Roszka.7475 blogja

Novella
Roszka.7475•  2024. január 27. 05:30

A Varázskert Titka

MESE NOVELLA


A Varázskert Titka írta: Aurora Amelia Joplin és Rose Logan


(Rose Logan)

Létezett egy csodaszép kert, amelyben három különleges fa élt. Az egyiknek színarany levelei

voltak, a másiknak ezüst levelei, fénylőn szikráztak, a harmadik fának gyémánt levelei,

pompázatosan csillogtak ebben a káprázatos kertben. Ahol mindig sütött a nap illatoztak a

jázminbokrok, és sok ezernyi virág, végtelenül virágzott. Ebben a kertben volt egy igazán

érdekes ládika, varázsereje móresre, tanítja a hazudozókat. Megátkozva őket. Csak annak

nyílott ki, aki tiszta lelkű és igazat mond, neki egy kívánságát teljesíti.

Mimi és Valter két kis törpe, akik az üveghegyen is túl éltek, egy erdőben. A fák csodálatosan

zölden virítottak. Egy kis patak csörgedezett, benne aranyhalak vidáman úszkáltak. Apró pici

gombaházakban laktak. Mimi mindig igazat mondott, úgy gondolja, hogy az őszinteség eléri a

célját. Ezzel szemben Valter hazudós, folyton füllentett, bosszantotta törpe társait úgy gondolta

jó móka. A törpe közöség vezetője Tibold, összehívta kicsinyke népét, mindenkivel meg volt

igazán elégedve. Csak egy valaki tűnt ki viselkedésével, szóvá is tette.

– Mindenkivel meg vagyok elégedve, csak van egy kivétel. – Mondta szigorúan. Siri csend lett,

mindenki a másikra nézett. Tibold nem hallgatott tovább. – Lépj ki, Valter gyere ide elém! –

Valter kissé megijedve szomorúan ballagott a tömegből.

– Valter ez így nincs rendjén. – mondta Tibold. – Folyamatosan füllentesz mindig, mindenkor, és

mindenkinek. – Valter megszeppenve hallgatott.

– El kell innen menned! – Meg kell keresned a varázskertet, ahol létezik egy varázsládika. A

hazudozókat móresre tanítja, a tisztaszívűeknek, lehet hozzá egy kívánsága.

– Hogy nehogy máshová menjél, ezért úgy döntöttem veled megy Mimi is!

– Induljatok, hosszú az út a varázskerthez. – Útrakészen hátizsákjukkal a hátukon, elindultak.

Mentek-mentek, már jó ideje úton voltak. Valter szomorúan nézett maga elé, ezt már nem találta

mókásnak. Mimi látta rajta, hogy bánatos. Így szólt.

– Mi a baj? -miért lógatod ennyire az orrod? – Valter kis idő múlva reagált.

– Ez már nem is olyan vicces, hogy el kell mennem otthonról.

– Sokat füllentesz! – mondja Mimi.

– Csak tréfának szántam, nem akartam senkit bántani.

– Hazudozni, nem szép dolog még tréfából sem! – mondta Mimi vállát megfogta Valternak.

– Az őszinteség kifizetődőbb!

– Igazán nem akartam rosszat, csak tréfálkoztam. – válaszolta Valter.

Mentek, már jó távol jártak otthonuktól, egyszer csak szembe jött velük az úton egy eléggé fura

szerzet.

(AuroraAmelia.J)

Nézték a fura szerzetet, méricskélik meglepődve mivel elég furán néz ki. Nem mernek közelebb

menni kicsit féltek tőle. Nem láttak még ilyen lényt. Mohába és falevélbe volt öltözve. Ő volt a

magányos tündér. Valamikor a tündérekkel élt együtt, de ma már nem igazán.


1/2. oldal

Emlékeztetett tündérre a külsője. Hosszú fehér szakálla a térdéig ért, és a haja a derekáig.

Arca piszkos volt alig látszott a szeme a sok falevéltől. Mimi és Valter úgy döntött közelebb

mennek és megszólítják. Magányos öreg tündér nézte és várta, hogy közeledjenek. Ritkán jár

az ő területén idegen. Mimi megszólította.

