Ross blogja

Az alábbi, balladaszerű vers eredetijét Edeke felhasználónevű társunk írta meg, engedélyével alakítottam át az itt látható alakra. Kék színnel jelöltem azokat a részeket, ahol Edeke eredeti szövegét változatlanul hagytam.

Hájas tiszteletes roskadozó lován
közeledik feléd, erősen imbolyog;
zsíros hússzeletek, gyöngyöző fajborok
formálták habtestét ily kerekre talán.
Amint odaér a házad szegletéhez,
zajongó népségre szigorún pisszenve
komoly ábrázattal a lényegre kérdez:
”Mondd csak, kedves fiam, hiszel-e Istenbe’?”

Rád nevet a leány, egy hétpróbás ringyó,
biztatóan kacsint; festett arca alatt
felgyűltek az évek, hiába is tagad;
dekoltázsa csábít, a szoknyája ringó.
Kezét ráhelyezi finoman térdedre,
megnyálazza ajkát, melyre szájfényt is kent,
s megkérdi, miközben megbiccen a keble:
”Ha ilyet látsz, öcskös, hiszed-e az Istent?”

Kocsmaajtó nyílik, kizuhan egy részeg,
kigombolt nadrágja letolva bokáig,
sugárban vizel és sugárban okádik...
Hasonlóban volt már magadnak is részed.
Gúnyosan vonaglik összement szemérme,
s miközben a kőre vizesnyolcast pissent,
kihívón kérdezi, meghívást remélve:
”Mit bámulsz, kis hülye, nem láttál még Istent?”

Láttál koldusokat, láttad a bénákat,
halott csecsemőket, hóhéruk az anyjuk,
mert ilyen a világ, nem kellenek fattyúk!
Láttál drogos tűtől szétdurrant vénákat,
láttad: az utcát a söpredék uralja,
kik létedre törnek Istent nem ismerve,
ördögi arcukon a Sátán nyugalma,
s nem érdekli őket, hiszel-e Istenbe’.

Mielőtt még elméd álomba lebbenne,
hallod fáradtságtól szétáztatott aggyal,
amint szól hozzád egy kétes arcú angyal:
”Urunk kérdi Tőled, hiszel-e Őbenne?”
Annyira ismerős minden arcvonása!
Lázadó válaszod fogalmazod fennen,
hiszen ő késztetett viszont-vallomásra:
”Hogy higgyek Őbenne, ha Ő nem hisz bennem?”

Mivel egyrészt életkarrierem során a harmadik hivatalos képesítésem a szakfordítói volt, másrészt szívesen bíbelődöm ritmusos, rímes szövegek összerakásával – olykor a mások ilyesfajta szövegének elemezgetésével is –, szükségszerűen gyakorta érintenem kell nyelvészeti kérdéseket, nem mintha ez nem kívánt teher volna. Ezért az alábbi, szigorúan és kimondottan a saját megközelítésemet tükröző fejtegetésben nyelvi oldalról közelítem meg a címben felvetett két fogalmat. Ezúttal nem az egyezéseket, inkább az eltéréseket próbálom meg elemezni. Szokás szerint nem veszem igénybe "hivatalos" források állításait, remélve, hogy ez hozzájárulhat valamiféle vita kialakulásához.

Nézzük elsőként a költemény fogalmát. Igéből képzett főnévvel állunk szemben, a –mény képző arra utal, hogy egy bizonyos cselekvés eredményéről van szó. Csupaszítsuk le a szót a képző levágásával: a kapott szótári alak költ. Az egyéb jelentéseket és alkalmazási területeket félretéve, azt értjük alatta, hogy a cselekvés eredményeként kapott szöveg (a költemény) fikció. Lehet, hogy az alapja megtörtént eset, de a leírója hozzáköltött valamit: elhagyott, hozzátoldott, sorrendet cserélt, vagy egyszerűen csak emelkedettebb nyelvet használva írta le akár ugyanazt. Ebben a meghatározásban nem szerepel semmiféle formai kötöttség, sőt: még csak műfaji kötöttség sem. Nem véletlenül létezik a magyar nyelvben a „zeneköltő”, „drámaköltő”, „prózaköltő” összetétel.

Maradjunk azonban egyszerűen a költő szónál, amelynek nemzetközi megfelelője a „poéta”. A közfelfogás szerint költő az, aki verseket ír. Nos, itt következik az én – beismerem, hogy vitatható – eltérő értelmezésem. A fentieket folytatva számomra csak az egyértelmű, hogy a költő költeményeket ír, amelyek nem feltétlenül versek. Ez a megközelítésem azt sugallja, hogy a két fogalom között nem minőségi, hanem hierarchikus viszony van: a költemény tágabb fogalom, a vers annak csak részhalmaza. Ilyen következtetésre – itt térek vissza a kezdethez – szintén nyelvészeti megközelítéssel jutottam.

A vers szót már az ómagyar nyelv is ismerte, latinból vettük át. Elsődleges jelentése az egyházi szövegek rövid szakasza, akár csak egy mondata, vagy a zsoltárok egy-egy szakasza. Ez utóbbi a későbbiekben kiterjedt a világi dalokra is és megkülönböztette azoknak visszatérő, azonos szövegű részét (refrén) a változó szövegű szakaszoktól. Utóbbiak neve lett a „vers”, vagy – a szó elterjedtebb jelentésével való keveredést kizárandó – a nemzetközi kifejezésből származó, azok kiejtését követő „verze”. Dalszövegről lévén szó, ezek a szakaszok egyértelműen rendelkeznek rímmel és ritmussal.

Ha valakinek volt türelme eljutni idáig, akkor leírom a következtetést: kifejezetten a saját – megengedem, konzervatív – értelmezésemben versnek számítanak egyrészt az időmértékes költemények, másrészt a ritmussal és rímmel rendelkező költemények. Ezért tartom magamat amatőr versírónak, nem pedig amatőr költőnek.