Roni123 blogja

Paulo Coelho


Veronika meg akar halni












Imé adok néktek hatalmat,
hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok,
és az ellenségnek minden erején;
és semmi nem árthat néktek.

Lukács 10,19 – Károli Gáspár fordítása


Veronika 1997. november 11-én úgy döntött, hogy – végül – elérkezett a pillanat, amikor megöli magát. Gondosan kitakarította a szobáját, amelyet egy apácazárdában bérelt, kikapcsolta a fűtést, fogat mosott, és lefeküdt.

Magához vette a négy doboz altatót, amely ott hevert az éjjeliszekrényen. De nem szórta az összesét a tenyerébe, hanem egyesével nyelte le őket, hiszen szándék és tett között nagy a különbség, ő pedig meg akarta magának hagyni azt a szabadságot, hogy félúton meggondolhassa magát. De ellenkezőleg: minden egyes tabletta, amit lenyelt, egyre erősebbé tette elhatározásában, és öt perc múlva mind a négy doboz üres volt.
Mivel nem tudta pontosan, mennyi időbe telik, míg elveszíti az eszméletét, odakészített az ágyra egy francia magazint, az Homme-ot, a legfrissebb számot, amely nemrég érkezett a könyvtárba, ahol Veronika dolgozott. Bár a legkevésbé sem érdeklődött az informatika iránt, ahogy lapozgatta az újságot, éppen egy számítógépes játékról szóló cikken akadt meg a szeme, amelyet Paulo Coelho, egy brazil író írt, akit volt szerencséje megismerni egy konferencián, a Grand Union szálloda kávézójában. Váltottak néhány szót, majd a kiadó meghívta Veronikát vacsorázni. A társaság azonban túl nagy volt, és nem lehetett elmélyülni semmilyen témában.
Ismerte a szerzőt, úgy érezte hát, hogy része az életének, és ha az ő művéről olvas, akkor bizonyára könnyen elüti az időt, így aztán, míg várta a halált, egy informatikai írást olvasott, holott soha nem érdekelte a téma. Ez jellemző volt rá, mindig a legkönnyebb megoldást választotta, mindig azt, ami egy karnyújtásnyira volt tőle. Jelen esetben ezt a magazint.
Legnagyobb meglepetésére azonban már az első sor kizökkentette közönyéből (a nyugtatók még nem oldódtak föl a gyomrában, de Veronika természeténél fogva közönyös volt), és életében először igazat adott a barátai körében nagyon népszerű mondásnak: „semmi nem történik véletlenül a világon”.
Miért pont ez a sor, és miért éppen akkor, amikor véget vet az életének? Mi lehetett a misztikus üzenet, ha léteznek egyáltalán misztikus üzenetek, és nem véletlen egybeesésről van szó?
A játékot ábrázoló egyik kép alatt, az újságíró kérdéssel indította cikkét:
„Merre van Szlovénia?”

„Senki nem tudja, merre van Szlovénia” – gondolta.
Szlovénia pedig létezik, ott van kívül és belül, a környező hegyekben és odakint a téren: Szlovénia a hazája.
Letette a lapot, éppen egyáltalán nem volt kedve felháborodni azon, hogy a világnak fogalma sincs a szlovének létezéséről: nemzeti büszkesége már nem sokat jelentett neki.
Most önmagára volt büszke, mert képes volt rá, meg merte tenni, nemsokára meghal – micsoda gyönyörűség! Ráadásul pontosan úgy fog meghalni, ahogy elképzelte: tablettával, ami nem hagy semmi nyomot.
Veronika csaknem hat hónapja próbált altatót szerezni. Már-már azt hitte, hogy soha nem sikerül, ezért úgy döntött, hogy inkább fölvágja az ereit. Pedig tudta, hogy akkor a vér elönti a szobát, a nővérek kétségbeesnek, és nagy lesz a fejetlenség. De az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre. Mindent megtett volna, hogy ne okozzon túl nagy fölfordulást, de ha nincs más lehetőség, kénytelen lesz fölvágni az ereit. A nővérek szépen kitakarítanak, és nyomban el is felejtik az egészet, különben nem tudnának új bérlőt szerezni. Az emberek ugyanis még a XX. század végén is hisznek a kísértethistóriákban.
Persze levethetné magát Ljubljana kevés magas épületének egyikéről, de micsoda szenvedést okozna ezzel a szüleinek! Nem elég, hogy megtudják, meghalt a lányuk, még azonosítaniuk is kelljen az eltorzult holttestet! Nem, ez rosszabb, mintha elvérezne, mert soha nem gyógyuló sebet ejtene két emberen, akik mindig a javát akarták.
„A lányuk halálával még csak megbékélnének valahogy. De egy összezúzott koponyát lehetetlenség elfelejteni.”
A főbelövés, az ugrás, a kötél nem egyeztethető össze nőies lényével. Ha egy nő megöli magát, sokkal romantikusabb módszert választ: például fölvágja az ereit vagy bevesz egy nagy adag altatót. Ahogy az elhagyott királylányok és a hollywoodi színésznők példája mutatja.
Veronika tudta, hogy az élet arról szól, hogy mindig kivárjuk a megfelelő pillanatot. És így is lett: addig panaszkodott, hogy nem tud aludni, míg két barátja megsajnálta, és szereztek neki két-két doboz erős gyógyszert, amilyet a szomszédos bár zenészei használtak. A négy doboz egy hétig ott hevert az éjjeliszekrényén, ezalatt Veronika a halál gondolatával barátkozott, és – minden érzelgősség nélkül – búcsút vett attól, amit Életnek hívnak.

És most boldog volt, hogy a végére ért, és unatkozott, mert nem tudta, mit kezdjen a kis idővel, ami még hátravan.
Megint eszébe jutott az a képtelenség, amit az imént olvasott: mégis, hogy kezdődhet egy számítástechnikai cikk ezzel az idióta mondattal: „Merre van Szlovénia?”
Mivel semmi más nem jutott az eszébe, amivel elfoglalhatná magát, úgy döntött, végigolvassa az írást, és kiderült, hogy a játékot Szlovéniában gyártják az olcsó munkaerő miatt – ebben a furcsa országban, amelyről senki nem tudja, hol van, kivéve aki ott él. Néhány hónapja, amikor piacra dobták a játékot, a francia gyártó fogadást rendezett a bledi várban, amelyre a világ minden részéről érkeztek újságírók.
Veronikának eszébe jutott, hogy hallott valamit a fogadásról, amely az egész várost lázba hozta, nemcsak azért, mert feldíszítették a várat, hogy a lehető legjobban megközelítse a CD-ROM középkori hangulatát, hanem azért is, mert nagy port vert fel a helyi sajtóban: az ünnepre ugyanis hivatalosak voltak német, angol, francia, olasz és spanyol újságírók – de egyetlen szlovént sem hívtak meg.
Az Homme-cikk szerzője – aki életében először járt Szlovéniában, nyilván fizetett úton, és bizonyára az egész idejét azzal töltötte, hogy a többi újságíróval cseverészett, feltehetőleg érdekességekkel szórakoztatta őket, ingyen evett és ivott a várban – biztosan nagyon tréfásan akarta kezdeni a cikkét, hogy elnyerje a hazájabeli kifinomult ízlésű értelmiségiek tetszését. És biztosan mesélt néhány képtelen történetet a szerkesztőségben a helyi szokásokról és a szlovén nők primitív öltözködéséről.
Az ő dolga. Veronika haldoklott, és egészen más dolgok foglalkoztatták: például hogy van-e élet a halál után, vagy hogy hány órakor találják majd meg a holttestét. Ennek ellenére – vagy talán éppen döntésének súlya miatt – nagyon zavarta a cikk.

Kinézett a kolostor ablakán, amely egy kis ljubljanai térre nyílt. „Ha nem tudják, hol van Szlovénia, akkor számukra Ljubljana is csak mese” – gondolta. Ahogy az Atlantisz vagy Lemuria, vagy a többi elsüllyedt világ, amelyek benépesítik az emberiség fantáziáját. Senki nem kezdene úgy egy cikket, sehol a világon, hogy azt kérdezné, hol van a Mount Everest, akkor sem, ha sosem járt ott. S mégis, Európa kellős közepén egy jelentős magazin tudósítója nem szégyelli feltenni ezt a kérdést, mert tisztában van vele, hogy az olvasók többsége úgysem tudja, hol van Szlovénia. Hát még a fővárosa, Ljubljana.
Veronika csak most – amikor már tíz perc eltelt, és még mindig nem észlelt semmi változást a szervezetében – találta meg, mivel múlassa az időt. Élete utolsó cselekedete tehát egy levél lesz, amelyben elmagyarázza a magazin olvasóinak, hogy Szlovénia a volt Jugoszlávia fölbomlása után létrejött öt ország egyike.
Ez lesz a búcsúlevele. Egyébként nem állt szándékában leírni tettének valódi okát.
Ha majd megtalálják a holttestét, megállapítják, hogy azért ölte meg magát, mert egy újságíró nem tudta, hol van a hazája. Mulattatta, hogy micsoda vihart kavar majd a sajtóban: emberek érvelnek majd a nemzeti büszkeségből elkövetett öngyilkosság mellett, illetve ellen. Elképedt, hogy milyen gyorsan megváltozott a véleménye, hiszen néhány perccel ezelőtt még pontosan az ellenkezőjét gondolta: hogy a világhoz és annak földrajzi kérdéseihez már nincs köze.

Megírta a levelet. Pillanatnyi örömében szinte úgy érezte, hogy nem is olyan sürgős meghalnia, de már nem volt visszaút.
Különben is, voltak már ilyen derűs percek az életében, nem azért akart meghalni, mert szomorú, elkeseredett vagy depresszióra hajlamos lett volna. Nem. Egész délutánokat töltött el azzal, hogy vidáman sétálgatott Ljubljana utcáin, vagy szobája ablakából nézte, ahogy esik a hó a kis térre, ahol a költő szobra áll.
Egyszer majdnem egy teljes hónapig a fellegekben járt, mert kapott itt egy szál virágot egy ismeretlen férfitól.
Teljesen normális embernek tartotta magát. Döntésének, hogy öngyilkos lesz, két nagyon egyszerű oka volt, és biztos volt benne, hogy ha hagyna búcsúlevelet, sokan egyetértenének vele.
Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni.
A másik ok filozófiai természetű volt: Veronika olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.

Nemsokára azonban átélheti élete utolsó élményét, amely végre egészen másnak ígérkezik: a halált. Megírta a levelet a magazinnak, azután rögtön el is felejtette az egészet. Most fontosabb dolgokra koncentrált: arra, ami vele történik. Semmi másra nem figyelt, csak a saját életére – és halálára.
Próbálta elképzelni, milyen lesz meghalni, de nem sikerült.
De felesleges is ezzel foglalkoznia, hiszen perceken belül úgyis kiderül.
De hány perc múlva?
Fogalma sem volt. Mindenesetre élvezettel töltötte el a gondolat, hogy nemsokára választ kap a nagy kérdésre, amely mindannyiunkat foglalkoztat: van-e Isten?
Az emberek nagy részével ellentétben, az ő életében nem töltött be olyan fontos szerepet ez a kérdés. Az elmúlt kommunista rendszer idejében az volt a hivatalos álláspont, hogy az élet a halállal véget ér, és Veronika ebbe bele is nyugodott. Szülei és nagyszülei nemzedéke azonban továbbra is imádkozott, templomba és zarándokhelyekre járt, és a legmesszebbmenőkig meg volt győződve róla, hogy Isten meghallgatja, amit mond.
Huszonnégy évesen, miután mindent átélt, amit szabad – és ez bizony nem kevés! – Veronika majdnem biztos volt benne, hogy a halállal mindennek vége. Éppen ezért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz: szabadság, végre! Örök felejtés.
A szíve mélyén azonban ott motoszkált a kétség: hátha mégis létezik Isten? A több ezer éves civilizáció tabut csinált az öngyilkosságból, amely minden vallás törvényét sérti: az ember küzdjön az életéért, és ne adja meg magát. Az emberi fajnak sokasodnia kell. A társadalomnak szüksége van munkaerőre. A házaspároknak kell valami, ami összetartja őket, ha elmúlik a szerelem, az országnak pedig katonákra, politikusokra és művészekre van szüksége.
„Ha van Isten, amit én őszintén kétlek, nyilván tisztában van vele, hogy az emberi értelem véges. Ő teremtette a zűrzavart, a nyomort, az igazságtalanságot, a nyerészkedést, a magányt. Bizonyára jót akart, de az eredmény elkeserítő. Ha van Isten, biztosan nagylelkű azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek.”
A pokolba a tabukkal és a babonákkal! Az anyja, aki vallásos, azt mondta: Isten látja a múltat, a jelent és a jövőt. Ebben az esetben azzal is tökéletesen tisztában kell lennie, hogy véget akar vetni az életének, következésképpen tette nem fogja váratlanul érni.