– Szia te ki vagy? – Kérdezte a kis törpe lány.

– Sziasztok, Én itt élek már ezerkétszáz éve az erdőben, tündér vagyok. A nevem Lob. Mi

járatban vagytok ezen a helyen? – kérdezte Lob

– A varázskertet keressük, ahol létezik egy varázsládika. – mondta szomorúan Valter

– Hallottam már róla, és magam is jártam ott. Mi rosszat tettél és hogy hívnak titeket? –

kérdezte Lob

– A nevem Mimi, és ő pedig Valter. – válaszolta Mimi.

– Gyertek be az otthonomba és beszélgessünk. – Invitálta be Lob a két kis törpét. Mimi és

Valter elindultak Lob után. Egy fákból összerakott bunkerbe élt Lob, ahol egy ágy asztallal, két

székkel volt. Gyümölcs teával kínálta őket, és az erdőben szedett magokkal.

– Elmondom nektek az én történetemet, miért élek itt egyedül, magányosan. Valamikor a

tündérbirodalomban éltem a családommal, ez már nagyon régen volt. Rossz pajkos kis

tündérgyerek voltam. Hiába próbáltak a jóra tanítani, mindig valami rosszat tettem. A

varázslatokat is rosszra használtam, nem ártottam senkinek, csak bosszantottam, és

füllentettem, letagadtam a dolgokat. Egyszer nagyon rosszat tettem akkor bizony már nem

nézték el nekem. Egy varázsigét egy tündér társamra irányítottam, aki bizony nagyon beteg lett.

Úgy kellett visszafordítani a bölcs tündér királynak a varázslatomat. Nem gondoltam, hogy én

ártok a társamnak, eszembe sem jutott. Játéknak tekintettem, nem fogtam fel, hogy mit teszek.

Ekkor történt, hogy elküldtek a varázserdőbe a varázsládikához, hogy segítsen rajtam.

Kigyógyuljak a beteges rosszaságból. El is mentem. Hát ahogy odaértem, éreztem, hogy

hatalmas erő árad a ládából. Megszólított és azt mondta nekem csak akkor tudom kinyitni, ha a

szívem tiszta és nem hazudok soha többet. Én jó mókának gondoltam, játéknak vettem az

egészet. Nem éreztem komolynak. Könnyelmű voltam. Elmondta nekem, ha kinyitom, és nem

döntöttem el véglegesen, hogy megváltozom, és abba hagyom a füllentést, hazudozást akkor

rossz sorsom lesz, és átok lesz rajtam egész életembe. Én kinyitottam. A szívembe éreztem

egy hatalmas fájdalmat, azt hittem meghalok. Tudatosult az eddigi sok rossz dolog, amit

másoknak okoztam, tudtam már késő A tündérbirodalomba nem térhettem vissza. Összetörtem

egy életre. Segítek neked Valter elkísérlek a varázserdőbe a varázsládikához. Megtanítalak

hogyan tudj megváltozni és hogyan állj készen a láda kinyitására. Szeretném jóvá tenni azt a

sok rosszat, amit másoknak okoztam Így az én lelkem is felszabadul, és visszatérhetek a

családomhoz. Induljunk hát a hosszú útra. Sok minden vár még ránk. Bizony keresztül kell

mennünk egy gonosz gnómok által lakott erdőn, ami nem lesz könnyű.

– Köszönjük szépen Lob, hogy segítesz nekünk – Mondta Mimi. Elindultak A hosszú útra, és a

két kis törpe izgatott lett, ha a gnómok erdejére gondoltak.

(Rose Logan.)

Elindultak így hárman a hosszú útra, közben arra gondoltak mi fog történni, ha a gnómok

erdejébe érnek. Bennük volt a félsz rendesen. Lob már tudta mennyire veszedelmes lények. Ő

is épp, hogy megmenekült a karmaik közül. Rossz rá gondolni is. Hessegette el a gondolatát.

Megnyugtatólag így szólt. Megtörve a csendet mert látta, hogy a két újdonsült barátja kissé

retteg.


1/3. oldal

– Nem lesz baj majd harcolunk egymásért. – felelte Lob nyugodt hangon. Mimi kíváncsian

kérdezte.

