Ross blogja

Szomorú vagyok... Ez lehetne magánügy, az esetek többségében az is. Nem lepne meg mégsem, ha valaki azonosulna – no, nem a lehangoltságommal, de legalább azzal, hogy a kiváltó oka nem kitalált, hanem létező jelenség.

Az életünket átjárja a ritmus: adott események ismétlődnek rövidebb vagy hosszabb meghatározott időszakonként, kezdve akár az atomok valószínűségi alapú ütközésének szinte mérhetetlenül rövid periódusidejétől, folytatva az emberi testben lejátszódó élettani folyamatok ütemességével, a hét napjainak megszabott napirendjével, az évszakok váltakozásával, vagy akár a nagyon stabil izotópok több tíz évre tehető felezési idejével. Nem véletlenül tükröződött korábban mindez a még szerző nélküli spontán művészeti alkotásokban: a gyermekjátékokat kísérő kiszámolókban, mondókákban, a szakaszos emberi tevékenységet kísérő munkadalokban. Később a ritmus alapelemévé vált a már nyilvántartott szerzővel rendelkező, ha úgy tetszik, eredeti rendeltetésüktől elszakadt és önálló életet élni kezdő művészeti alkotásoknak, mindenek előtt a verseknek, és több évszázadon át az is maradt.

Természetesen nem ez tesz szomorúvá, még csak nem is az a tendencia, hogy a ritmus végleg eltűnik a napjaink kánonjaként „hivatalosan” is elismert versekből. Sokkal inkább az, hogy egyre több amatőr versíróban sincs rá igény: nem csupán elhagyják a saját, versnek szánt szövegeikből, de magától értetődő természetességgel veszik tudomásul, hogy társaik többsége is így tesz. Még itt-ott fel- és elismerjük a tisztán időmértékes versek lüktetését, de a nyelvünkre jellemzőbb hangsúlyos verselésben már nem tűnik fel jóformán senkinek, mennyivel gördülékenyebb lehetne ugyanaz a sor csupán két szó fölcserélésével.

Próbáljunk meg párhuzamot vonni. Akinek „papírja” van arról, hogy képzőművész, tanulmányainak egy szakaszán biztosan számos vázlatot készített a hagyományos figurális, vagy ahogy még lebecsülő hangsúllyal jelölik, „akadémikus” stílusban. Aki elsajátította a versírói szakma alapjait, biztosan kellett kreálnia hagyományos, rímes-ritmusos verseket, érthető tartalommal. Azután önmaga lelkének szisztematikus feltárásával, plusz hangyaszorgalommal eljutott fejlődésének, személyisége kibontakoztatásának arra a fokára, hogy a meghaladott múltnak minden hasonló csökevényes elemét sikerült száműznie a szövegeiből... Nem lenne semmi baj, ha ezek a modern költők, eredeti szándékuk szerint, csakis egymásnak írnának – de nem ez történik: a megvezetett amatőr olvasó zihálva, nyálcsorgatva falja a nagy semmit.

Szomorú vagyok...

Bevallom, csak azért adtam ilyen címet, hogy szélesedhessék a vita résztvevőinek köre. Vitára gondolok, mert csak nagyon halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit is szeretnék. Egyet azonban rögzítenünk kell: ez a blog nem egy adott személy gondolatainak megosztási felülete, hanem közösen használható fórum.

Talán legjobb, ha a tényekből indulunk ki. Ha most (kb. 16:30) odakattintunk a "Blogok" linkre, akkor a "Legújabb bejegyzések" rovatban húsz tétel található (közülük most történetesen tizenegynek azonos a szerzője); a legkorábbi és legkésdőbbi bejegyzés között most kb. négy órányi különbség van. Félreértés ne essék: nem rosszindulatot tételezek fel arról, aki a túl sűrű beírásaival nagyon rövid idő alatt leszorít másokat, csupán pillanatnyi figyelmetlenséget: végig sem gondolja a hátrányos következményeket. Az is lehet, hogy az egyszeri akcióját követően napokig vagy hetekig meg sem jelenik (bár ez nem mindig jellemző).

A "Legújabb hozzászólások" rovatban harminc tétel szerepelhet, ezeknek természetesen jóval inkább véletlenszerű az eloszlása, hiszen bárkinek bármikor eszébe juthat visszanyúlni egy korábbi bejegyzéshez (akár a sajátjához is, ha bármi miatt "felszínen" kívánja tartani). Nagy többségében azonban az éppen viszonylag legfrissebb bejegyzések kommentjei sorakoznak.

Ennyi lett volna a bevezető gondolatsorom - Tiétek a szó.