Veronika enyhén émelyegni kezdett, és állapota percről percre rosszabbodott.
Még néhány pillanat, és nem tud már a kis térre figyelni. Tudta, hogy tél van, körülbelül délután négy óra, és hamarosan lemegy a nap. Tudta, hogy a többi ember élni fog.
Ebben a pillanatban elhaladt az ablaka előtt egy fiú, aki ránézett, anélkül hogy a leghalványabb sejtelme lett volna róla, hogy Veronika mindjárt meghal. Bolíviai zenészek (hol van Bolívia? ezt bezzeg nem kérdezik az újságírók!) játszottak France Prešeren, a nagy szlovén költő szobra előtt, aki erősen rányomta bélyegét népének lelkületére.
Lehet, hogy egészen az utolsó pillanatig hallani fogja a beszűrődő zenét? Szép emlékkel távozna ebből a világból: a délután, a dallam, amely a földteke másik felének álmairól mesél, a meleg és meghitt szoba, az a jóképű, életvidám fiú, aki elment az ablaka előtt – s most hirtelen megállt, és bámulni kezdte őt. Mivel a gyógyszer már hatni kezdett, Veronika tudta, hogy ez a fiú az utolsó, aki látja.
A fiú mosolygott. Veronika viszonozta a mosolyt: nem volt vesztenivalója. A fiú intett, erre viszont Veronika úgy tett, mintha nem venné észre, mert nem akart túl messzire menni. A fiú kedvetlenül továbbállt, és örökre elfelejtette az arcot az ablakban.
Veronika azonban boldog volt, hogy, utoljára az életben, valaki még egyszer kívánatosnak találta. Nem mintha azért ölte volna meg magát, mert hiányzott a szerelem az életéből. És nem is a családi gondoskodás hiánya vagy anyagi okok, esetleg gyógyíthatatlan betegség miatt lett öngyilkos.
Veronika úgy döntött, hogy meghal a szép ljubljanai délutánon, amikor bolíviai zenészek játszottak a téren, és egy fiatalember elhaladt az ablaka előtt. Nagyon tetszett neki, amit látott és hallott, de még jobban örült, hogy nem kell még harminc, negyven vagy ötven esztendeig ugyanezt látnia: idővel úgyis elveszítenék újszerűségüket, és egy olyan élet részévé válnának, amelyben minden nap ugyanolyan, mint az előző – és az tragédia lenne.

Elkezdett forogni a gyomra, és nagyon rosszul érezte magát. „Milyen érdekes: azt hittem, hogy ennyi altatótól azonnal elalszom, és kész.”
De nem így történt. Zúgott a füle, és hányingere volt.
„Ha most hányok, nem halok meg.”
Próbált nem tudomást venni az émelygésről, és az alkonyatra koncentrálni, a bolíviaiakra és az emberekre, akik már zárták boltjaikat és indultak haza. De a zúgás a fülében egyre erősebb lett, és Veronika – mióta bevette a gyógyszereket, most először – félni kezdett, rettenetesen félni az ismeretlentől.
Mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán elvesztette az eszméletét.




Amikor kinyitotta a szemét, azt gondolta, hogy „ez bizonyára a mennyország”. De a mennyországban nem világítanak neonlámpával, a fájdalom pedig – ami azonnal követte az ébredést – jellegzetesen földi érzés. Ó, ez földi fájdalom: utánozhatatlan és összetéveszthetetlen.
Megmoccant, és a fájdalom erősebb lett.
Sok kis fénylő pontocskát látott, de egy pillanatig sem gondolta, hogy a Paradicsom csillagai volnának. Nem, ezek az ő mérhetetlen szenvedésének jelei.
– Magához tért – mondta egy női hang. – Egyenesen a pokolba jutott, most aztán megnézheti magát.
Nem, az nem lehet, a hang bizonyára téved. Ez nem a pokol, hiszen olyan hideg van, és különben is műanyag csövek lógnak ki a szájából és az orrából. Az egyik ilyen cső miatt – amelyet levezettek a torkán – úgy érezte, mindjárt megfullad.
Megmozdult, hogy kihúzza, de a karja le volt kötözve.
– Csak vicceltem – folytatta a hang –, nem a pokolban van. Ez még a pokolnál is rosszabb, bár még sosem jártam ott. Ez a Villete.
A fájdalom és a fojtogató érzés ellenére Veronika egy pillanat alatt megértette, hogy mi történt. Öngyilkos akart lenni, de valaki éppen időben érkezett, hogy megmentse. Talán valamelyik nővér, vagy egy barátnője toppant be váratlanul, netán valaki, akinek éppen most jutott eszébe, hogy visszaadjon valamit, amiről ő már réges-régen megfeledkezett.
Mindenesetre az a helyzet, hogy életben maradt, és most itt van a Villetében.

A Villetében, a híres és rettegett elmegyógyintézetben, amely 1991, azaz az ország függetlenné válása óta létezik. Amikor még azt hitték, hogy a régi Jugoszlávia fölosztása békés eszközökkel is lehetséges (végül is Szlovéniában csak tizenegy napig tartott a háború), európai vállalkozók megszerezték az engedélyt, hogy a régi kaszárnyát, amely a fenntartási költségek miatt lakatlanná vált, elmegyógyintézetté alakítsák át.
De egyszer csak kitört a háború: előbb Horvátországban, aztán Boszniában. A vállalkozók megijedtek: az alaptőkét a világ legkülönbözőbb részein élő befektetők adták, akiknek még a nevét sem tudták – tehát lehetetlen volt tárgyalóasztalhoz ülni velük, és az elnézésüket, valamint szíves türelmüket kérni. Végül úgy oldották meg a problémát, hogy pszichiátriai intézethez méltatlan módszereket kezdtek alkalmazni, aminek következtében a Villete – a kommunizmus puha diktatúrájából éppen kikászálódó fiatal nemzet számára – a legvadabb kapitalizmus szimbóluma lett: elég volt fizetni a férőhelyért.
Sokan, ha meg akartak szabadulni valamelyik családtagtól, például mert örökösödési vitába keveredtek (vagy mert az illető nem megfelelően viselkedett), egy vagyont költöttek arra, hogy megszerezzék az orvosi igazolást, amely a nemkívánatos gyermek vagy szülő elmegyógyintézeti kezelését javasolja. Mások viszont önszántukból töltöttek el egy kis időt a bolondokházában, hogy megmeneküljenek adósságaik elől, vagy hogy mentséget találjanak a cselekedeteikre, amelyek esetleg börtönbüntetést vonnának maguk után: így aztán megszabadultak a pénzbehajtóktól és a bírósági eljárásoktól.

A Villete az a hely, ahonnan senki nem szökött meg. Ahol együtt voltak az igazi őrültek, akiket a bíróság vagy más kórház küldött ide, és azok az emberek, akiket családtagjaik vádoltak őrültséggel, vagy akik csak színlelték a tébolyt. Az eredmény: maga a káosz. A lapokban egymás után jelentek meg a különböző túlkapásokról és visszaélésekről tudósító cikkek – holott soha nem kapott engedélyt egyetlen újságíró sem, hogy belépjen az intézetbe. A kormány felülvizsgálta a bejelentéseket, de nem talált bizonyítékot, a részvényesek pedig azzal fenyegetőztek, hogy elhíresztelik: Szlovéniában nem szívesen látják a külföldi befektetőket. Az intézet tehát túlélte a viharokat, és egyre mélyebb gyökeret eresztett.

– A nagynéném pár hónapja lett öngyilkos – folytatta a női hang. – Majdnem nyolc hónapig ki sem mozdult a szobájából, csak evett és hízott, cigarettázott, bevett egy csomó nyugtatót, és egész nap aludt. Volt két lánya, meg egy férje, aki szerette.
Veronika próbált a hang irányába fordulni, de nem bírt.
– Egyetlenegyszer láttam, hogy valamire reagált volna: amikor a férjének szeretője lett, jeleneteket rendezett, leadott pár kilót, összetört néhány poharat, és a kiabálásától hetekig nem tudtak aludni a szomszédok. De az egészben az a leghihetetlenebb, hogy – azt hiszem – ez volt életének legboldogabb időszaka: végre volt miért harcolnia, végre úgy érezte, hogy hús-vér ember, aki képes elfogadni az előtte álló kihívást.
„Mi közöm nekem ehhez?” – gondolta Veronika, de képtelen volt megszólalni. „Nem vagyok a nagynénje, és férjem sincs.”
– A férje végül elhagyta a szeretőjét – folytatta a nő. – A nagynéném közönye pedig szép lassan visszatért. Egyszer telefonált, és azt mondta, hogy kész változtatni az életén: abbahagyta a dohányzást. Még ugyanazon a héten megnövelte a nyugtató adagját, hogy pótolja a cigarettát, és mindenkivel közölte, hogy meg fogja ölni magát. Senki nem hitt neki. Egyik reggel hagyott egy üzenetet a rögzítőmön: elbúcsúzott, majd gázzal megölte magát. Többször is meghallgattam az üzenetét: soha nem hallottam még ilyen nyugodtnak a hangját, olyan volt, mint aki teljes mértékben beletörődött a sorsába. Azt mondta, nem volt se boldog, se boldogtalan, és éppen ezt nem bírta tovább.
Veronikát végül megérintette a történet, és együttérzett az ápolónővel, mert úgy látszott, megérti a nagynénje öngyilkosságát. Hogyan lehet – egy olyan világban, ahol mindenki és mindenáron a túlélésre hajt – megítélni azokat az embereket, akik eldobják maguktól az életet?
A világ csak ne ítélkezzen. Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni, és csak a saját életünket érezhetjük fölöslegesnek. Veronika meg akarta ezt magyarázni az ápolónőnek, de a cső a szájában még mindig fojtogatta. Az ápolónő odament, hogy segítsen neki.
Látta, ahogy lekötözött, csövekkel teleaggatott, szándéka ellenére életben tartott és szabad akaratából elpusztítani kívánt teste fölé magasodik. Elkezdte vadul rázni a fejét, és könyörögve nézett rá, hogy húzza már ki azt a csövet, és hagyja őt békében meghalni.
– Idegesnek látszik – mondta a nő. – Nem tudom, hogy megbánta-e már, vagy még mindig meg akar halni, de nem is érdekel. Én csak teszem a dolgom, és ha a beteg nyugtalankodik, akkor a szabályzat szerint be kell adnom egy nyugtatót.
Erre Veronika abbahagyta a hánykolódást, de az ápolónő már befecskendezte a karjába az injekciót. Hamar ott találta magát abban a furcsa, álomtalan világban, ahol nem emlékezett semmi másra, csak az imént látott nővér arcára, a zöld szemekre, a barna hajra és egy teljesen idegen arckifejezésre, amely azé a nőé, aki csak végzi a munkáját, és soha nem kérdezi, hogy miért írja elő ezt vagy azt a szabályzat.




Paulo Coelho három hónappal később tudta meg, mi történt Veronikával. Párizsban, egy algériai étteremben vacsorázott egy szlovén barátnőjével, akit történetesen szintén Veronikának hívnak, és a Villete főorvosának a lánya.
Később, amikor úgy döntött, hogy regényt ír az esetről, meg akarta változtatni Veronika nevét – a barátnő-Veronikáét – , hogy ne tévessze meg az olvasót. Majd Blaskának, Edwinának vagy Marietzjának nevezi, vagy más tipikus szlovén nevet ad neki. De aztán mégis úgy döntött, hogy megtartja az eredeti neveket. Majd amikor a barátnő-Veronikáról beszél, azt írja: Veronika, a barátnő. Amikor pedig a másik Veronikáról, nem használ semmilyen jelzőt, hiszen ő lesz a könyv főszereplője, és az embereket nagyon idegesítené, ha minduntalan azt kéne olvasniuk, hogy „Veronika, az őrült” vagy „Veronika, aki öngyilkosságot követett el”. Végtére, ahogy az író, a barátnő-Veronika is csak egy rövid epizód erejéig lép be a történetbe: e helyütt.
Veronikát, a barátnőt, mélyen megrázta és felháborította, amit az apja tett, aki ráadásul egy olyan intézménynek volt az igazgatója, amely ki akarta vívni az emberek tiszteletét, és mindemellett egy olyan disszertáción dolgozott, amelyet be akart nyújtani az akadémiának.
– Van egy szó a bolondokházára, az azílium, amely a középkorból származik, és eredetileg azt jelentette: menedék. Akkoriban mindenkinek joga volt menedéket keresni a szent helyeken. Menedékjog: minden civilizált ember érti ezt a szót. Akkor hogy lehetséges, hogy az apám, aki egy elmegyógyintézet igazgatója, ezt tegye valakivel?
Paulo Coelho mindent tudni akart, a legapróbb részletig, ugyanis nyomós oka volt rá, hogy érdekelje Veronika története.
Ez az ok a következő: ő is volt már elmegyógyintézetben – vagyis, ismertebb nevén, bolondokházában. És nem is egyszer: háromszor. 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben. Rio de Janeiróban, a Dr. Eiras Egészségházban.
Hogy miért küldték oda, még ma sem világos számára. Talán különös, hol zárkózott, hol meg kitárulkozó viselkedése tévesztette meg a szüleit, vagy talán az az álma, hogy „művész” lesz, a családban ugyanis mindenki úgy gondolta, hogy ez a legjobb módja annak, hogy valaki a társadalom perifériájára szoruljon, és élete végéig nyomorogjon.
Amikor erre gondolt – és ahogy múlt az idő, ez egyre ritkábban fordult elő –, mindig arra a következtetésre jutott, hogy az igazi őrült az az orvos volt, aki beutalta az intézetbe, bármiféle konkrét indok nélkül. (Hát igen, mindig próbáljuk mentegetni a szeretteinket, s mint bármelyikünk, ő is másra akarta hárítani a felelősséget, és igyekezett elhitetni magával, hogy a szülei nem tudták, mit cselekszenek, amikor ilyen könyörtelen döntést hoztak.)