– Hogy néznek ki ezek a gnómok?

– Hát, görnyedt púpos a hátuk esetlenül járnak, hosszú nagy karjaik, éles karmaik vannak,

csúnya fogaik, és nagyon büdösek. – Mimi megijedt a hallottaktól. De nem gondolt rá,

bátorságot gyűjtött magában. Addig-addig gondolkoztak út közben amíg egyszeriben köd lett

előttük, és kissé hideg szél fújt. Nem láttak a sűrű ködfátyoltól. Megérezték, hogy odaértek a

gnómok erdőjében. Mocsaras lápos vidék tárult eléjük. Az erdő közepén egy tó volt, amiben

nem úszott még egy árva aranyhal sem. Rémisztő vidék, Baglyok huhogtak a kopasz indával

körbetekert fákon. Éjfekete hollók károgtak vészjóslóan. Farkasok vonyítását hallgatták a

távolból. A köd remekül elrejtette a szemek elől a gnómok közeledését. Megálltak a tó előtt,

nagy nehezen sikerült be azonosítaniuk a köd ellenére is. Úgy gondolták, hogy elrejtőznek

valahová, faragnak fából lándzsákat. Legyen fegyverük a gonosz lényekkel szemben. Úgy is

tettek a tó mellett állt egy kis viskó, farakással.

– Micsoda szerencsénk van. – mondta Lob.

– Nálam úgyis mindig van kés. – Meg örült neki. Leültek a tuskókra, és Lob elkezdte faragni a

lándzsákat. Valter és Mimi felálltak, gyorsan tüzet raktak, mert már lenyugvóba járt a nap. Egyre

hidegebb lett a tájon. Kis idő elteltével, Lob kifaragta fegyvereiket.

– Térjünk nyugovóra! – Mondta.

– Óvatosnak kell lennünk. Elkell oltanunk a tüzet, nehogy a gnómok észre vegyenek minket. –

Izgatottan mondta. Szerencséjükre a tűz épphogy parázslott. Hamut szórtak rá. Lehasaltak a

fűbe, és vártak lándzsájukkal felfegyverkezve a köd rejtekében. Akkor jöhet a gnómok

támadása.


(Aurora Amelia J.)

Miközben a hideg, nyírkos éjszakában lándzsával a kezükben várták a gnómok támadását,

nagyon féltek a kis törpök. Soha nem voltak távol az otthonuktól. Valter szégyellte, és bántotta,

hogy Miminek miatta kell átélnie ezeket a félelmetes dolgokat. Egyre jobban kezdte megérteni,

miért is nem szabad hazudozni, és füllenteni. Félelmetes volt a környezet. A nagy csendben

hallaniuk a farkasok vonyítását. A csillagokat a köd miatt nem lehetett látni, sem a holdat, nagy

volt a sötétség. Fáztak, vacogtak. Lob megszólalt.

– Van egy tervem, persze ez változhat. De próbálunk a terv szerint cselekedni, ha jönnek a

gnómok. Muszáj, hogy minél hamarabb sérülésmentesen ki tudjunk jutni az erdőből.

Használnunk kell a lándzsáinkat Nem sok varázserő m maradt, de annyi igen, hogy

felhasználjam a védelmünk miatt. Ti is tudtok varázsolni? Milyen varázslatot tudtok majd a

védelmünk érdekében használni? - kérdezte Lob

– Altató varázslatot ismerjük, de csak pár percig hat, mert gyengék, kicsik vagyunk. – válaszolta

Valter

– Az nagyon jó, mert amíg egyszerre elmondjátok, én a lándzsámmal távol tartom a gnómokat.

A karmaikban mérgek vannak, ha megkarmolnak meghalunk. Lassúak, de a hosszú kezeik, és

nagy karmaik veszélyesek. Az a pár perc elég lesz, hogy jó messzire fussunk, ha felébrednek

én meg elmondom az én bénító varázsigémet, ami szintén rövid ideig tart, mert az átok miatt


1/4. oldal

nincs sok erőm. Amíg ledermednek ki tudunk szaladni az erdőből. A gnómok soha nem mennek

ki az erdőből. Akkor értitek ugye mit kell tennetek?