Mivel egyrészt életkarrierem során a harmadik hivatalos képesítésem a szakfordítói volt, másrészt szívesen bíbelődöm ritmusos, rímes szövegek összerakásával – olykor a mások ilyesfajta szövegének elemezgetésével is –, szükségszerűen gyakorta érintenem kell nyelvészeti kérdéseket, nem mintha ez nem kívánt teher volna. Ezért az alábbi, szigorúan és kimondottan a saját megközelítésemet tükröző fejtegetésben nyelvi oldalról közelítem meg a címben felvetett két fogalmat. Ezúttal nem az egyezéseket, inkább az eltéréseket próbálom meg elemezni. Szokás szerint nem veszem igénybe "hivatalos" források állításait, remélve, hogy ez hozzájárulhat valamiféle vita kialakulásához.

Nézzük elsőként a költemény fogalmát. Igéből képzett főnévvel állunk szemben, a –mény képző arra utal, hogy egy bizonyos cselekvés eredményéről van szó. Csupaszítsuk le a szót a képző levágásával: a kapott szótári alak költ. Az egyéb jelentéseket és alkalmazási területeket félretéve, azt értjük alatta, hogy a cselekvés eredményeként kapott szöveg (a költemény) fikció. Lehet, hogy az alapja megtörtént eset, de a leírója hozzáköltött valamit: elhagyott, hozzátoldott, sorrendet cserélt, vagy egyszerűen csak emelkedettebb nyelvet használva írta le akár ugyanazt. Ebben a meghatározásban nem szerepel semmiféle formai kötöttség, sőt: még csak műfaji kötöttség sem. Nem véletlenül létezik a magyar nyelvben a „zeneköltő”, „drámaköltő”, „prózaköltő” összetétel.

Maradjunk azonban egyszerűen a költő szónál, amelynek nemzetközi megfelelője a „poéta”. A közfelfogás szerint költő az, aki verseket ír. Nos, itt következik az én – beismerem, hogy vitatható – eltérő értelmezésem. A fentieket folytatva számomra csak az egyértelmű, hogy a költő költeményeket ír, amelyek nem feltétlenül versek. Ez a megközelítésem azt sugallja, hogy a két fogalom között nem minőségi, hanem hierarchikus viszony van: a költemény tágabb fogalom, a vers annak csak részhalmaza. Ilyen következtetésre – itt térek vissza a kezdethez – szintén nyelvészeti megközelítéssel jutottam.

A vers szót már az ómagyar nyelv is ismerte, latinból vettük át. Elsődleges jelentése az egyházi szövegek rövid szakasza, akár csak egy mondata, vagy a zsoltárok egy-egy szakasza. Ez utóbbi a későbbiekben kiterjedt a világi dalokra is és megkülönböztette azoknak visszatérő, azonos szövegű részét (refrén) a változó szövegű szakaszoktól. Utóbbiak neve lett a „vers”, vagy – a szó elterjedtebb jelentésével való keveredést kizárandó – a nemzetközi kifejezésből származó, azok kiejtését követő „verze”. Dalszövegről lévén szó, ezek a szakaszok egyértelműen rendelkeznek rímmel és ritmussal.

Ha valakinek volt türelme eljutni idáig, akkor leírom a következtetést: kifejezetten a saját – megengedem, konzervatív – értelmezésemben versnek számítanak egyrészt az időmértékes költemények, másrészt a ritmussal és rímmel rendelkező költemények. Ezért tartom magamat amatőr versírónak, nem pedig amatőr költőnek.

A Poet portálon megjelent, mások által írt versekhez tett észrevételeim száma lassan ezerhez közelít. Az alábbiakban megkísérlek összefoglalni néhány általános elvet, amelyeket eddig is igyekeztem követni és a most már jóval ritkább hozzászólásaimban továbbra is be kívánnék tartani. Bár a megfogalmazásban egyes szám második személy szerepel, korántsem szeretnék az alábbiakkal valamiféle kötelező érvényű vezérfonalat nyújtani, kifejezetten a magam számára szolgálnak iránymutatásként. Ha valaki mégis talál bennük hasznosítható ötletet, az csak nem várt ráadás.