Paulo nevetett a furcsa levélen, amit Veronika az újságoknak írt, és amiben azon méltatlankodott, hogy egy jelentős francia magazin azt sem tudja, hol van Szlovénia.
– Emiatt senki nem öli meg magát.
– Hát igen, nem sok haszna volt a levélnek – mondta a barátnő-Veronika kissé ingerülten. – Tegnap, amikor bejelentkeztem a szállodába, például azt hitték, hogy Szlovénia valami német város.
„Ismerős” – gondolta az író. Ugyanis rengeteg külföldi gondolja azt, hogy az argentin Buenos Aires Brazília fővárosa.
De – azon túl, hogy egy olyan országban él, amelyet a külföldiek csak úgy emlegetnek, hogy „gyönyörű a fővárosa” (ami mellesleg a szomszédos országban van) – más közös is volt Veronikában és Paulo Coelhóban, s ezt ugyan már említettük, de nem árt, ha újból fölidézzük: mindketten elmegyógyintézetbe kerültek, „ahonnan nincs kiút”, ahogyan az első felesége mondta egyszer.
De volt kiút. És amikor utoljára hagyta el a Dr. Eiras Egészségházat, mégpedig azzal az elhatározással, hogy soha nem tér vissza, két dolgot ígért meg magának:
1. megesküdött, hogy egyszer megírja,
2. megesküdött, hogy csak a szülei halála után jelenteti meg, mert nem akart fájdalmat okozni nekik: eleget hibáztatták magukat azért, amit tettek.
Az anyja 1993-ban halt meg. De az apja, aki 1997-ben töltötte be a 84. életévét – annak ellenére, hogy tüdőtágulata volt, bár sohasem dohányzott, és annak ellenére, hogy konzerveken élt, mert nem talált olyan bejárónőt, aki elviselné a bogarait – , még mindig életben volt, mégpedig szellemi és testi épségének teljes birtokában.
Ezért amikor tudomást szerzett Veronika történetéről, rájött, hogyan tudja megírni élményeit úgy, hogy ne szegje meg fogadalmát. Bár ő soha nem akart öngyilkos lenni, az elmegyógyintézet világát – a gyógymódokat, az orvos-beteg viszonyt, a kényelmet és a szenvedést, hogy egy ilyen helyen kell lennie – nagyon jól ismerte.
De hagyjuk Paulo Coelhót és Veronikát barátnőt – a barátnőt –, hadd lépjenek ki végleg ebből a könyvből, és folytassuk a történetet.




Veronika nem tudta, mióta van ébren. Arra emlékezett, hogy amikor felébredt – még az életben maradásához szükséges berendezésekkel a szájában és az orrában –, egy hang ezt kérdezte tőle:
„Akarod, hogy kielégítselek?”
Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában, már nem tudta eldönteni, hogy tényleg hallotta-e a hangot, vagy csak hallucinált. Ezen kívül semmi másra nem emlékezett, egyáltalán semmire.
A csöveket már kivették belőle. A teste továbbra is tele volt aggatva mindenféle drótokkal, főleg a feje és a szíve tájékán, a karja pedig le volt kötözve.
Meztelen volt, csak egy lepedővel takarták be, és fázott – de úgy döntött, inkább nem szól. A zöld függönnyel körülvett szűk helyet az intenzív osztály különböző gépezetei foglalták el, valamint az ágya és egy fehér szék, amelyen egy ápolónő ült, mélyen belemerülve az olvasásba.
A nőnek – ezúttal – sötét szeme és barna haja volt. Veronika mégsem tudta eldönteni, hogy azonos-e azzal a személlyel, akivel néhány órával – vagy nappal? – ezelőtt beszélgetett.
– Eloldozná a kezemet?
Az ápolónő ráemelte a tekintetét, és egy kurta „nem”-mel válaszolt, majd újra belemerült a könyvbe.
Élek, gondolta Veronika. Most minden kezdődik elölről. Eltöltök itt egy kis időt, amíg meg nem állapítják, hogy tökéletesen normális vagyok. Aztán hazaengednek, és megint láthatom Ljubljana utcáit, a kis kerek teret, a hidakat, az embereket, akik munkába, majd hazafelé mennek.
Mivel az emberek mindig igyekeznek másokon segíteni – csak azért, hogy jobbnak hihessek magukat, mint amilyenek valójában –, visszakapom a könyvtári állásomat. Aztán lassan újra elkezdek a megszokott bárokba és szórakozóhelyekre járni, ugyanazokba, ahová azelőtt, a barátaimmal ugyanúgy megvitatjuk az élet dolgait, a nagy problémákat és igazságtalanságokat, moziba megyek, vagy sétálok a tóparton.
Mivel altatóval csináltam, nem marad látható nyoma: még mindig fiatal vagyok, szép és okos, és nem okoz gondot – ahogy eddig se –, hogy szeretőt találjak magamnak. Szeretkezünk a lakásán vagy az erdőben, valamennyire még élvezni is fogom, de rögtön az orgazmus után visszatér az üresség. Nem tudunk miről beszélgetni, és mindketten tudni fogjuk: itt az idő, hogy valami ürügyet keressünk – „nagyon késő van” vagy „holnap korán kell kelnem” –, és amilyen gyorsan csak tudunk, hazaindulunk, és útközben lehetőleg nem nézünk egymásra.
Visszamegyek a kolostori szobámba. Elkezdek olvasni egy könyvet, bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem ugyanazokat a műsorokat, mint azelőtt, beállítom az órát, hogy pontban ugyanakkor ébredjek föl, mint az előző nap, és a könyvtárban gépiesen elvégzem a rám bízott feladatokat. Megeszem a szendvicsemet a színházzal szemben lévő kertben, mindig ugyanazon a padon, a többi emberrel együtt, akik szintén mindig ugyanazon a padon fogyasztják el az ebédjüket, és akiknek egyformán üres a tekintetük, pedig próbálnak úgy tenni, mintha roppant fontos dolgokkal lennének elfoglalva.
Aztán visszamegyek dolgozni, meghallgatok néhány friss pletykát, hogy ki kivel jár, ki mitől szenved, hogy ez vagy az a múltkoriban hogy sírt a férje miatt. Ettől aztán úgy érzem, hogy kiváltságos vagyok: szép vagyok, van állásom, és azzal járok, akivel csak akarok. Azután este ismét a bárok, és kezdődik minden elölről.
Anyám is – aki eleinte biztosan sokat rágódik majd az öngyilkossági kísérletem miatt – magához tér lassan, és újra azt fogja kérdezgetni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, miért nem vagyok olyan, mint a többi ember, végtére is a dolgok egyáltalán nem olyan bonyolultak, mint amilyennek én látom őket. „Nézz meg például engem: milyen régóta élek házasságban apáddal, és mindig igyekeztem, hogy a lehető legjobb nevelésben részesítselek, és jó példát mutassak.”

Egy napon elegem lesz belőle, hogy mindig végighallgassam ugyanazt a szöveget, és hogy megnyugodjon, hozzámegyek valakihez, akit kénytelen leszek szeretni. A férjem és én majd megtaláljuk a módját, hogyan álmodozzunk együtt közös jövőnkről, egy kis vidéki házról és a gyerekeink jövőjéről. Az első évben sokat szeretkezünk, a másodikban kevesebbet, a harmadik évtől kezdve pedig talán ha 15 naponként egyszer gondolunk a szexre, és ez a gondolat havonta egyszer válik valóra.
És ami ennél is rosszabb: szinte egyáltalán nem beszélgetünk. Némi erőfeszítéssel belenyugszom a helyzetbe, és azon töröm a fejem, hogy vajon mit rontottam el, hogy már nem érdeklem, hogy már nem figyel rám, és mindig csak a barátairól beszél, mintha más nem is létezne.
Amikor a házasságunkat már tényleg csak egy lehelet tartja össze, akkor teherbe esem. Megszületik a gyerekünk, és egy időre közelebb kerülünk egymáshoz, de aztán megint elhidegülünk.
Akkor elkezdek hízni, mint annak a tegnapi – vagy tegnapelőtti, vagy azelőtti, nem is tudom – ápolónőnek a nagynénje. Elkezdek fogyókúrázni, de nem tudok megbirkózni a kilóimmal, és minden igyekezetem ellenére napról napra, hétről hétre kövérebb leszek.
Ekkor kezdek el varázspirulákat szedni, hogy ne legyek depressziós, és aztán újra teherbe esem a ritka és túl gyorsan múló szerelmes éjszakák egyikén. Mindenkinek azt mondom majd, hogy csak a gyerekeimért élek, holott valójában ők nem lennének az én életem nélkül.
Az emberek boldog párnak tartanak minket, és senki nem gondolná, hogy mennyi keserűség, magány és lemondás rejtőzik látszólagos boldogságunk mögött.
Mígnem egy szép napon a férjemnek szeretője lesz. Talán én is jeleneteket rendezek, mint az ápolónő nagynénje, vagy az is lehet, hogy újra fölmerül bennem az öngyilkosság gondolata. De akkor már öreg leszek és gyáva, lesz két vagy három gyerekem, akiknek szükségük lesz rám: előbb fel kell őket nevelnem, és segítenem kell, hogy megtalálják a helyüket a világban – csak azután hagyhatok itt mindent. Nem, nem leszek öngyilkos: jelenetet rendezek, azzal fenyegetőzöm, hogy elviszem a gyerekeket. Erre ő, mint minden férfi, megadja magát, bizonygatni kezdi, hogy szeret, és soha többet nem tesz ilyet. Meg sem fordul a fejében, hogy ha tényleg elmennék, nem is tudnék máshová menni, csak vissza a szüleimhez, és az egész életemet ott kellene leélnem, és mindennap meg kellene hallgatnom anyám sirámait, hogy elszalasztottam az egyetlen lehetőségemet a boldogulásra, hogy a férjem – kisebb-nagyobb hibái ellenére – nagyszerű ember, és hogy a válásnak a gyerekek isszák meg a levét.
Két-három év múlva újabb nő lép az életébe. Hamar rájövök – mert meglátom őket együtt, vagy valaki más mondja meg –, de ezúttal úgy teszek, mintha nem tudnék róla. Minden energiámat elpazaroltam arra, hogy az előző szeretőjével harcoljak, nem maradt egy szemernyi sem. Jobb, ha elfogadom a valóságot úgy, ahogy van, és nem úgy, ahogy szerintem lennie kéne. Igaza van az anyámnak.
Ő továbbra is kedves lesz velem, én pedig folytatom a munkát a könyvtárban, eszem a szendvicseimet a színház előtti téren, olvasom a könyveimet, amelyeknek soha nem érek a végére, nézem a tévében a műsorokat, amelyek tíz, húsz vagy ötven év múlva sem változnak.
Csakhogy a szendvicseket most már némi bűntudattal eszem, hiszen kövér vagyok, és szórakozni sem járok, hiszen otthon vár a férjem és a gyerekeim.
Onnantól kezdve csak arra várok, hogy felnőjenek a kicsik, és mindennap az öngyilkosság gondolata jár a fejemben, de nem lesz bátorságom megtenni. Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom.

Veronika belső monológja végére ért, és megesküdött magában, hogy nem jut ki élve a Villetéből. Inkább most mond búcsút mindennek, amíg elég bátor és egészséges, hogy megtegye.

Többször elaludt és fölébredt, és észrevette, hogy egyre kevesebb gép van körülötte, egyre melegebb a teste, és az ápolónők arca állandóan változik – de mindig volt mellette valaki. A zöld függöny mögül sírást hallott, valaki nyöszörgött fájdalmában, máskor pedig mintha pusmogtak volna, s hangjuk higgadtan és szakszerűen csengett. Néha egy-egy távoli gép zümmögése hallatszott, a folyosóról pedig sietős léptek zaja szűrődött be. Ilyenkor a pusmogó hangok elvesztették nyugalmukat és higgadt szakszerűségüket, ideges, rövid utasítások hallatszottak.
Egy tiszta pillanatában az egyik nővér megkérdezte:
– Nem is kíváncsi az állapotára?
– Tudom, milyen állapotban vagyok – válaszolta Veronika. – Nem az számít, amit a testemen lát, hanem ami a lelkemben történik.
A nővér még próbált volna beszélgetni, de Veronika alvást színlelt.




