Ross blogja

Ma reggel, elviselhető mértékű várakoztatást követően, az alábbi tartalmú üzenetet találtam a virtuális levélrekeszemben:

"Kedves Ross!

Az alábbi versedet sajnos el kellett utasítanunk, mert - a fórumok barátias hangulatát biztosítandó - nem teszünk közzé direkt politikai állásfoglalást közlő műveket."

Szenátor-ballada

Tudjuk, hogy aki a népfenségnek elvét
saját személyében testesíti meg,
jóra tör az mindig, és ha bármit elvét,
elnéző mosollyal nézi a tömeg.
Tudjuk, hogy csupán a javunkat akarja,
s bár a látszatból ez nem derülne ki,
nincs szüksége ehhez pallosra, fakardra:
önként és dalolva adjuk át neki.

Vagyonbevallását időben beadta,
jogos szemrehányást senki nem tehet.
Sokat tűr a jó Föld, nem nyílt meg alatta,
s nem szakadt reá a szívós mennyezet.
Semmi rossz belőle nem derül ki most sem:
önbevallás ez csak, nincsen audit,
s mert eltelt egy félév, őszinte örömben
dugunk [sej-haj] alá újabb Audit.

Szegény feje fölött fenyegetést érez:
kétszer több népfenség nyomja vállait
új mandátumával; hát majd a Vezérhez
fűződő hűségből új erőt merít.
Köpenyének színe s visszája sem visszás:
bármelyik égtájról fújjon is a szél,
legyen mandátuma egyéni vagy listás,
megél a szenátor: túlél, visszaél.

Herceg, légy elnéző: a modern világba`
régebbi foigalmak jelentése más.
Két kurta szalmaszál sem marad utána,
csak nyolcszázhetvenhét diktált gombnyomás...

Szomorú vagyok... Ez lehetne magánügy, az esetek többségében az is. Nem lepne meg mégsem, ha valaki azonosulna – no, nem a lehangoltságommal, de legalább azzal, hogy a kiváltó oka nem kitalált, hanem létező jelenség.

Az életünket átjárja a ritmus: adott események ismétlődnek rövidebb vagy hosszabb meghatározott időszakonként, kezdve akár az atomok valószínűségi alapú ütközésének szinte mérhetetlenül rövid periódusidejétől, folytatva az emberi testben lejátszódó élettani folyamatok ütemességével, a hét napjainak megszabott napirendjével, az évszakok váltakozásával, vagy akár a nagyon stabil izotópok több tíz évre tehető felezési idejével. Nem véletlenül tükröződött korábban mindez a még szerző nélküli spontán művészeti alkotásokban: a gyermekjátékokat kísérő kiszámolókban, mondókákban, a szakaszos emberi tevékenységet kísérő munkadalokban. Később a ritmus alapelemévé vált a már nyilvántartott szerzővel rendelkező, ha úgy tetszik, eredeti rendeltetésüktől elszakadt és önálló életet élni kezdő művészeti alkotásoknak, mindenek előtt a verseknek, és több évszázadon át az is maradt.

Természetesen nem ez tesz szomorúvá, még csak nem is az a tendencia, hogy a ritmus végleg eltűnik a napjaink kánonjaként „hivatalosan” is elismert versekből. Sokkal inkább az, hogy egyre több amatőr versíróban sincs rá igény: nem csupán elhagyják a saját, versnek szánt szövegeikből, de magától értetődő természetességgel veszik tudomásul, hogy társaik többsége is így tesz. Még itt-ott fel- és elismerjük a tisztán időmértékes versek lüktetését, de a nyelvünkre jellemzőbb hangsúlyos verselésben már nem tűnik fel jóformán senkinek, mennyivel gördülékenyebb lehetne ugyanaz a sor csupán két szó fölcserélésével.

Próbáljunk meg párhuzamot vonni. Akinek „papírja” van arról, hogy képzőművész, tanulmányainak egy szakaszán biztosan számos vázlatot készített a hagyományos figurális, vagy ahogy még lebecsülő hangsúllyal jelölik, „akadémikus” stílusban. Aki elsajátította a versírói szakma alapjait, biztosan kellett kreálnia hagyományos, rímes-ritmusos verseket, érthető tartalommal. Azután önmaga lelkének szisztematikus feltárásával, plusz hangyaszorgalommal eljutott fejlődésének, személyisége kibontakoztatásának arra a fokára, hogy a meghaladott múltnak minden hasonló csökevényes elemét sikerült száműznie a szövegeiből... Nem lenne semmi baj, ha ezek a modern költők, eredeti szándékuk szerint, csakis egymásnak írnának – de nem ez történik: a megvezetett amatőr olvasó zihálva, nyálcsorgatva falja a nagy semmit.

Szomorú vagyok...