1. Ne szólj hozzá olyan szöveghez, amelynek elolvasása nem kelt benned semmiféle gondolatot. Az udvariassági látogatás egy másik műfaj, nem tesz hozzá elsődleges információt az észrevételedhez.
2. A hozzászólásodat ugyanolyan gondosan szerkeszd meg, mint a versedet. Legyen az észrevételező szövegednek struktúrája, logikája, ügyelj még a formai kialakítására is. A prózád ugyanúgy jellemez téged, mint a versed.
3. Törekedj a maximális információs értékre: nyugodtan hagyd el a megszólítást és elbúcsúzást. Nem feltétlenül szükséges odaírnod azt sem, hogy "'szerintem", mivel a neved szerepel a hozzászólás mellett.
4. Minden olyan versnek, amely akár csak minimális reakciót kelt benned, feltétlenül van valamiféle pozitívuma. Kezdd a hozzászólásodat azzal, hogy erre (ezekre) mutatsz rá, még akkor is, ha utána több, szerinted javítani való részletre térsz ki. Bármiféle pozitívumot találsz, részletesen fejtsd ki, miért és mivel hatott rád.
5. Különösen a kifogásolni való részletek esetén legyél teljesen konkrét. Ha lehet, javasolj helyettük elfogadhatóbb verziót. Felesleges hangsúlyoznod, hogy az észrevételeid javító szándékúak; ezt a hozzászólásod hangnemével fejezd ki. Soha ne írj hozzászólást felsőbbrendűséget sugalló, vagy a versíró társadat önérzetében sértő hangnemben, netán kizárólagosan leminősítő, lekicsinylő, megalázó szándékkal, mert akkor akármilyen fontos megállapítást is tartalmaz a hozzászólásod, biztosan jogos ellenérzést vált ki a címzettből.
6. Sokszor hasznos lehet a tiédet megelőző hozzászólások elolvasása, mert lehet bennük olyan felvetés, amit megerősíteni vagy éppen hogy cáfolni lehet vagy kell, és mert ezzel megtakaríthatsz néhány ismétlést.
7. Az egyes versekre vonatkozó észrevételeidet az arra szolgáló helyen, a vers alatt tüntesd fel, mert az elsődleges címzett szerzőn kívül más is hasznosíthatja a mondandódat. Praktikus oka is van ennek: ha bármi által motiválva privát üzenetet küldesz, annak szövege nem marad meg nálad.

Ha jelenleg a Poet.hu portálon egy új vers megjelenik, valahol 63 ezer körüli sorszámot kap. Ha fel is tételezzük, hogy az indulás napja óta feltett összes vers ma már nem érhető el, akkor is hatalmas ez a szövegbázis. Azt, hogy egy ide tévedő – de akár már régóta innen szemezgető – olvasó adott pillanatban éppen melyiket nyitja meg olvasásra, számos véletlen tényező befolyásolja. Az olvasónak kialakulhat persze saját szűkítő stratégiája: sorra veheti a „Friss versek” naponta többször is megújuló kínálatát, olvasgathatja az általa figyelt szerzők új műveit, követhet másokat a „Friss hozzászólások” vonalon, vagy kiválaszthat egy adott fő- vagy részkategóriát és ott figyelheti az új szövegeket.

Lehet, hogy az én stratégiám nem optimális. Lehet, hogy mostanában kevésbé vagyok elnéző az amatőr versírók alkotásaival szemben, mint korábban. Lehet, hogy meg sem tudom mondani az okát annak, amit érezni vélek és alább megosztom. Ha valaki elolvassa és akár megerősíti a megérzésemet, akár ellenérveket sorol fel velük szemben, azzal talán közelebb jutok a magyarázathoz.

Azt észlelem, hogy az utóbbi időben elárasztják a felületet a tartalom szempontjából többségében lírai, emocionális töltetű, borúlátó hangulatú szövegek. Ha a formai jegyeiket tekintem, egyértelműen látom, hogy a szerző a szándéka szerint hagyományos versírás-technikai elemeket kíván használni, kötött formákat, rögzített szótagszám-sorozatot, egyenletes ritmust, rímeket. A megvalósítás azonban csak részben követi a szándékot, egy vagy több formai elemben csak félig-meddig sikerül tartani a színvonalat. Dominálnak tehát a középszerű szövegek, amelyek bizonyos szempontból károsabbak, mint a kimondottan rossz versek. (Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy ezúttal nincsenek bennük súlyos nyelvtani hibák, elütések, bosszantóan következetlen központozás.) Aztán kezdenek sorjázni a hozzászólások...

Mi magyarázza ezeket a lihegően ájtatos, tömjénező dicshimnuszokat? Talán a hozzá-nem-értés? Még ez lenne a jobbik eset. Vagy a feltehető taktikai célzat? Dicsérek, hogy majd dicsértessek? De akkor a méltatott szerzőt mi motiválja a jobbításra? Egy dolog persze bizonyosra vehető: magának a portálnak a népszerűségét inkább segíti, mint rontja ez a jelenség.