Először is, amikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy átvitték egy másik helyre: úgy látta, hogy valami nagy kórterembe került. Még mindig infúziót kapott, de az összes többi tűt és drótot levették róla.
Egy magas orvos állt az ágya mellett, hagyományos fehér köpenyben, amely erőteljesen kihangsúlyozta feketére festett haját és bajuszát. Mellette fiatal gyakornok állt, notesszal a kezében, és buzgón jegyzetelt.
– Mióta fekszem itt? – kérdezte, és csodálkozva vette észre, hogy nehezére esik a beszéd, s nem tudja rendesen kiejteni a szavakat.
– Ebben a szobában két hete, előtte pedig öt napig feküdt az intenzív osztályon – válaszolt az idősebbik. – És hálát adhat az Istennek, hogy még itt van.
A fiatalabbik meglepettnek látszott, mintha ez a második mondat nem felelne meg a valóságnak. Veronika azonnal észrevette ezt a reakciót, és egyszerre magához tért: ilyen régóta van itt? Még mindig veszélyben van? Éberen figyelte a két férfi minden mozdulatát és gesztusát: tudta, hogy felesleges kérdéseket föltenni, úgyse mondják meg az igazat, de ha résen lesz, talán megtudja, mi történik vele.
– Mondja meg a nevét, a címét, a családi állapotát és a születési dátumát – folytatta az idősebbik.
Veronika tudta a nevét, a családi állapotát és a születési dátumát, de csodálkozva vette észre, hogy akadozik az emlékezőképessége: nem emlékezett a pontos címére.
Az orvos egy lámpát tartott a szeme elé, hosszasan és némán vizsgálgatta. A fiatalabbik ugyanezt tette. Időnként egymásra néztek, de tekintetük nem árult el az égvilágon semmit.
– Igaz, hogy tegnap azt mondta az éjszakás nővérnek, hogy a lelkét nem láthatjuk? – kérdezte a fiatalabbik.
Veronika nem emlékezett. Tehát nem tudja megmondani, kicsoda is ő pontosan, és a cselekedeteiről sem tud számot adni.
– Rengeteg altatót kapott, hogy folyamatosan aludjon, és ennek következtében károsodhat a memóriája. Kérem, próbáljon megválaszolni minden kérdésre, amelyet felteszünk önnek.
Az orvosok teljesen értelmetlen kérdésekkel árasztották el: melyek a legfontosabb ljubljanai lapok, hogy hívják a költőt, akinek a szobra a főtéren áll (ah, ezt soha nem felejtené el, hiszen minden szlovén lelkébe mélyen bele van vésve Prešeren neve), milyen színű az anyja haja, hogy hívják a munkatársait, mely könyveket kölcsönzik ki a leggyakrabban a könyvtárból.
Veronika eleinte nem nagyon akart válaszolni: még mindig homályos volt az emlékezete. De ahogy egymás után jöttek a kérdések, szép lassan összeállt a fejében a kép. Egyszer csak eszébe jutott, hogy bolondokházában van, és a bolondoktól senki nem vár el összefüggő gondolatokat. De aztán mégiscsak összeszedte magát, mert rájött, hogy a saját érdekében maga mellett kell tartania az orvosokat, ha egyszer ki akarja nyomozni, hogy milyen állapotban van. S ahogy sorban idézte föl a különböző adatokat és neveket, nemcsak az emlékezőképessége tért vissza, hanem a személyisége is, a vágyai és az életszemlélete. S a nyugtatók rétegei alól újra a felszínre tört az öngyilkosság gondolata.
– Jól van – mondta az idősebbik, amikor elfogytak a kérdések.
– Meddig kell még itt maradnom?
A fiatalabbik lesütötte a szemét, és Veronika érezte, hogy minden ettől a választól függ – mintha most egy egészen új történet kezdődne az életében, amelyen többé senki nem változtathat.
– Mondd meg neki – szólt az idősebbik. – A többi beteg úgyis erről pusmog, úgyhogy mindenképpen a fülébe jutna. Lehetetlen itt bármit is titokban tartani.
– Hát rendben. Maga döntött a sorsáról – sóhajtott a fiú, és jól megfontolta minden egyes szavát. – Szóval, tudja meg, hogy tette komoly következményekkel jár: a gyógyszerek által előidézett kóma ideje alatt súlyos károsodást szenvedett a szíve. Elhalt az egyik szívkamrája.
– Kicsit egyszerűbben – mondta az idősebbik. – Térj a lényegre.
– A szíve helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. És nemsokára meg fog állni.
– Mit jelent ez? – kérdezte rémülten.
– A szívdobogás megállása egyetlen dolgot jelent: a fizikai halált. Nem tudom, milyen vallású, de…
– Mennyi idő múlva áll meg a szívem? – szakította félbe Veronika.
– Öt nap, legfeljebb egy hét.
Veronika magában megállapította, hogy a szakértő arckifejezés és viselkedés mögött, az aggodalmas tekintet mögött a fiú valójában élvezte, amit mond. Mintha legalábbis megérdemelné a büntetést, és most elrettentő példaként szolgálna mások számára.
Élete során Veronika megfigyelte, hogy az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni – holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, s boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk. Utálta ezeket az embereket: ő ugyan nem adja meg ennek a fiúnak azt az örömet, hogy az ő állapotát használja föl arra, hogy elterelje a gondolatait a saját kudarcairól.
Egyenesen a fiú szemébe nézett. És mosolygott.
– Akkor mégsem hibáztam el teljesen.
– Nem – hangzott a válasz. De a fiú arcáról eltűnt az öröm, amelyet a tragikus hír közlése fölött érzett.




Éjszaka azonban elkezdett félni. Bevenni a tablettákat néhány perc alatt nem nehéz. Egészen más érzés öt napig – vagy egy hétig – várni a halált, amikor már mindent megélt, amit lehetett.
Egész életében mindig csak várt valamire: arra, hogy az apja megjöjjön a munkából, a kedvese levelére, amely soha nem érkezett meg, az év végi vizsgákra, vonatra, buszra, telefonhívásra, szünidőre, a szünidő végére. Most meg a halálra kell várnia, ami előre kijelölt időpontban érkezik.
„Ez is csak velem történhet meg. Az emberek általában akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják, hogy meg fognak halni.”
Ki kell jutnia innen, és gyógyszert kell szereznie. Ha nem megy, akkor nem marad más hátra, kénytelen lesz levetni magát valamelyik ljubljanai épületről: megtett minden tőle telhetőt, hogy megspórolja a szüleinek ezt az extra szenvedést, de nincs más választása.

Körülnézett. Minden ágy foglalt volt, mindenki aludt, néhányan hangosan horkoltak. Az ablakokon rács. A kórterem végében kis fény pislákolt, és furcsa árnyakkal népesítette be a szobát – másrészt lehetővé tette, hogy állandóan figyeljék a betegeket. A fény közelében egy nő olvasott.
„Nagyon műveltek lehetnek ezek a nővérek. Állandóan olvasnak.”
Veronika ágya állt a legmesszebb az ajtótól: majdnem húsz ágy volt közte és a nő között. Nehezen kelt föl, hiszen – ha igaz, amit az orvos mondott – már három hete feküdt.
Az ápolónő fölemelte a fejét, és látta, hogy közeledik felé a lány, és hurcolja magával az infúziót.
– Ki akarok menni a mosdóba – suttogta, nehogy fölébressze a többi bolondot.
A nő hanyagul az ajtó felé bökött. Veronika agya gyorsan dolgozott, minden kis zugban a kijáratot kereste, valami rést, ahol kijuthat innen. „Gyorsnak kell lennem, addig kell cselekednem, amíg azt hiszik, hogy gyenge vagyok és tompa.”
Óvatosan körülnézett. A mosdó kis kamra volt, ajtó nélkül. Ahhoz, hogy kijuthasson, le kellene tepernie az éjszakás nővért, és elvennie a kulcsot. De ehhez még túl gyenge volt.
– Mi ez, börtön? – kérdezte az ápolónőt, aki abbahagyta az olvasást, és minden mozdulatát követte a szemével.
– Nem. Bolondokháza.
– Én nem vagyok bolond.
A nő nevetett.
– Itt mindenki ezt mondja.
– Jól van, akkor bolond vagyok. De mi az, hogy bolond?
A nő erre azt mondta, hogy nem járkálhat túl sokat, és rászólt, hogy feküdjön vissza az ágyába.
– Mi az, hogy bolond? – makacskodott Veronika.
– Kérdezze meg holnap azt orvostól. És most menjen aludni, különben – akaratom ellenére – kénytelen leszek beadni egy nyugtatót.
Veronika engedelmeskedett. Visszafelé menet az egyik ágy felől suttogást hallott:
– Nem tudod, mi az, hogy bolond?
Egy pillanatig azt gondolta, hogy nem válaszol: nem volt kedve barátkozni, társaságot találni, vagy szövetségeseket gyűjteni valami nagy tömeglázadáshoz. Egyetlen vágya volt: meghalni. Ha pedig lehetetlen innen megszökni, akkor itt öli meg magát, amilyen gyorsan csak lehet.
De a nő megismételte a kérdést, amit az imént ő tett fel a nővérnek.
– Nem tudod, mi az, hogy bolond?
– Ki vagy?
– Zedka a nevem. Menj vissza az ágyadhoz. Aztán, ha a nővér azt hiszi, hogy lefeküdtél, lapulj a földre, és kússz ide.
Veronika visszament a helyére, és megvárta, amíg az ápolónő újra belemerül az olvasásba. Mit is jelent az, hogy bolond? Fogalma sem volt róla, mert az emberek összevissza használták ezt a szót. Például bizonyos sportolókról azt mondták, hogy őrült, mert meg akar dönteni egy rekordot. És a művészek is őrültek, mert állandó bizonytalanságban élnek, soha nem tudják, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem olyanok, mint a „normális” emberek. Másrészt Veronika rengeteg embert látott, akik télen hiányos öltözetben Ljubljana utcáin sétáltak, a világ végéről prédikáltak, vagy ócska rongyokkal és papírzacskókkal telepakolt bevásárlókocsit toltak a szupermarketben.
Nem bírt elaludni. Az orvos szerint csaknem egy hétig aludt: ez túl sok egy olyan embernek, aki megszokta, hogy életéből hiányoznak a nagy érzelmek, a pihenésnek pedig szigorú keretei vannak. Mi az, hogy bolond? Talán jobb lenne, ha maguktól az érintettektől kérdezné meg.
Veronika a földre lapult, kihúzta a tűt a karjából, és odakúszott Zedkához. Elkezdett forogni a gyomra, de megpróbált nem odafigyelni. Nem tudta, hogy meggyengült szíve vagy az erőlködés miatt van hányingere.
– Nem tudom, mi az, hogy bolond – suttogta Veronika… – De én nem vagyok az. Én csak egy sikertelen öngyilkos vagyok.
– Bolond az, aki a saját világában él. Mint a skizofrének, a pszichopaták vagy a mániákusok. Vagyis, akik különböznek a többiektől.
– Mint te?
– Másrészt – folytatta Zedka, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést – bizonyára hallottál Einsteinről, aki azt állította, hogy nincsen se tér, se idő, kizárólag a kettő egysége létezik. Vagy Kolumbuszról, aki ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy a tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens. Vagy Edmund Hillaryről, aki bebizonyította, hogy az ember képes megmászni a Mount Everestet. Vagy a Beatlesről, akik teljesen újfajta zenét játszottak, és úgy öltözködtek, mintha nem is a saját korukban éltek volna. Ők mindannyian – és rajtuk kívül még emberek ezrei – szintén a saját világukban éltek.
„De hiszen ez az őrült értelmes dolgokat beszél” – gondolta Veronika, és eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket az anyja mesélt neki szentekről, akik azt bizonygatták, hogy beszéltek Jézussal vagy Szűz Máriával. Ők is egy külön világban éltek?
– Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin –, amikor a hőmérő mínusz öt fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki, de nem fogadta el a kabátomat.
– Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar – nem gondolod?
Veronika nem tudta, mit mondjon, de ennek az őrült nőnek értelem van a szavaiban. Ki tudja, talán ő az a nő, akit Ljubljana utcáin látott félmeztelenül sétálni.
– Elmesélek egy történetet – mondta Zedka. – Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, az megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott népéért, és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandóak betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek, hogy a király megőrült, és ezért ír ilyen sületlenségeket. Sőt, összegyűltek a palota előtt, és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, és azt mondta: „Most pedig odamegyünk a kúthoz, és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk, mint ők.” És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban zagyvaságokat kezdtek beszélni. Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyuk van – miért ne kormányozhatná továbbra is az országot? Az országba visszaköltözött a nyugalom, bár lakói egész másként viselkedtek, mint a szomszédaik. A király pedig békében uralkodott élete végéig.

Veronika nevetett.
– Nem tűnsz bolondnak – mondta.
– Pedig az vagyok, bár meggyógyultam, hiszen nagyon egyszerű a betegségem: elég, ha visszajuttatnak a szervezetembe egy bizonyos kémiai vegyületet. De nagyon remélem, hogy ez a vegyület csak a krónikus depressziómat szünteti meg, mert én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni az életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják. Tudod, mi van odakint, a Villete falain kívül?
– Emberek, akik ugyanabból a kútból ittak.
– Pontosan – mondta Zedka. – Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák. Majd úgy teszek, mintha én is ittam volna abból a vízből.
– Hát én ittam, és éppen ez a baj. Soha nem voltam depressziós, nem értek túlságosan nagy örömök, sem pedig hosszan tartó szomorúság. Ugyanolyan problémáim vannak, mint a többi embernek.
Zedka hallgatott egy darabig.
– Meg fogsz halni, mondták.
Veronika egy pillanatig habozott: megbízhat egy idegenben? De kénytelen volt kockáztatni.
– De csak öt vagy hat nap múlva. És azon gondolkodom, nincs-e valami módja, hogy előbb meghaljak. Ha te, vagy valaki más, szerezne nekem gyógyszert, biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem bírná a szívem. Próbáld megérteni, mekkora szenvedést jelent nekem csak azért itt maradni, hogy várjam a halált, és segíts.

Mielőtt Zedka válaszolhatott volna, megjelent az ápolónő, injekcióstűvel a kezében.
– Egyedül is be tudom adni – mondta. – De, ha gondolja, szólok az őröknek, hogy segítsenek. Csak magától függ.
– Ne pazarold fölöslegesen az energiádat – mondta Zedka Veronikának. – Takarékoskodnod kell az erőddel, ha véghez akarod vinni, amit mondtál.
Veronika fölkelt, visszament az ágyához, és hagyta, hogy az ápolónő teljesítse a kötelességét.




Ez volt az első normális napja az elmegyógyintézetben. Kiment a kórteremből, hogy megreggelizzen az ebédlőben, ahol nők és férfiak együtt étkeztek. Megállapította, hogy – ellentétben azzal, amit a filmekben lehet látni: botrány, ordibálás, eszelős taglejtések – minden nyugalmat áraszt körülötte. Úgy tűnt, senki nem kívánta másokkal megosztani a saját kis világát.

