelj nyugalmat egy másik világon,

tékozló szívednek a semmi ne fájjon.

Szeressen az Isten ott és áldjon,    

s amerre fájó lelked elhalad,

egy csillagkapu mindig nyitva várjon…