– Igen, értjük! – Suttogták csendben egyszerre, félelemmel a szemükben a törpék.

Elkezdett hajnalodni, hangokat hallottak, lépéseket, mint amikor a faág reccsen a talpak alatt.

Egyre közelebb hallották. a lépéseket. A gnómoknak kiváló volt a szaglásuk, és jól láttak a

sötétben. Lob, Mimi, és Valter érezték a bűzüket, rettentő büdösek voltak. Az volt a jó, hogy

szemből közeledtek, és mivel hajnalodott lehetett látni, a köd is feljebb szállt. Hirtelen

előbukkantak a bokrok mögül. Mind a hárman felpattantak, Lob előlépett a lándzsával elkezdett

döfködni, mert az egyik gnóm felé szaladt a hosszú kezét kinyújtva karmolni készült. Mimi és

Valter hangosan mondta a varázsigét.

– Omnes gnomes dormiunt ilicet! (Összes gnóm azonnal elalszik!) – hangzott el a varázsige.

Az összes gnóm összecsuklott, és elaludt. Lob már teljesen kimerült a lándzsacsatában, de

nem sérült meg. Összeszedte maradék erejét és mindhárman szaladtak ahogy csak tudtak az

erdő széle felé. A gnómok felébredtek és rohantak utánuk. Lob megállt, és hangosan kiáltotta.

– Nemo ex gnomes movere potest! (Egyik gnóm sem tud mozogni!) – Mondta hangosan Lob.

A gnómok, mint a szobrok lebénultak, mozdulni sem tudtak. Lob, Mimi, és Valter szaladtak és

végre kiértek az erdőből sértetlenül. Ahogy elhagyták az erdőt, leültek és kifújták magukat,

megpihentek. Itt már a nap is sütött és végre a levegő is tiszta volt. Finom virágillat szállt, a

madarak csiripeltek.

(Rose Logan)

Végre fel lélegezhettek, a veszély elmúlt. Mimi szimatolta, a varázslatos illatot. – Mehetünk

tovább? – Kérdezte Lob. Már nincs messze a varázskert! – mondta biztatólag. – Indulhatunk!

– válaszolta Valter és Mimi. Nagy nehezen elindultak, de élménnyekkel telve. Egész úton a

diadalmas győzelmükről beszélgettek. Friss volt még bennük az élmény. Csak remélni tudták,

hogy nem jön újabb veszedelem az útjuk során. Már közeledtek a varázskerthez. Nyugalmat

árasztott, friss mámoros illatokat. Csodaszép pillangók kísérték a varázskert kapujáig, őket.

Röpködtek körülöttük. Amelyen hófehér rózsák nyíltak. Illatukkal csalogatóan, csiklandozva

orrukat. Egyszer csak eléjük tárult, egy fantasztikus látvány, a három mesebeli fa egyike rejtette

a varázsládát. Arany, ezüst, gyémánt. Szemet gyönyörködtetően csillogtak a napfényben. Mind

a három hősünknek, tátva maradt a szája. Lob, Valter és Mimi oda álltak az első fa alá,

aranylóan csillogott minden levele. Oda mentek, közel az első fához Lob mondta, hogy mondják

együtt a varázsigét, amely így hangzott:

– Videamus Kert magicae! (arca ami annyit tesz!)

– Lássuk, a kert varázsládáját. – Fényesen ragyogott a fa, de nem történt semmi.

– Az arany fa alatt nincsen.

– Menjünk az ezüst fához. – Odamentek a fa levelei szikrázóan csillogtak.

– Itt is mondjuk el a varázsigét. – Mondta Lob, Mimire és Valterre nézve. Együtt elkezdték

mormolni.

– Videamus Kert magicae arca! (Lássuk, a kert varázsládáját!)


1/5. oldal

Ezüstösen fénylett, a fa, de itt sem történt semmi, odamentek a harmadik fához. Kristályosan

ragyogott, a napfényben.

– Na mondjuk, egyszerre! Videamus Kert magicae arca! (Lássuk, csak a kert varázsládáját!)