A reggeli után (ami elég tűrhető volt: senki nem mondhatja, hogy a Villete a konyhájának köszönheti rossz hírét) mindenki kiment napozni. Valójában nem sütött a nap – a hőmérséklet a fagypont alatt volt, és hó borította a kertet.
– Nem azért vagyok itt, hogy megóvjam az életem, hanem azért, hogy megszabaduljak tőle – mondta Veronika az egyik ápolónak.
– Akkor is ki kell mennie a napra.
– Maguk a bolondok: nem is süt a nap!
– De a fény nyugtató hatással van a betegekre. Sajnos nálunk hosszú a tél. Ha nem így volna, kevesebb dolgunk akadna.
Nem volt értelme vitatkozni: kiment, sétált egy kicsit, körülnézett, titokban a menekülés lehetőségeit kereste. A fal – a régi kaszárnya építői igényeinek megfelelően – magas volt, az őrbódék azonban üresen álltak. A kertet katonai épületek vették körül, amelyek ma női vagy férfi kórtermekként, illetve irodaként vagy az alkalmazottak szállásaként működtek. Első, felületes pillantásra úgy látta, hogy a főbejárat az egyetlen hely, amelyet valóban őriznek: itt mindenki csak úgy léphetett be és ki, hogy két őr ellenőrizte a személyazonosságát.
Úgy érezte, hogy kezdenek a helyükre kerülni a dolgok a fejében. Hogy tovább csiszolja az emlékezőképességét, olyan apróságokat próbált fölidézni, mint például, hogy hova tette a szobája kulcsát, milyen CD-t vásárolt legutoljára, vagy mi volt az utolsó kérés a könyvtárban,
– Zedka vagyok – mondta egy nő, aki Veronika felé tartott.
A múlt éjjel nem látta az arcát, hiszen az egész beszélgetés alatt az ágya mellett hasalt. Harmincöt év körüli lehetett, és teljesen normálisnak tűnt.
– Remélem, nem lettél rosszul az injekciótól. Idővel hozzászokik a szervezet, és a nyugtató elveszíti a hatását.
– Jól vagyok.
– A tegnapi beszélgetésünk... Emlékszel, mit kértél?
– Tökéletesen.
Zedka belekarolt, és elkezdtek sétálni az udvar csupasz fái között. A falon túl lehetett látni, ahogy a hegyek lassan eltűnnek a felhők mögött.
– Hideg van, de szép a reggel – mondta Zedka. – Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle.
Veronika finoman lefejtette magáról a nő karját. Nem szerette a testi érintkezést.
– Nem fejezted be a mondatodat. A kérésemről beszéltél.
– Van itt egy csoport. Olyan nőkből és férfiakból áll, akiket már hazaengedtek volna, de nem akarnak elmenni. Különböző okokból maradnak itt. A Villete egyáltalán nem olyan rossz, amilyennek mondják, bár nem egy ötcsillagos hotel. Itt mindenki kimondhatja, amit gondol, azt csinál, amit akar, és semmilyen kritikát nem kell meghallgatnia: elvégre is elmegyógyintézetben van. Tehát amikor az elnök ellenőrző látogatást tesz, az itt lévő nők és férfiak úgy viselkednek, mint a közveszélyes őrültek – ugyanis sokan közülük az állam költségén tartózkodnak itt. Az orvosok persze mindent tudnak, de – valószínűleg a tulajdonosok utasítására – szemet hunynak: úgyis több az ágy, mint a beteg.
– És ők tudnak gyógyszert szerezni?
– Próbálj meg kapcsolatba lépni velük. A csoport neve Testvériség.
Zedka rámutatott egy ősz hajú nőre, aki élénk társalgást folytatott néhány fiatalabb nővel.
– Marinak hívják, a Testvériség tagja. Őt kérdezd meg.
Veronika elindult Mari felé, de Zedka megállította:
– Ne most: most szórakozik. És nem fogja félbeszakítani az élvezetes társalgást egy idegen kedvéért. Ha pedig megzavarod, többé esélyed sem lesz közeledni hozzá. A bolondok hisznek az első benyomásban.
Veronika nevetett, ahogy Zedka megnyomta a bolondok szót. De rögtön nyugtalan lett, mert itt minden olyan normálisnak, túl jónak tűnt. Annyi év után – amit azzal töltött, hogy a munkából a bárba ment, a bárból a fiúja ágyába, az ágyból a szobájába, a szobájából az anyjához – most olyan élményben van része, amilyenről még csak nem is álmodott: ideggyógyintézet, őrület, bolondokháza. Ahol az ember nem szégyelli bevallani, hogy őrült. Ahol senki nem hagyja félbe azt, amit szeret, csak azért, hogy a többiek rokonszenvesnek találják.
Kételkedni kezdett: hátha Zedka nem gondolta komolyan, amit mondott, vagy lehet, hogy ez csak egy módja annak, hogy az elmebetegek megmutassák, hogy az ő világuk jobb. De fontos ez? Végre valami érdekes, valami más, valami váratlan dolog történik vele. Micsoda hely! Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak.
Hirtelen szúrást érzett a mellkasában. Azonnal eszébe jutott a beszélgetés az orvossal, és megrémült.
– Egyedül akarok sétálni – mondta Zedkának. Elvégre ő is egy bolond, és nem muszáj illedelmesnek lennie.
A nő otthagyta, és Veronika a Villete falain túli hegyekben gyönyörködött. Már-már visszatért belé az életkedv, de Veronika határozottan elhessegette.
„Azonnal meg kell szereznem a gyógyszert.”
Elgondolkodott a helyzetén: távolról sem volt ideális. Ha akármilyen őrültséget kipróbálhatna, akkor sem tudná, hogy mit csináljon.
Soha nem volt őrült.

Egy kis időt töltöttek még a kertben, aztán megebédeltek az ebédlőben. Azután az ápolók egy hatalmas társalgóbaba vezették a nőket és a férfiakat, ahol rengeteg berendezési tárgy volt: asztalok, székek, fotelek, egy zongora, egy televízió és széles ablakok, amelyeken keresztül látni lehetett a szürke égboltot és az alacsonyan úszó felhőket. Nem volt rajtuk rács, hiszen a kertre nyíltak. Az ajtók a hideg miatt zárva voltak, de csak el kellett fordítani a kilincset, és máris újra kint sétálhatott az ember a fák között.
A többség leült a tévé elé. Voltak, akik csak bámultak a semmibe, mások pedig halkan beszélgettek magukban – de ki nem beszélt már magában életében? Veronika észrevette, hogy a legidősebb nő, Mari most egy nagyobb társasággal van, az óriási terem egyik sarkában. Néhány beteg nem messze sétálgatott tőlük, és Veronika megpróbált közelebb férkőzni hozzájuk, hogy hallhassa, miről beszélnek.
A lehető legtökéletesebben próbálta leplezni szándékát, de amikor melléjük ért, elhallgattak és – egyszerre – ránéztek.
– Mit akarsz? – kérdezte egy idősebb úr. Úgy tűnt, hogy ő a Testvériség vezetője (ha létezik egyáltalán ilyen csoport, és Zedka nem őrültebb, mint amilyennek látszik).
– Semmit, csak erre jártam.
Egymásra néztek, és rázták a fejüket. Egyikük megjegyezte: „csak erre járt!” A másik hangosan megismételte, és – kis idő múlva – az egész társaság ezt a mondatot harsogta.
Veronika megdermedt a rémülettől, és nem tudta, mitévő legyen. Egy erős és barátságtalan külsejű ápoló jött oda megnézni, mi történt.
– Semmi – mondta a társaság egyik tagja. – Csak erre járt. Megállt itt, de mindjárt tovább is megy!
Az egész társaság hangos hahotára fakadt. Veronika ironikus ábrázatot öltött, elmosolyodott, majd sarkon fordult és elment – hogy ne lássák, hogy a szeme megtelt könnyel.
Egyenesen a kertbe indult, anélkül hogy felöltözött volna. Az egyik ápoló utánaszólt, hogy jöjjön vissza, de rögtön odajött egy másik, súgott neki valamit, és végül hagyták, hadd maradjon kint a hidegben. Nem érdemes óvni egy halálra ítéltet.

Összezavarodott, feszült volt és haragudott magára. Azelőtt soha nem hagyta, hogy ugrassák, korán megtanulta, hogy hűvösnek és távolságtartónak kell maradni, ha ismeretlen környezetbe kerül. És most ezek az őrültek megszégyenítették. Fél és dühös, legszívesebben megölné, vagy olyan szavakkal sértegetné őket, amilyeneket azelőtt ki sem mert mondani.
Talán a gyógyszerek – vagy a kezelés, ami kihozta a kómából – tették ilyen törékennyé és képtelenné arra, hogy megfelelően reagáljon. Kamaszkorában sokkal rosszabb helyzeteket is átélt, de először fordult elő vele, hogy nem tudta visszatartani a könnyeit.
Jobb volna, ha olyan lenne, mint régen, amikor iróniával tudta kezelni a dolgokat, és eljátszotta, hogy nem érik el a támadások, hiszen ő mindenki fölött áll. Kinek lenne mersze ebből a társaságból meghalni? És még ők akarják kioktatni az életről, amikor mindegyikük a Villete falai mögé bújik!
Ő ugyan nem kér az ilyenek segítségéből – még akkor sem, ha öt vagy hat napig kell várnia a halált.
„Egy nap már eltelt. Már csak négy vagy öt van hátra.”
Járkált még egy kicsit, és hagyta, hogy a fagy átjárja a testét és lehűtse háborgó vérét és a szívét, ami ki akart ugrani a helyéről.
„Jól van, itt vagyok, szó szerint meg vannak számlálva az óráim. Nem vagyok hajlandó mellre szívni olyan emberek megjegyzéseit, akiket soha életemben nem láttam, és nemsokára soha többet nem is fogok. És nem fogok szenvedni, idegeskedni és háborúskodni. Minek pazaroljam ilyesmire az időmet?”
És mégis: azt a kis időt, ami még hátravolt az életéből, arra fordította, hogy kiharcolja a helyét egy furcsa környezetben, ahol keménynek kell lenni, különben kénytelen engedelmeskedni a többiek törvényeinek.
„Ez lehetetlen. Sose voltam ilyen. Sosem harcoltam ostobaságokért.”
Megállt a fagyos kert közepén. De hiszen éppen azért nyugodott bele bármibe, amit rákényszerített az élet, mert mindent ostobaságnak tartott. Kamaszkorában úgy érezte, hogy túl korai egyedül dönteni, most pedig, hogy felnőtt, bizonyos benne, hogy túl késő változtatni.
És mire pazarolta az energiáját, egészen mostanáig? Arra, hogy mindig minden úgy maradjon, ahogy van. Föláldozta az álmait azért, hogy a szülei továbbra is úgy szeressék, ahogy kicsi korában, pedig tudta, hogy az igaz szeretet az idő múlásával átalakul – növekszik, és mindig másban nyilvánul meg.
Egy napon az anyja – könnyek között – elmondta neki, hogy tönkrement a házasságuk. Veronika azonnal elment az apja után, sírt, fenyegetőzött, végül megígértette, hogy soha nem megy el otthonról. Nem is képzelte, mekkora árat fizettek ezért.
Amikor elkezdett állást keresni, visszautasította egy új cég ajánlatát, amelyet nemrég alapítottak az újdonsült országban, és inkább a közkönyvtári munkát választotta, és a kevesebb, de biztos fizetést. Mindennap ugyanabban az időben járt dolgozni, és a főnökei számára világossá vált, hogy nem veszélyezteti a pozíciójukat, mert megelégszik a sajátjával, és nem akar harcolni az előmenetelért: nem kíván mást, mint hogy hónap végén megkapja a fizetését.
Egy zárdában bérelt szobát, mert az apácák megkövetelték, hogy a lakók időben hazaérjenek, és adják le a kulcsot a portán. Aki lekéste a kapuzárást, az utcán aludt. így aztán volt mire hivatkoznia, ha nem akart a fiúival különböző szállodákban, idegen ágyakban éjszakázni.
Amikor a házasságról álmodozott, mindig egy kis vidéki házat képzelt el, és egy olyan férfit, aki más, mint az apja, és éppen csak annyit keres, hogy el tudja tartani a családját, aki már attól is boldog, ha vele lehet, a kandallóban pedig ég a tűz, és együtt gyönyörködnek a hófödte hegyekben.

Megszokta, hogy a férfiaknak megadjon egy bizonyos mennyiségű örömöt – se többet, se kevesebbet, csak amennyi feltétlenül szükséges. Soha senkire nem haragudott, mert az azt jelentette volna, hogy cselekednie kell, harcolnia az ellenféllel – aztán pedig tűrni az előreláthatatlan következményeket, mint például a bosszút.
Amikor már mindene megvolt, ami kellett, egyszer csak ráébredt, hogy nincs értelme az életének, mert minden nap egyforma. Úgy döntött hát, hogy inkább meghal.

Veronika visszament a társalgóba, és elindult a társaság felé, a terem egyik sarkába. Élénken beszélgettek, de azonnal elhallgattak, ahogy megjelent.
Egyenesen az idős férfihoz ment, akit a vezetőjüknek vélt. Mielőtt bárki megállíthatta volna, arcul ütötte, hogy hangosan csattant a tenyere az arcán.
– Erre mit lép? – kérdezte jó hangosan, hogy a teremben mindenki hallja. – Akar tenni valamit?
– Nem. – A férfi az arcához emelte a kezét: vérzett az orra. – Úgysem zavarsz itt sokáig.
Veronika diadalmasan hagyta el a nappalit, és visszament a kórterembe. Olyat tett most, amit azelőtt soha.