Bevallom, csak azért adtam ilyen címet, hogy szélesedhessék a vita résztvevőinek köre. Vitára gondolok, mert csak nagyon halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit is szeretnék. Egyet azonban rögzítenünk kell: ez a blog nem egy adott személy gondolatainak megosztási felülete, hanem közösen használható fórum.

Talán legjobb, ha a tényekből indulunk ki. Ha most (kb. 16:30) odakattintunk a "Blogok" linkre, akkor a "Legújabb bejegyzések" rovatban húsz tétel található (közülük most történetesen tizenegynek azonos a szerzője); a legkorábbi és legkésdőbbi bejegyzés között most kb. négy órányi különbség van. Félreértés ne essék: nem rosszindulatot tételezek fel arról, aki a túl sűrű beírásaival nagyon rövid idő alatt leszorít másokat, csupán pillanatnyi figyelmetlenséget: végig sem gondolja a hátrányos következményeket. Az is lehet, hogy az egyszeri akcióját követően napokig vagy hetekig meg sem jelenik (bár ez nem mindig jellemző).

A "Legújabb hozzászólások" rovatban harminc tétel szerepelhet, ezeknek természetesen jóval inkább véletlenszerű az eloszlása, hiszen bárkinek bármikor eszébe juthat visszanyúlni egy korábbi bejegyzéshez (akár a sajátjához is, ha bármi miatt "felszínen" kívánja tartani). Nagy többségében azonban az éppen viszonylag legfrissebb bejegyzések kommentjei sorakoznak.

Ennyi lett volna a bevezető gondolatsorom - Tiétek a szó.

Egy korábbi bejegyzésben már megosztottam néhány gondolatomat a Poet.hu versportál alapvető jellemzőiről, közöttük arról a sajátosságáról, hogy a megjelentetésre felajánlott versek bármiféle minőségi, versszakmai kritériumnak való megfelelés vizsgálata nélkül, gyakorlatilag automatikusan felkerülnek a főoldalra. Mivel létezik hozzászólási lehetőség, mondhatnánk, hogy ezeket – és bármiféle egyéb kritériumot – nem a portál belső munkatársai, hanem az észrevételeket beíró többi használó kérhetné számon.

Mivel a reagálók maguk is versírók, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy maguk is használnak különféle költői eszközöket, versírás-szakmai megoldásokat és azokat a mások szövegeiben is felismerik. Racionálisan közelítve tehát arra gondolhatnánk, hogy a hozzászólásaikban ki is térnek azok követendő vagy javítandó használatára és így a minősítések széles tartományban oszlanak meg a feltétel nélküli tetszésnyilvánítás és a noha udvarias, de egyértelmű elutasítás mint szélső értékek között. Nos, a gyakorlat alapvetően mást mutat: hatalmas többségben vannak a (túl)dicsérő, ugyanakkor semmitmondó ömlengések, és gyakorlatilag hiányoznak a szakmailag is helytálló, részletező, javító célzatú bírálatok.

Hogy egy adott szöveg, amelyet szerzője versnek szánva küldött el a portálra, tetszik-e valakinek vagy sem, vitathatatlanul szubjektív dolog. Hogy hangot is ad-e a tetszésének egy dicsérő, gratuláló hozzászólás formájában, szíve joga. Senki nem kötelezi őt arra sem, hogy indokolja meg, idézetekkel támassza alá, részletezze, mely megoldások nyerték el a tetszését. Sorjáznak is rendesen a felületen a körülbelül alábbi tartalmú hozzászólások: „Gratulálok gyönyörű versedhez, szívet törtem érte!” Ez az a fajta reagálás, amelyből a szerző abszolút semmiféle információhoz nem jut arra vonatkozóan, hogy szövegének mely részei, fordulatai, megoldásai arattak sikert.

Természetesen, ha akár csak a fentihez hasonló, minimális tartalmú dicséret érkezik, nem esik rosszul nekem sem – csakhogy meglehetősen elhalványul ez a jó érzés, amikor betűről betűre ugyanazt a méltatást meglátom borzalmas, ritmustalan, agyonhasznált képekkel, primitív sorvégekkel, súlyos nyelvi hibákkal telezsúfolt zöngeményekre reagálva.

Essék szó itt még valamiről: Vegyünk egy hipotetikus, tizenhat soros verset. Valami miatt megnyitom és látom, hogy három nap alatt összegyűjtött negyvenhárom szívecskét. Elolvasom és észlelem, hogy van benne egy kínos elütés, egy súlyos helyesírási hiba, egy helyen feltűnően hiányzik az állítmány, egy másik helyen meg nincs egyeztetve az alannyal. Bosszankodni kezdek, hogy miért nem javították még mindig, hiszen a nagy számú hozzászóló közül bizonyára többen is észlelték ezeket. Elolvasom hát az összes kommentet és látom: senki nem vette észre... Eddig tartott a hipotézis, mert ilyesmi túlságosan sokszor valóban előfordult már.