Szikrázó varázslatos fénnyel, hirtelen megjelent a láda. És valóban hatalmas erőt árasztott

magából. Ott álltak percekig előtte, nem mert egyikük sem csinálni semmit. Lob tudta mire

képes. Valter bátorságot gyűjtve még közelebb ment. Arra gondolt, ha fél őt is megátkozza a

láda amiért rosszul viselkedett. Füllentett, hazudozott. De Mimi is vele volt. Valter óvatosan

elfordította, a láda kulcsát, lassan nagyon lassan. Valter azóta nagyon megbánta hazugságait.

Elfordult a zárban a kulcs. Katt-katt-katt, hangzott a kulcs hangja. Valter felnyitotta, iszonyatos

fény áradt ki a ládából. A kis törpe hirtelen a földre zuhant, elájult. Mimi élezgette a

magatehetetlen Valtert de nem mozdult. Odafordult a ládához, minden erejét összeszedte, így

szólt.

– Az lenne a kívánságom, a barátom térjen magához, és Lob hadd élhessen a tündér

családjával. – A láda egyszeriben megszólalt.

– Szokatlan, kétszer kívántál tőlem! De mivel, neked van a legtisztább, őszinte szíved,

teljesítem, amiket kívántál. – Egy hatalmas fény kíséretében, a láda eltűnt, mintha a föld nyelte

volna el. Kicsit várt Mimi de semmi nem történt. Könnycseppek gördültek le arcáról.

(Aurora Amelia J.)

Mimi Valter mellett térdepelt, és szólította, élesztgette, de semmi reakció nem volt. Zokogott.

Lob is dermedten figyelte Valtert. Megszólalt;

-Mimi, várni kell egy kicsit amíg a varázsládika teljesíti azt, amit Valter kért. Nyugodj meg kérlek.

Csendben vártak, Mimi abbahagyta a sírást. Egyszer csak hatalmas fényörvény kerekedett,

mint egy nagy tornádó felettük, ragyogó apró fénycsillagokból állt. Beborította mind a

hármójukat. Furcsa melegséget éreztek az egész testükben ahogy átjárta őket. Valter kinyitotta

a szemét. Mosolygott Mimire és Lobra mert csodásat álmodott, és boldognak érezte magát.

– Mi történt? - kérdezte

– Elájultál. - válaszolta Mimi

– Fantasztikusat! álmodtam. Minden ragyogott és beszélgettem egy tündérrel. Azt mondta

nekem, hogy a szívem megtisztult, és mivel nem magamnak kívántam, hanem a barátaimnak

ezért teljesíti a kívánságomat. - mesélte el az álmát Valter

Hirtelen Lob elkezdett változni. Minden falevél és moha eltűnt róla, a szakálla, és arca egész

teste megtisztult. A szárnyai el kezdtek kinőni, és elkezdett ragyogni az egész teste. Újból igazi

tündér lett. Boldog volt, és mosolygott. Hazatérhet a családjához ennyi év után.

– Gyertek! induljunk haza. Tudjátok újból át kell mennünk a gnómok erdején. Most már, teljes

varázserővel rendelkezem. Biztosan kaptatok ti is ajándékot a varázsládikától, nem éreztek

semmit? - kérdezte Lob

– Erősebbnek érzem magam. - mondta Mimi

– Én is. - válaszolt Valter

Elindultak haza, még visszanéztek a csodás varázskertre, hangosan megköszönték a

varázsládikának a sok szépet, amit kaptak. Elérték a gnómok erdejét. Lob azt tanácsolta, hogy

próbálják ki hátha láthatatlanná tudnak válni. Akkor elkerülhetik a harcot a gnómokkal. Beléptek


1/6. oldal

a sűrű erdőbe, újra köd volt mindenütt, kezdett sötétedni. A hollók károgtak, a farkasok

vonyítottak, félelmetes volt. Megálltak. Lob elmondta a varázsigét, ami láthatatlanná tudja tenni

őt. Kérte mondják utána a törpék.

– Invisibilis sum! - mondta Lob (láthatatlan vagyok!)

– Invisibilis sum! - mondták egyszerre a kis törpék, és működött nekik is a varázslat.