Három nap telt el azóta, hogy összetűzésbe került a csoporttal, amelyet Zedka Testvériségnek hívott. Már megbánta a pofont. Nem azért, mert félt a férfi bosszújától, hanem mert olyat tett, amit korábban soha. A végén még kiderül, hogy mégiscsak érdemes élni – de hát most már semmi értelme, csak feleslegesen szenvedne, hiszen nemsokára meghal.
Az egyedüli megoldásnak az látszott, ha mindentől és mindenkitől távol tartja magát, és ha törik, ha szakad, megpróbál úgy viselkedni, ahogy azelőtt, és aláveti magát a Villete szabályainak és rendjének. Alkalmazkodott tehát az intézet napirendjéhez: korai kelés, reggeli, séta a kertben, ebéd, nappali, újabb séta a kertben, vacsora, tévé, aztán alvás.
Lefekvés előtt mindig megjelent egy ápolónő, és kiosztotta a gyógyszereket. Az összes többi nő tablettát kapott, ő volt az egyetlen, akit injekcióztak. Soha nem tiltakozott, csak arra volt kíváncsi, miért adnak neki annyi nyugtatót, hiszen soha nem volt gondja az alvással. Megmagyarázták, hogy az injekcióban nem altató van, hanem gyógyszer a szívére.
Így aztán, mivel betartotta a házirendet, a napok a bolondokházában is kezdtek egyformává válni. És ha egyformák, akkor gyorsabban telnek: még két vagy három nap, és soha többet nem kell fogat mosnia és fésülködnie. Veronika észrevette, hogy egyre jobban gyengül a szíve: könnyen kifulladt, és a legkisebb erőfeszítéstől is elszédült.
A Testvériséggel való összetűzés után időnként megkörnyékezte a gondolat: „ha volna választásom, ha hamarabb megértettem volna, hogy csak azért egyformák a napjaim, mert én akartam úgy, akkor talán...”
De a válasz mindig ugyanaz volt: „nincs ha, mert nincs választásom”. És ebbe bele is nyugodott, hiszen már úgyis minden eldőlt.
Ekkor került közelebbi kapcsolatba Zedkával (nem barátságba, mert a barátság hosszú időre szól, ez pedig nem volt lehetséges). Kártyáztak – ami sietteti az idő múlását – és néha együtt sétáltak a kertben, némán.

A maják 7 titkos jóslata

Azt hiszem, hogy mindannyian olvastuk a Biblia ÚJSZÖVETSÉGI oldalain lévõ jövõ leírását, ismerjük Nostradamus jövendölését, igen tudott katolikus világunkban a Szûzanyánknak a kinyilatkoztatásairól is de sajnos kevesen ismerik a maya papok által a kövekbe vésett próféziákat. Mindegyik egy és ugyanazon mondanivalót tartalmaz, egy ciklusnak a végét, mely csak a maya kulturában maradt fenn õsi, hiteles alakjában a Csillagrendszeri (Galaktikai) Ismeretek alapján.

Sokan abban bízunk, hogy ha abbahagyjuk a környezetszennyezést és visszatérünk egy természetes életmódhoz, miközben persze leküzdjük a túlnépesedést, akkor talán megússzuk, szóval elméletben lehetségesnek tartjuk, hogy az emberiség harmóniában éljen a bolygójával. De mi van, ha ez egyáltalán nem az emberiségen múlik, ha léteznek olyan kozmikus tényezők, amelyeket nem tudunk befolyásolni. Cotterell úgy gondolja, és a maják példájával igazolja, hogy a civilizációk felemelkedését és hanyatlását nem önmaguk, hanem a Nap szabályozza.

Számos könyv jelent már meg a maja civilizációról, de eddig senki sem volt képes megfejteni sajátos kettős naptárukat. A könyv részletesen foglalkozik vele, hogy miért dolgoztak ki olyan összetett rendszereket az idő mérésére, mint a "hosszú időszámítás". A maják nemcsak a napok számolásával mérték az időt, kiváló csillagászok is voltak. A klasszikus maja templomok bejáratait, tetőzetét, a maja boltívet, illetve különleges stílusjegyüket, az ún. fésűdíszt gyakran úgy tájolták, hogy láthassák bizonyos csillagok felkelését, delelését és lenyugvását. Vagyis a templomok egyszersmind csillagvizsgálók voltak. Különösen a Fiastyúk, a Merkúr a Vénusz, a Mars és a Jupiter mozgása érdekelte őket.

Természetesen a Nap és Hold járását is ismerték, és előre megjósolták várható fogyatkozásaikat. Csillagászati megfigyeléseiket referencia-táblázatokkal kombinálták, így következtettek a jövőbeni történésekre.
A maják hite szerint saját korukat három korábbi kor előzte meg, s ezeket a korokat nagy katasztrófák választják el egymástól, amelyekben majdnem minden élet elpusztult. A híres azték naptárkő közepén Tonatiuh, a kinyújtott nyelvű napisten látható, körülötte pedig az elmúlt korok istenei. Cotterell felismerte, hogy Pakal maja király sírjának fedőlapja is hasonló jelentőségű: a szarkofágfedél ábrái feljegyezték a világtörténelem fő eseményeit, melyek a maja mitológiával kapcsolatosak, és bizonyos értelemben szent teremtéskönyvüket, a Popol Vuhot illusztrálják. Az emberiség születéséről szóló tündérmese mögött valószínűleg egy mélyebb értelem rejtőzik, egy katasztrófatörténet mitológiába csomagolva. De hogyan függ össze mindez a maja kultúra hirtelen bekövetkezett hanyatlásával?

Ez a titokzatos nép, amelynek magas fokú civilizációra utaló emlékei Közép-Amerika őserdeinek mélyén rejtőzködnek, több mint kétszáz éve foglalkoztatja a tudósokat, a felfedezőket és az írókat. A szemlélőket csodálattal tölti el piramisaik, templomaik és palotáik tökéletessége, ma pedig már a kőbe vésett feliratokat is kezdik megfejteni. A maják a korai kezdetektől a hozzávetőlegesen isz. 600-800 között volt aranykoron keresztül a posztklasszikus kor végéig - amely még néhány évszázadon keresztül tartott - számtalan világraszóló remekművet hoztak létre. Azután éppoly rejtélyesen, ahogyan felbukkantak, el is tűntek a történelem színpadáról. Valamilyen esemény következtében civilizációjuk összeomlott, városaik elnéptelenedtek. Az általuk lakott terület nagy részét újra visszahódította az őserdő, mígnem a romokon előbb a toltékok, majd az aztékok emeltek újabb városokat, megőrizve elődeik tudásának egy részét, így a mitológiát és a csillagászati ismereteket is.

A maják számára a legnyugtalanítóbb dolog a Nap volt, ezért Cotterellnek pontos információra volt szüksége arról, hogy mi történt a Nappal ezekben a régmúlt időkben. Kidolgozott egy elméletet a napfoltciklusok és az azték és maja naptárak "hosszú szám"-mal való időmérésének összefüggéseiről. Valószínűsítette, hogy a maják "szuperszáma" azonos a Nap mágneses terének elmozdulási vagy megfordulási periódusával, ugyanakkor összefüggést talált a naptevékenységi ciklusok és az emberi termékenység között is.

Lehetséges volna, hogy a maják, akik bámulatba ejtő civilizációs eredményeik ellenére kőkorszakinak tűnő körülmények között éltek, ilyen pontos tudással rendelkeztek volna a napfoltokról? Valóban voltak emlékeik a mítoszaikban feljegyzett hatalmas tragédiákról, amelyek majdnem elsöpörték az emberiséget (vízön, jégkorszak stb.)? És valóban képesek voltak arra asztrológia, numerológia, álmok vagy bármi által, hogy jóslatokat készítsenek a jövőről? E kötet szerzői időt, fáradságot, költségeket nem kímélve járták végig Közép-Amerika régészeti lelőhelyeit, szembesítették egymással a maják előtt és után élt népek hitvilágát, s a transzatlanti hagyományok és Atlantisz bizonyítékainak nyomon követésével új összefüggéseket tártak fel az emberiség egykori közös tudásáról is. Ha ez némileg választ ad is a múltra, de mi a helyzet a jövővel?
Cotterellt a maják pusztulásával kapcsolatban elsősorban az érdekelte, hogy ők látható módon előre jelezték a Nap mágneses terének megfordulását, ismerték annak a termékenységre gyakorolt negatív hatását. A termékenységrítusokkal kapcsolatos megszállottságuk és az, hogy személyes véráldozattal szolgálták a Napot és a Földet, magyarázható mind a születési arány csökkenésével, mind a tragikus csapadékhiánnyal. A szoláris ciklusokat tovább követve a ma időszakig feltűnik, hogy hasonló klimatikus változásoknak vagyunk már tanúi, és az egész bolygó felszínén megfigyelhető az elsivatagosodás. A szerzők utalnak Immanuel Velikovsky történész fejtegetéseire, aki szerint a Földet elpusztíthatja tűz, víz, szél és vulkanikus eső is. Ez mind hasonlít ahhoz a képhez, amely a maja mitológia négy korszakának véget vetett. Az ő napfolttevékenység-kutatásai és a maja jövendölés az ötödik korszak végéről a Föld mágneses térfordulásával köthető össze. Ez és az ehhez társuló kataklizmák szerinte isz. 2012 táján fognak bekövetkezni. A szerzők is hasonló következtetésre jutnak: A maják időszámítása szerint a legutóbbi korszak kezdete Vénusz születése volt, Ketzalkoatl csillagáé, ie. 3114. augusztus 12-én. A korszak legutolsó napja 2012. december 22., amikor kozmikus kapcsolat jön létre a Vénusz, a Nap, a Fiastyúk és az Orion között, mivel csak a Vénusz "született" az előző dátum idején, most pedig majd szimbolikusan "meghal". Ha a jóslatok igaznak bizonyulnak, ez lesz a valaha ismert legnagyobb katasztrófa az emberiség történetében. Edgar Cayce, a századunk első felében élt látnok, erre az időre teszi az elsüllyedt kontinens, Atlantisz felemelkedésének lehetőségét, de más jelentős változásokat is jósolt.

Cotterell napfoltelmélete magyarázatot kínál az okokra: a Nap mágneses mezejének változása váltja ki a Föld mágneses terének megfordulását, és az ezzel járó kataklizmákat. Szoláris-genetikai elmélete (amely úgy látszik, valaminek az újrafelfedezése), ha a legcsekélyebb mértékben is helytálló, akkor bolygónk minden lakója számára sorsdöntően fontos.

Az idő

Mi is az idő? Egészen egyszeru kérdésnek tunik, hiszen minden nap találkozunk vele, percek, órák, napok és évek formájában.

Mi a legjellemzőbb rá? Az, hogy telik. Folyamatosan, egyenletesen, soha vissza nem térően, mint ahogy oly sokáig gondoltuk róla, avagy mégsem ennyire egyszerü? Einstein óta egy kicsit elbizonytalanodtunk, hiszen kiderült, hogy mégsem olyan egyenletes, nem is egészen folyamatos, időt, talán azt sem lehet mondani, hogy soha vissza nem térő.

Nézzük a csillagokat: különböző korokból és időkből való képeket látunk. Távolságuktól függően ezer, tízezer éve látjuk őket, lehet, hogy nem is léteznek már, de fényük itt nálunk még világít. Ez a mi jelenünk, amit csillagok múltja vesz körül…

Volt egy nép, amely igen nagy gondot fordított az idő számításra. Közép-Amerika őserdejében éltek, csodálatos piramisokat, épületeket, városokat építettek, egész jelrendszerrel összekötött kőfaragásokat és festményeket készítettek, aztán úgy i.sz.800 körül éppolyan rejtélyesen, mint ahogy megjelentek, eltuntek a történelem színpadáról. ők voltak a maják.

Ernst Förstemann, német könyvtáros, 1867-ben, a Drezdai Könyvtárban dolgozott, és egy majáktól származó Vénusz táblázatot (a bolygó 584 napos ciklusának a periódusaival), valamint több Hold táblázatot talált. Ezek a táblázatok a várható Napfogyatkozásokat és Holdfogyatkozásokat tartalmazzák, és annyira pontosak, hogy a holdhónapok hosszát csupán 2 másodperc eltéréssel adják meg.

A majáknak kétfajta időszámítási rendszerük volt. Egy mindennapi használatra való, ami rövidebb periódusokkal számolt, és egy hosszabb, ami több tízezer évet ölel át. Volt egy másik adatrendszerük is, amivel 4500 évenként, egynapos kiegészítéssel módosítani lehetett a táblázatokat. Mire volt jó ez a hosszú időintervallumokra vonatkozó fantasztikus precizitás?

Közelebb jutunk a kérdés megválaszolásához, ha el tudjuk helyezni időszámításukat a mi időnkben. Tudnunk kell, hogy a maják szerint mi most a Nap ötödik korszakában élünk, és hogy szerintük a mostani ember megteremtését négy korábbi emberi faj és civilizáció előzte meg, melyek nagy katasztrófák következtében pusztultak el.

Az ötödik korszak kezdete a "Vénusz születése", aminek a Gergely naptárhoz viszonyított időpontját Joseph T. Goodman kutatásai alapján, Eric Thompson számította ki. Ez az időpont Kr.e. 3113. augusztus 10-e, és mivel egy nagy ciklus 1 872 000 napból áll, 2012. december 22-én ér véget.

1 872 000 nap x 5 világkor = 9 360 000 nap = 25 625 év.

25 625 év = 1 precessziós ciklus. (Ennyi ido alatt tesz meg a Föld egy teljes kört az állatövi jegyekben.)

Adrian G. Gilbert és Maurice M.Cotterel a napfoltciklusokat összevetette a maják időszámításával és igen érdekes eredményre jutottak.

Egy napfoltciklus = 187 év

20 x 187 év alatt a Nap mágneses tere visszájára fordul, ez durván 3740 év. Az erőtérváltás 187 év alatt éri el a minimumot, tehát egy polaritás váltás 2 x 187 év = 374 év.