Ha idáig eljutottunk, tegyünk egy összefoglalást, amelyből, ha kíván, okulhat az, aki a Poet.hu portálra verset küld be:

• ha a vers nem sért bizonyos tartalmi kritériumokat, a bizonyosságot közelítő valószínűséggel felkerül a felületre;
• a belső munkatársak nem adnak minőségi értékelést, javítási javaslatokat – nem ez a feladatuk;
• a hozzászólások hatalmas többsége a reális várakozások ellenére sem tartalmaz értékes információt.

Előre bocsátom, hogy az alábbi megközelítés nagy mértékben a saját meglátásomat tükrözi, ezért akár alapvetően eltérhet a portált üzemeltetők elgondolásaitól. Szándékom szerint az alábbiakban nem kritikát, hanem tényeket osztanék meg a tisztelt Olvasókkal. Az ellen természetesen semmit nem tudok tenni, ha a befogadó mégis az előbbiként értelmezi.

Szerintem a Poet.hu versportál talán megközelíthető úgy, mint egy virtuális interaktív kulturális folyóirat-gyűjtemény, amelyet többféle módon lehet használni. Ha valaki csak egyszerű névtelen olvasó kíván maradni, hatalmas, naponta akár több tucat tétellel bővülő szövegbázisban böngészhet többféle szempont szerint: szerző, a tartalmat jellemző fő- és részkategóriák, a szerzők által adott (akár a formára utaló) címkék, vagy szűkítheti a keresgélést különféle szempontok alapján kiemelt versekre.

Nekem a mai napig többféle viszonyrendszer keretében volt alkalmam a Poet.hu versportált használni. Az egyik ilyen a Fórum, ahol többek között a fentihez hasonló címmel is található egy rovat http://forum.poet.hu/ezt-nyujtja-nekem-a-poet_hu2 amelyhez több mint két év alatt közel kétszáz hozzászólás érkezett. Ezek a hozzászólások hatalmas többségükben szubjektív vallomások; nem idézek belőlük, aki kívánja, megismerkedhet velük. Nézzük azonban a kérdést valamivel objektívabb szemmel.

Mit nyújt a versportál annak az alkotónak, aki verseket kíván beküldeni? Amikor még csak formálgatja a majdani versét, a Poet.hu sokoldalú segítséget nyújt interaktív funkciói, a Verselemző és a Rímszótár révén. Lehetősége van továbbá olyan társoldalakra való átlépésre, ahol régebbi idők verseivel, idézetekkel ismerkedhet meg, elküldheti más szerzők verseit ismerőseinek vagy átmásolhatja őket a saját honlapjára.

A portál lapjain elhelyezett szövegek – a kezelésük módja szerint – lehetnek eleve moderáltak (a főoldalon megjelenő versek) vagy moderálatlanok (a blogok bejegyzései). Más felosztásban a szövegek lehetnek elsődleges szövegek (maguk a versek), másodlagos szövegek (reagálások az előbbiekre), vagy vitaszövegek (a fórum rovatainak anyaga). Fontos rögzíteni, hogy a moderálást végző személyek – a portálon bevezetett szabályok és így a munkavégzés jellege szerint – nem szerkesztők, hanem cenzorok és korrektorok. Ez egyrészt abból a szempontból fontos, hogy további választ adhatunk a „Mit nyújt...” kérdésre: a tartalmat tekintve bizonyos jogi védelmet nyújt a szankcionálható kifejezések kiszűrésével, a formát tekintve pedig segítséget nyújt a magyar nyelv helyesírási szabályainak betartásában.

A másik fontos következmény az, hogy a megjelentetésre felajánlott versek gyakorlatilag bármiféle minőségi kritériumnak való megfelelés nélkül ki is kerülhetnek a főoldalra. A Poet portál lehetőséget nyújt arra, hogy bármely regisztrált használója véleményt, észrevételeket fűzhessen mások megjelent verseihez. Ez ugyan nem a Poet egyedi szolgáltatása, más versportáloknak is része, de az itt kialakult gyakorlat érdemes arra, hogy később egy külön bejegyzést szenteljünk neki.

Nem meglepő a fentiek tudatában, hogy a portál kivételes népszerűségnek örvend: bizonyítja ezt egy lenyűgöző statisztikai adat, amely szerint a közelmúltban egyetlen napon több mint százezer látogató tette tiszteletét a lapjain, több mint négyszázezer oldalletöltéssel.

Maradt még egy dolog: milyen okból vagy célból kerültek ide jelen sorok? Egyrészt persze azért, mert egy ilyen hosszú fejtegetéssel nem kívántam terhelni a már hivatkozott fórumrovatot; másrészt... Nos, talán a kedves hozzászólók majd segítenek. Előre is köszönöm.