Mind a ketten, és Lob is láthatatlan lett. Gyorsan átszaladtak az erdőn. A gnómok érezték a

szagukat és idegesek lettek, de mivel nem látták őket, így gyorsan ki is értek az erdőből.

Visszaváltoztak és mentek Lob otthonához. Lob megköszönte nekik, hogy hozzásegítették

ahhoz, hogy visszakapja a régi önmagát. Mimi és Valter is meg köszönte neki, hogy segített

nekik eljutni a varázsládikához és megtanította őket sok mindenre. Megölelték egymást és

elköszöntek egymástól. Lob visszavarázsolta magát a tündérbirodalomba, ahol nagyon

megörültek neki. Mimi és Valter izgatottan indult haza. Amikor megérkeztek egyből kérdezték

tőlük, hogy mi történt. Boldogan mesélték el az izgalmas kalandjukat. Mindenki büszke volt a

két kis törpére. Valterra meg különösen, hogy mekkora hatalmas, tiszta szíve lett.És nem

hazudott többé. Boldogan éltek, és sok örömet adtak a törpe családjuknak.

Roszka.7475•  2023. október 1. 13:07

HŐS SZÜLETIK



HŐS SZÜLETIK


Írta: Máthé Rozália Roszka

📷Már elmúlt a nyár őszben   járunk. A hetvenes évek közepén, egy igencsak vékony testalkatú csinos fiatal, asszony erős fájdalmaktól szenved vajúdni kezd. Nagyon kínlódik arca eltorzul a fájdalomtól. Az első gyermek megérkezik, aprócska termetű pár kiló, életerős kissé nyúzott. Keservesen felsír, kapkod levegője után, eddig minden rendben is van. Ezek után jött még csak a neheze még egy szívhang látható a monitoron, de itt már nem megy minden zökkenőmentesen. A kis gyermek rosszul fekszik, ekkor hirtelen az asszony elveszti eszméletét, a kisgyermek harántfekvésben van az életéért küzdenek, és jó sok idő múlva jó pár órára rá, végül nagy nehezen világra segítik. Nagyon apró fejecskéje kissé csúcsosodó, mint testvérkéjé. Életveszélyben van a kis leánygyermek élet és halál között lebeg. Az orvosok ápolók és nővérek küzdenek érte, de első alkalommal mindhiába a kislány meghal. De nem adják fel próbálják újra éleszteni. Végül is hosszú órák telnek el mire a kicsi szíve újra dobogni kezd, Azzal jelzi új életét, hogy hatalmas levegőt vesz és elkezd keservesen sírni. A két kislányt elviszik mindegyiket berakják egy-egy inkubátorba persze előtte megmosdatják őket a kisebbik kislány nagyon pici, de él egy igazi hős, visszajött a halálból kis küzdő. Egy elszomorító jelenet tárul elénk az édesapa kintről idegesen járkált fel s alá. Mikor megpillantja két kislányát csorognak arcáról a könnyek. Kis lánykáim! mondta a férj örömittasan. A feleségem jól van? Kérdezte: idegesen. Persze! felelte a nővér, de még nagyon gyenge, kérem hagyja pihenni. Holnap már bemehet hozzá. De igazán jól van? kérdezte aggódva a férj. Kérem nyugodjon meg! nem lesz baj. Másnap reggel az édesapa bement a kórházba. Jó reggelt kívánok! A feleségem Makrai Anna hol fekszik melyik kórteremben? kérdezte izgatottan. A fiatalember középmagas jó vágású, zöldszemű feketehajú, hátrafésült szerényen öltözött, de elegánsan. Fekete nadrág, fehér ing, kék kockás nyakkendő, és egy szürke kötött enyhén vastag kardigán. Frissen borotválkozva mezei virágokkal a kezében benne szépen pirosló pipacs, közte kékellő búzavirágokkal egy virágüzletben vásárolta. Jó reggelt jobbra a 4. ajtó a kétszáztizenhetes szoba mondta határozottan a nővér. Gyors léptekkel arra vette az irányt bekopogott halkan, szabad hallatszódott bentről a válasz. A kórterem nagyon világos kis ablakkal, 4 ágy volt mind a 4 ágy foglalt vaságyak fehérre festve az ágynemű fertőtlenített igencsak. Rajta a kórházi emblémával ellátott pecséttel. Szia drágám! mondta kedvesen a fiatal férj, megpuszilta szeretetteljesen. Jobban vagy?  