A polaritás-váltás legutoljára Kr.u. 44o és 814 között következett be, vagyis pont a maják hanyatlásának és kihalásának idején. Ebben az időszakban a Földet több káros sugárzás éri, megnő a genetikai mutációk száma. Most már érthető, miért volt számukra ez az időszak annyira fontos.

A Föld és a Nap poláris és egyenlítői területeinek semleges mágneses eltorzulása = 1 nagy maja ciklus = a precessziós ciklussal = 25 627 év : 5 = 5 125,4 év.

5 125 év = 3113, augusztus 10 + 2012. december 22.

Tudományosan bizonyított tény, hogy a Föld mágneses tere a Nap semleges lemezeinek hatása alatt áll, vele összhangban változik. Az is, hogy a Föld forgástengelye a Nap körüli pályáján a pálya síkjával 23,5 fokos szöget zár be, amely a Nap és a Hold gravitációs hatása

következtében lassan elmozdul. A pólusok a csillagokhoz képest körpályát írnak le. Egy teljes körpálya egyenlő egy precessziós ciklussal, ami 25 627 év.

A maják több rendszer korelációján keresztül, napra pontosan kiszámították az ötödik, vagyis a nagy maja ciklus végét, amikor a pólus eltolódik, esetleg a Föld elhajlik tengelyén, vagy valami más történik?

Erre vonatkozóan több elmélet született.

Terence és Dennis Mckena a "The Invisible Landscape" címu könyvükben, a sámánizmus és a hallucinogén szerek tanulmányozása kapcsán, arról a végeredményrol számolnak be, hogy az emberiség 2012-ben hat napon át részese lesz "a feltámadásnak a fényben".

José Arguelles számításai szerint a 2012-es év a globális civilizáció teljes összeomlását, az anyag átalakulását, a Föld megtisztulását és újjászületését hozza. A következő korszak az információra, a kristályokra és a galaktikus összehangolódásra épül.

Az egyiptomiak hittek abban, hogy a Tejúton (az égi Nílus) keresztül a lélek eléri a Paradicsomot, az Oriont. Egyes értelmezések szerint az egyiptomi piramisok funkciója a lehetett, hogy segítse a fáraót az utazásban. Ugyanez a hitvilág tükröződik több észak-amerikai törzsnél is, akik úgy képzelik, hogy a Tejút mindkét végén kapu van.

Az egyik az Ikrek és a Bika csillagképek között, az Orionhoz közel, a másik az Ekliptika ellenkező oldalán, a Skorpió és a Nyilas csillagképek között.

Hamvas Béla azt írja a Sciencia Sacra c. könyvében: "Az első és Eredeti Szellem-ember (Ádám) megalapítja a béke, a szépség, a rend és a termékenység birodalmát.

Az Ember az ország közepén 9 hidat épített, 6 nagyobbat és 3 kisebbet. A 9 hídból 8 az aranykor végére leomlott és csak egy maradt meg. Ennek a neve: Chinvat, ezen a hídon járnak át a lelkek, akik a földről elköltöznek, és a láthatatlanba visszatérnek. Mostmár csak a Chinvat köti össze a látható és a láthatatlan világot, az Eget és a Földet, az anyagi és a szellemi teremtést."

Lehet, hogy úgy tíz év múlva, kinyílnak a Hamvas Béla által emlegetett kapuk? Elgondolkodtató.

Mi lesz 2012-ben?

A maják behatárolták a Nap ötödik korszakának a végét, úgy is mondhatnánk, üzentek nekünk.

És akár értjük az üzenetüket, akár nem, mindenképpen érdemes elgondolkoznunk rajta. Talán könnyebb lesz elviselni kicsinységünket a hatalmas csillagok alatt.

Azt hiszem, hogy mindannyian olvastuk a Biblia ÚJSZÖVETSÉGI oldalain lévő jövő leírását, ismerjük Nostradamus jövendölését, igen ismertek katolikus világunkban a Szűzanyánk kinyilatkoztatásai is de sajnos kevesen ismerik a maya papok által a kövekbe vésett jóslatokat. Mindegyik egy és ugyanazon mondanivalót tartalmazza, egy korszak végét, mely csak a maya műveltségben maradt fenn ősi, hiteles alakjában a Csillagrendszeri (Galaktikai) Ismeretek által.
Elvesztek a babilóniai kaldeusok ismeretének az adatai, elvesztek a perzsa hódító háború miatt, de ezzel forr újra egyé a két papirend, így lesz újból a monda szerinti férj és feleség és együtt építik fel sok évszázad után azt a piciny országot, melyet ma Magyarországnak nevezünk és minden bizonnyal a vérünkben csörgedezik e két papirend vére és a mi elfelejtett öntudatunkban él továbbra is a tudományuknak minden apróbb ismerete!
Az első maya jóslat első sorai nekünk magyaroknak is szólnak, mivel itt adja ki az utasítást arra, hogy újra vissza kell állítani a már elveszett tudós Papirendeket és ez által ránk is vár a Kaldeusi és Maghiár rendek újbóli megszervezése, felállítása! Hatalmas feladat kevés idővel!
Nem csevegni, nem félni kell a jövőtől, hanem felébreszteni a tudatalatti ismereteinket, és formálni az igaz, NEM HAMIS papokat. Nem, nem vallást kell megváltoztatni a jelen pillanatban, hanem azt a vallási tudományt felépíteni és tanítani mely ezelőtt még 2000 évvel jelen volt a népeknél, hiszen maga Jézus is ezt tanította!
Elménkben kell felépíteni ezen utolsó anyagi műveltségünk (civilizációnk) világegyetemes (KOZMIKUS) PIRAMISÁT minden jelképével, magyarázatával és ismertetni a nagyvilággal!
Az eddigi ismeretek alapján tudjuk, hogy a maya Naptár 2012, december 22.-ére jelzi az utolsó korszaka végét! Ez magában nem jelent semmit, hiszen korszakokról van szó és ahogy egy korszak befejeződik, úgy születik meg egy újabb; de a 2012-es korszakváltozás különbözik a többitől, mivel ekkor fog befejeződni egy Nagy Év is 25920 évvel. Nem lesz vége a Világnak sem az évek számításának mivel újra kezdődik el egy NAGY ÉV egy új 5125 éves korszakkal, azaz a mayák pontos számolása után 5184 évvel! Nem lesz vége a földi életnek!
A mai kutatók az 5125 évet egy maya piramison, Palenquen talált évszám átszámításával kapták meg, ahol az évszám az Kr.e 3113 (hozzáadva 2012) évet jelöli meg; ezt kell elfogadnunk mint az utolsó anyagi műveltség (civilizáció) idejét, de a különböző műveltségeknek különböző ideje volt a valóságban attól függően, hogy milyen erővel hatott rájuk a HUNAPKU ereje.
A mayák egyetemes nyelve a számtan volt és e nyelvhez szerencsére nincs szükségünk tolmácsra. Ennek köszönthető, hogy ma viszonylag igen könnyen érthetők a ránk hagyott magyarázataik, ismertetéseik. Ma a papjait már nem találhatjuk meg, hiszen a szó legszorosabb értelmében eltűntek a Kr.u. 830-as években, de szent írásaikat a piramisok köveibe vésve láthatjuk. Gyönyörködhetünk a kódexeikben, a csodálatos rajzos írásaikban és minden soruk megértése után meg kell állunk és gondolkoznunk kell azon, hogy mennyire értelmes és okszerű gondolkodású emberek voltak. Ismerték a mennyiségi (kvantikus) számolási módszert és csakis ezzel tudták megadni a korszakokat, hiszen korszakokon épül fel az egész Világmindenség, a vonzerő, a villamos-delejes (elektromagnetikus) energiák ereje által. A csillagállásokból jósolták előre a földrengéseket ahol újból ezek az erők hatnak egymásra és sugározzák az erőnyüket a Földanyára.
A magyarázataikat megismerve erősödik meg bennünk az a vágy, hogy népünk ébredjen fel a 2000 éves mély álmából és adja vissza újból más népeknek az ősi titkos tudományát! Nem, nincs bennünk semmi hatalmi vágy akkor, amikor erre gondolunk, ez csupán egy igen szükségletes tanítás és csakis a régi paprendek tudják újból felismerni azt, hogy eljött az idő nemcsak a tudomány, nyelv és hit újbóli fejlődésére, hanem ezzel együtt egy új anyagi műveltség (Civilizáció) ajtaja fog előttünk megnyílni és ezt a kaput az emberiségnek egyetértéssel kell átlépnie és ehhez vezetőkre van szüksége.
A világnak el kell vetnie a régi, hibás felfogásokat, a babonás hitüket, a hamis jövendölők bilincsbe verő láncait. Az első jövendölést pontosan ezért nevezhetjük Felhívásos Reménynek!
Felhívás a közel jövő szerencsétlenségeire, melyek már többször felhívták a figyelmünket és figyelmeztettek bennünket! Reményt sugározni az ettől félőknek a lelkébe, hogy mindez könnyíthető legyen a nagytudású szent emberek által, akik ezen a göröngyös úton át tudnák segíteni a népeket, az emberiséget.
Ennek az új tudósrendnek a felépítéséhez a mayák megadtak 13 évet, melyből sajnos már majdnem 6 év eltelt, de van még teljes 7 év a részünkre, nincs minden elveszve és reméljük azt is hogy e kis beszélgetésünk is hozzásegít az ősi nagy csillagrendszeri (galaktikai) magyar tudomány megtalálásához, felállításához és tanításához és főleg ahhoz, hogy mindezek előtt megismerjük a valóságot és szét tudjuk választani azoktól a titokzatos meséktől melyek az évszázadok során akarva és akaratlanul feldíszítették a az ősi papirendek világegyetemmel kapcsolatos (galaktikai) ismereteit. Megismerni a vallásunk, a vallások anyagi okát, megismerni a Teremtést.

AZ ELSÔ JÖVENDÖLÉST

nevezhetjük Felhívásos Reménynek!  Felhívás a közel jövõ tragédiáira, melyek már többször felhívták a figyelmünket és figyelmeztettek bennünket! Reményt sugározni az ettõl félõk lelkébe, hogy mindez könnyíthetõ legyen a nagytudású szent emberek által, akik ezen a göröngyös úton át tudják segíteni a népeket, az emberìséget.

Ennek az új tudósrendnek a felépítéséhez a mayák megadtak 13 évet, melybõl sajnos már majdnem 6 év eltelt, de van még teljes 7 év a részünkre, (ez az elôadás innen is látszik, hogy 2005-ben hangzott el Bp-en) Nincs minden elveszve és reméljük azt is hogy e kis beszélgetésünk is hozzásegít az õsi nagy magyar galaktikai tudomány megtalálásához, felállításához és tanításához és fõleg ahhoz, hogy mindezek elõtt megismerjük a valóságot és szét tudjuk választani azoktól a misztikus meséktõl melyek az évszázadok során akarva és akaratlanul feldíszítették a az õsi papirendek galaktikai ismereteit. Megismerni a vallásunknak, a vallásoknak fizikai okát, megismerni a Teremtést.

1999. augusztus 11.

Igen emlékezetes évszám volt a napfogyatkozással (eklipszével) és csillaghullással.
Ekkor lépett az emberiség a lelki időszakába, az elmélkedésébe!

Valójában ekkor értük el azt az időt, amikor a jelenlegi hátramaradt anyagi műveltség (civilizáció) éveiből az emberiség már nem fog tudni újat tanulni. Ezen a napon fejeződött be a ma már jól ismert Indygo gyerekek születése.
Ezen a napon érte el a FÖLD a napközelségének legnagyobb fokát és a Holdtól való legnagyobb távolságát.
Mindezen jelenségek sokkal jobban befolyásolták az embereket, mint ahogy ezt elképzelni tudnánk.
Ezzel az évszámmal kezdődik el az első Jóslat, ezen a napon volt Földünknek a napfogyatkozás általi VILÁGMINDENSÉGI (KOZMIKUS) KERESZTJE, mely egyben megjelölte az 2012-es jövendölési évszám utolsó 13 évét.

Ezen az éjjelen az erős holdfény megvilágított sok országot, megfényesítette földünk azon helyeit, ahol már a háborúk keserű szelei fújtak.

IRAK, IRÁN, KOSOVO, PAKISTAN többek között.

Ezen a napon veszítette el Napunk a pólusait. Az villamos-delejes (elektromagnétikus) ereje gyengült, melynek válságos hatása lett és lesz a föld minden lakójára!

Mindezt a mayák egy igen egyszerű mondattal fejezték ki: "Az emberek megbolondulnak!" És láthattuk, hogy az állatok is ekkor kezdték elveszíteni az tájékozódó ösztöneiket, sőt ebben az időben hallhattunk először a repülőgépek kézi működtetéséről, mivel a műszerei nem működtek jól és mindez az villamos-delejes (eletromagnétikus) erő csökkenése miatt! A nap kevesebb erőnyt kap a Hunkaputól és ezzel mi itt a Földön is kevesebb erőnyhöz jutunk a Napunk által. Egyszerüen felbomlott a Tejútrendszer erőny-egyensúlya.
Ez a Jövendölés anyagi kezdete, a Jövendölés oka és maga a Jövendölés ennek a következményét írja le.

A földi, megszokott életünk is bomlani kezd. Már láttuk, hogy a földünknek az elképzelt tengelye kilengett 5 fokkal, de még hiányzik 85 fokos kilengés, hiszen, a mayák azt írták, hogy a nap északon kel fel és délen fog nyugodni azaz a mai északi mágneses sarok fogja a napkeltét mutatni és a déli mágneses sarok a nyugatot.