Ma egy kicsit kérdezte, aggódó hangon a férj. Hát kicsit jobban. Felelte Anna. Gyenge hangon. A kisgyerekeket mikor láthatom? Kérdezte a fiatalasszony, erőtlenül. Megkérdezek egy nővért várj csak drágám. Kiment a kórteremből és a nővérpulthoz sietett, Kérem nővérke megtudná mondani mikor láthatja a kisgyermekeket a feleségem? Kérem uram én erről önnek nem adhatok felvilágosítást, legyen olyan kedves velem fáradni, a főorvos úrhoz ma pont bent van. Rendben mentek a folyóson pepita fekete- fehér kockás metlakin, a fal fehérre festve a teteje, az alja halványzöldre, egy –egy eltévedt zöld futónövény díszitette a falat még. Balra vették az irányt egy szűk folyosón végig és egy eldugott szobaajtón ez állt. Prof. Várkonyi Balázs főorvos. Bekopogott a nővér szabad, hallatszódott a válasz bentről, egy határozott markáns hang. Kérem főorvos úr a tegnap este behozott Makrai Anna férje, azzal a nővérke kiment a szobából. Tessék, kérem foglaljon helyet! A fiatal apa leült a székre a főorvossal szemben. A felesége most stabil állapotban van, de a kisgyermekek egyike súlyos állapotban agyibénulást szenvedett születésekor. Az apa elsápadt, de erőt vett magán megkérdezte. Mit jelent ez? Az apán lehetett látni, hogy könnybe lábad lassan a szeme. Hát uram! azt sajnos mozgásában korlátozott lett. Nagyon rosszul feküdt ki kellett ráncigálni, mondta kíméletes hangon az orvos. Meg kétszer élesztettük újra tette hozzá. Uram rettenetesen   sajnálom. Csak azt ne, mondja, hogy tudja mit érzek? Felelte idegesen hangjában Bálint. Felállt és ki ment a szobából ott nekidőlt a hideg falnak és férfi ide vagy oda keservesen sírt. Később összeszedte magát és végig ballagott a folyosókon megállt, a kétszáztizenhetes ajtó előtt megtörölte arcát, hogy párja ne lássa rajta a könnyeket. Bement a terembe, na mit mondtak? Kérdezte izgatottan a fiatal anyuka. Még pihenj a kislányok jól vannak. De Bálint miért vagy ilyen szomorú látom “én” mondta aggódalommal teli hangon Anna. Mi a baj? látom  mondta kétségbeesett, könnyes szemekkel. Bálint némaságába rejtett arccal egyszerre csak megszólalt az egyik kislány súlyos állapotba került úgy ráncigálták ki mi alatt te elveszítetted az eszméletedet, Virág mert ezt a nevet mondtam mikor ki szaladtak hozzám, ezt a nevet adtam neki. A másik kislány Bíborkának neveztem el. Nagyon tetszik felelte Anna. De most mi lesz hogyan tovább? Kérdezte Anna könnyes szemekkel szomorúan. Majd megoldjuk valahogy ne aggódj kedvesem. Mondta nyugtató hangon Bálint. Drága kislányom! zokogott az anya, Bálint add oda a köntösöm meg a papucsom! Megyek a kislányaimhoz, mutasd meg  hol vannak kérlek látnom kell őket mondta kétségbe esett hangon a fiatal anyuka. De még csak tegnap szültél drágám! Pihenned kell. Mondta Bálint könnyes szemekkel. Nem, nem! Gyere, segíts megyünk mondta határozott hangon Anna. Bálint felsegítette a köntösét feleségének, karon fogta kimentek az ajtón, végig a folyóson a   fertőtlenítő „szaga” terjengett a levegőben. Fehér és halványzöld falak, imitt-amott egy eltévedt virággal vas fekete karika tartóban. Egyszerre csak jobbra egy nagy tábla jelezte: Szülészet- Gyerekosztály! Itt vagyunk, gyere kinyitotta az ajtót egy nővérpultnál megálltak. Kérem nővérke legyen szíves megmondani merre fekszenek a Makrai ikerkislányok? A szülők vagyunk. Kérem oda be nem mehetnek, egy üvegajtón keresztül láthatják őket. Mondta a nővér kedvesen. A két fiatal szülő odaballagott lassan, kímélve Annát nehogy elfáradjon vagy baja legyen. Odaértek ott vannak szólt a nővérke látják erre a fiatal anya könnyeivel küszködve ennyit mondott. Kicsi angyalkáim, kis bogyókáim. A szemük elé ez tárult Bíborka aprócska lábai lebegett táncikálva, kis termetű „kis bogár”. A másik kis csoda Virág, hogy életben tartsák mindenhol cső lógott, de élt látni lehetett ahogy lélegzik. A mi kis babáink. Mondta zokogva Anna. Igen kedvesem mondta könnyeiben úszott szemekkel szorosan ölelve feleségét Bálint. Gyere kedvesem visszakísérlek a szobádba, kis idő múlva már a kétszáztizenhetes kórterem ajtaja előtt álltak, kérlek nyugodj meg! Megoldjuk ketten. Megsimogatta szeretettel a szemében Anna arcát, menjünk be pihenj le! Lefeküdt szívében szomorúan. Bálint betakargatta kedves puszit adott arcára, búcsút intve kiment az ajtón. Szomorúan ballagott az utcán kissé ködös ki-ki kukucskáló napfénnyel. Azt se vette észre mialatt elgondolkodott, hogy zörgött a sok lehullott falevél a talpa alatt. Időközben hazaért. Az üres csendes szoba mélyén leült az ágyra és csak sírt. Órákra rá észrevétlenül   besötétedett. Megfürdött és gondokkal telve elaludt. Mindennap bement ez így ment heteken át, egyik nap is így tett és a kórterem felé tartott amikor egy nővér megállította, kérem Makrai úr! Egy jó hírrel szolgálhatok hazamehetnek a mai napon közölte kedvesen a nővér. Végre gondolta az apuka és bement az ajtón. Szia drága Annám! mehetünk haza mondta   igazán vidáman Bálint. Akkor pakoljunk össze és visszük a kis “bogyókákat.” Anna izgatottan készülődött. Már alig várta, hogy kisbabáival otthon lehessenek. Kis idő elteltével már a kórházon kívül voltak. Boldogan kissé félve az előttük álló nehéz időszaknak. Végre otthon! sóhajtott egy nagyot Anna. A lakás kicsi, de nagyon tiszta. Régies bérház egy egybekötött hosszú folyósóval, itt mindenki ismert mindenkit. A lakás    igazán tiszta kicsi fürdőszoba egy babakáddal a fürdőkád felett egy fregori lógott. Ha beljebb mentél egy apró kis asztal két székkel, a falon egy csappal. Beljebb menve egy szoba kis ablakkal fehér függönnyel a sarokban a babaágy, előttünk egy szekrénysor benne egy pár könyv csipke terítővel, kint egy szűk előszobával. Eljött a fürdetés ideje mind a két szülő kivette a részét a két apróságnál friss baba illat szállt a levegőben kellemesen. Megetették őket bevitték a szobába és lefektették őket betakargatták szeretet puszikákkal halmozták el őket és halkan pápát integetve kimentek a szobából. A két fiatal szülő boldogan, de fáradtan leültek kint a székekre ettek egy keveset közben beszélgettek, hogy hogyan tovább. Anna szemeiben, félelem   költözött, de Virág sérült mit fogunk csinálni? Ne idegeskedj! Eddig is megoldottunk mindent ez után is menni fog. Lesznek nehézségeink, de ketten vagyunk, megfogta kezeit végig simogatta neki miközben beszélt hozzá, megtörölte könnyes arcát. Mondta Bálint nyugtató hangon. Az évek teltek a kislányok cseperedtek szépen Bíborka rendesen fejlődött, ezzel szemben Virág kicsit lemaradt. A két szülő már rutinosabb volt a problémák megoldásában. Anna és Bálint   bizakodva nézett a kissé nehéz de boldog életük elé. Ezekkel a szép sorokkal zárnám novellám.

Vége