Igen, tehát a következő 7 év nem lesz könnyű az emberiség számára és pontosan ezért a FELHÍVÁS az ősi papirend felállítására, arra, hogy mutassa meg a népeknek mindezeket és főleg azt, ha mindezt nem is lehetne megállítani, meg nem történté tenni egy bizonyos részét IGEN, egy közös tudattal egyesülve, az emberiség építő (pozitív) erőnyét használva!

Igazi lelkivezetőkre lesz szüksége az emberiségnek, akik csak jó, tiszta érzésre és az igazi szeretetre tanítanak és akkor, amikor 2012-ben átlépünk a VILÁGEGYETEMES (KOZMIKUS) HAJNALBA nem lesz a földön többé gyűlölet, becsapás, hamisság, bűn! Meg kell tanulnunk, hogy az a másik ember az egy másik ÉN, hozzám tartozik, a részemnek a része!

A MÁSODIK JÖVENDÖLÉS

A kilencvenes évek vége óta évente kétszer, januárban és júliusban gyorsul egy egy kicsit a Föld mozgása. A 2009 januári ma már kimondottan érzékelhető volt. A nyári még nem olyan erős. Így aztán a napi 24 óra mar lerövidült 22 és egy negyedre. A negyed órát ez év januárjaiban "tette hozza" az addigi két órához. Ezt az ideit - 2009 - mar meg az egészséges emberek is megérezték. Baj volt az egyensúlyukkal; kiejtettek  a kezükből tárgyakat, nem aludtak nyugodtan, tb. Ezért érzi mindenki úgy, hogy nincs elég idő semmire. Mindenki mindig rohan, jobban mint az előtt. Csoda-e ha 24 óra helyett mindenre csupán 21 óra 45 perc áll rendelkezésre ? ? ?

Az átmenet idejét írja le, azt aminek meg kell történni a világegyetem (kozmikus) erőinek változása miatt! Változások a Földanya és az Emberiség anyagi és lelki világában. Elsőként az embereknek el kell ismerni a Hunapku nagy erejét, az isteni mivoltát úgy, mint egy élőlényt! Meg kell tanulni, hogy ez az életet adó erő, ez maga a szeretet és azt, hogy minden élőlény az Ő erejéből táplálkozik és, hogy hozzátartozása széttörhetetlen, hiszen minden élőlény egymáshoz van kapcsolva pontosan az ő éltető ereje által!

Megváltozik a földünk külseje, szigetek, partok tűnnek, el míg a tűzhányók (vulkánikus) ereje újabb területeket alkot és mindezek újabb, ismeretlen betegségeket hoznak magukkal.

Szükséges lesz a változás az emberek viselkedésében, és ehhez a Földünk siet a segítségünkre hiszen a rezgése, belső lüktetése meggyorsul és ezt az ütemet kell nekünk is átvenni és ezzel kell gondolkodásunkat, érzelmeinket átalakítani. Maga a Nap anyagi alakja, vonzereje (magnetikus ereje) is változáson esik át és ez is elősegíti a természeti csapásokat, a testi és lelki fájdalmakat, de egyben az összetartásra, egymás megbecsülésére fogja serkenti a népeket.

A korszak végén minden ember elér a Tükör Szalonjába és saját maga lesz a bírája azon cselekedeteinek amelyeket egész életén át elkövetett; a jókat és a rosszakat maga fogja kettéválasztani és keresi azt a fejlődési fokozatot, mely az életének a célja volt, vagy lett volna. Ekkor fogja megérteni, hogy a

Világmindenségnek fejlődni kell a teljesség eléréséhez és azt, hogy ennek mi is részei vagyunk!

Ez a jövendölés megérteti velünk, hogy mindezt el kell fogadnunk és változtatni kell a jelenlegi életünkön, továbblépni a fejlődés útján és ezzel tudjuk csak semlegesíteni a földi csapásokat. Csak ezzel tudja a fájdalmait enyhíteni minden ember.

A HARMADIK JÖVENDÖLÉS azokat a gyors anyagi változásokat említi meg, mely a megszokott, eddigi földi életünket át fogja változtatni.
A elképzelt földi tengely kilengése fogja okozni a sarkokon található jegek olvadását, a tenger szintjének az emelkedését! A föld földtani (geológiai) működése földrengéseket, szökőárakat okoz. A földön az éghajlati változások rekkenő hőséget jósolnak. Ennek az oka a nap működésének a meggyorsulása, rezgéseinek a hatására a sugárzása erősödik és mindehhez az emberek által termelt levegő szennyezettsége is hozzájárul, mely a csapadékhullás hiányát fogja okozni. Ha nincs eső, nincs aratás, nincs élelem!

A magas hőmérséklet mindig egy erős széljárást okoz, és növekedni fognak a szélvészek is, a föld kiszáradása tüzeket okoz és mindez a földön élők gazdasági életét zavarja meg, betegségeket, éhséget és közjóléti megmozdulásokat fog kiváltani.

A NEGYEDIK JÖVENDÖLÉS beszél arról, hogy a mayák a jövendöléseiket csillagászati számításaik alapján készítették el. Ezt többek között a VENUSZ időszaka után. Ennek a keringése, időszakjának az útja 584 nap volt és ez a szám segítette a Napunk korszakának a számításához. A Vénusz, a magyar mesék Tündér Szép Ilonája szabad szemmel látható az égbolton mivel a Nap és a Föld között látható!

A Drezdai Kódexben leírják, hogy minden 117 korszak után a Vénusz ugyanazon a helyen található az égbolton és pontosan ekkor a Napunk működése változásokon megy át, megjelennek a napfoltok, kitörések, és szelek.
Ránk hagyták örökségül, hogy minden 1 872 000 kin azaz 5125 év után Napunk ezen változásai sokkal erősebben észlelhetők és így nagyobb hatással vannak a földi életre is.

Ilyenkor történnek a nagy természeti csapások. Ez a Kódex ugyanígy leírja azt is, 1, 366 560 évnek van egy 20 éves számolási különbsége ezzel a számmal, mely a kereszt templomában Palenquen megtalálható és éppen ezért nevezték az utolsó 20 évet 2012 december 22 előtt mint "az idő mely nem idő"!

Tehát valójában az utolsó 20 év az az idő, amikor ezek a változások elkezdődnek, ettől az időtől kezdve kezd nagyobb mennyiségben csökkeni a villamos-delejes (elektromagnetikus) erő hatása a földön.

AZ ÖTÖDIK JÖVENDÖLÉS az emberek félelmeiről beszél, azokról, melyek idő- változást okoznak testében, lelkében, vagy a fejlődésében. Minden olyan ismert rendszer, mely az emberiség félelmére építetett sok-sok időn keresztül átváltozik, megsemmisülhet az egyik percről a másikra. Az Anyaföld és a hátán hordott népek helyzete egy egyforma, összehangolt fejlődésen esik át. Mindez szükséges lesz ahhoz, hogy a fejlődés egészen más, új alapokon alakuljon ki és mutassa meg az utat a TEREMTÉS megértéséhez.

A villamos-delejes (elektromagnétikai) erők változása igen nagy hatással lesz minden műszaki megoldásra, korszerű műszerre, melyek működése nemcsak összetettebb, hibásabb lehet, hanem egyszerűen megjavíthatatlan állapotba is kerülhet, különösen a műholdak, melyekre a földi és a földön kívüli vonzerők és napkitörések egyenes hatással vannak, az ibolyántúli sugárzás miatt a műholdak körpályáját gyorsabbá teszi.

A műholdak hiánya képzeletünkre bízza a földi zavar megjelenését a közlésfolyamatok minden területén és ezzel a világ gazdaságának gyenge oszlopai összedőlnek, mely maga után von minden más világi csapást, az éhséget és ezzel a népek testi és lelki élete is válságba kerül, de ezzel egy időben kell megjelennie annak a szellemi útnak, melyen az emberiségnek el kell indulnia és melynek végén egy újabb, tisztább, fejlettebb erőny (energia), élet vár minden népre, akkor amikor átlép a VILÁGEGYETEMES (KOZMIKUS) HAJNALBA.

A HATODIK JÖVENDÖLÉS megemlíti annak a hullócsillagnak (meteor) a megjelenését, melynek a jöveteléről már annyi, de annyi hamis mesének tűnő dolog kering a világ minden részén! Az pld. hogy a földöntúliak ezzel fogják megmenteni a föld lakóinak egy részét.

Ellenben a hullócsillagok csak becsapódni tudnak a Földbe, hiszen senki sem irányítja és ez veszélyeztetheti az egész emberiség létét.
Sok vallás is beszél erről a hullócsillagokról. A Bibliánk is például, de a mayák ismerete szerint anyagi és siquiakai eszközökkel el lehetne téríteni a pályájáról és nem engedni meg azt, hogy elérje a Földet. Ezek a hullócsillagok (meteorok) mindig megtalálhatók voltak a naprendszerünkben, sőt többször már be is csapódtak.

Ismerjük a 65 millió évvel ezelőtt földünkbe csapódott meteor történetét, ott pontosan ahol a mayák éltek, s élnek ma is, a mexicoi Yucatan félszigeten CHIC-CHULUB falujánál az Atlanti óceánnál, Progreszo kikötője mellett és a becsapódás tere 180 km átmérőjű és ez alakította ki GOLF ÖBÖLT. Az hullócsillag becsapódása által haltak ki az ősi óriáshüllők.

Isaac Newton volt az, aki már műszeres (technológiai) tudományai alapján megállapította azt, hogy egy vonzerő (magnetikus erő) az, ami mozgatja a bolygókat a nap körül, jóval későbbi időkben mint a mayák---- és ezután Edmond Halley nem is olyan régen, Newton számításai után meg tudta határozni az üstökösök keringését is és ezzel azt, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy újra láthatók legyenek a földünk közelében.

A tudós maya csillagászok tudták azt, ha az égbolton megjelenik valamilyen addig nem ismert, nem látott tárgy az lehet igen zavaró (negatív) hatással a földön élők részére és e veszély alapján nevezték zavaró (negatív) istennek. Innen ered e nép papjai által táplált sok misztiszizmusa. Számtani, csillagászati tudása adta a jövőnek az ismereteit az anyagi jelenségek által.

AZ UTOLSÓ, A HETEDIK JÖVENDÖLÉS.
Leírja azt a hatalmas pillanatot amikor 2012. december 22-én a földünk elhagyja a VILÁGEGYETEMI (KOZMIKUS) ÉJJELT és belép a VILÁGEGYETEMI (KOZMIKUS) HAJNALBA és ennek a valóságos anyagi megnyilvánulását. Ezt egy csodálatos fénysugár megjelenése fogja az emberiség tudtára adni, ez ami összhangba hozza földünk minden élőlényét és akkor már megengedi az emberiség kényszerű átalakítását. Új elmét, új alkalmat, új közlésrendszert vesz át ettől a meleg, vakító fénytől, mely a lelkébe szeretetet és békét fog sugározni!

Ez maga már a HUNAPKU új erőnye, és ez az erőny lesz az, mely az örökletes egységek láncait (génláncokat) működésbe hozza két újabb örökletes egységgel (génlánccal) és az emberek testét egy nagyobb rezgésre állítja és ezzel születik meg az új EMBER, A VILÁGEGYETEMI (KOZMIKUS) EMBER a szónak a legszorosabb értelmében egy új anyagi műveltséggel (Civilizációval) egy újabb 25920 éves NAPUTTAL!

Nem lesz szüksége a emberiségnek többé törvényekre, nem lesz hazugság, bűn és büntetés. A világot egyetlen államrendszer (politikai központ) irányítja és ezzel nem lesz többé háború, harc, nem lesz gazdagság és szegénység!
Az új rezgés segíti az emberiséget a félelmek ellen és ezzel nem lesz többé betegség a földön.

Természetesen a hit, a vallás is fejlődésen fog átesni az egyisten hivés fogalmában és a Szentháromság egy szent négyességgé fog válni, ahol a negyedik elem éppen maga a Világegyetemi (Galactikai) Alkotó Ember ember lesz!

Visszaáll az ősi magiár maya káldeusi papok által tanított VILÁGEGYETEMI VALLáS az ősi papirendek tanítási rendszerével, azoknak a tanítóknak a tudásával, akik ismerték a 65.-ös örökletes egységi (génlánci) rendszert, avagy ezzel talán rendelkeztek is?

Itt Mexicóban az első FŐPAP ILTAR ezelőtt 13000 éve jelent meg a hitregék szerint és ez az évszám pontosan megegyezne a mayák nagy 25920 éves korszakának a félidejével, pontosan azzal az idővel, amikor az emberiség belépett a világegyetemi éjjelbe és megjelöli a korszak azon felét, amikor az emberiségnek igen nagy szüksége volt azokra a tanítókra, akik átsegíthették ezen a nehezebb útrészen a földön élő emberiséget a Naprendszerünk körpályája VILÁGEGYETEMI ÉJJELÉN.

A sok kutatásunk után tudjuk, hogy minden papi rend ez időtől fogva egy tudomány hirdetője volt, a világegyetemi ismerettel és egy közös ismeretlen nyelvet használtak ennek az átadásához! És ez nyelv a világ minden nyelvi fejlődési fokában jelen volt.

A hosszú kutatóutamon találkoztam még igen sok más, az amerikai, látszólagosan tudatlan őshonos népek mai napig nem értett titkaival, melyek minden bizonnyal nem kevesebb értékűek mint amit ma már megfejtettek, megfejtettem.

A cél, a munka megvan, csak idő és erőny hiányzik, azaz a kevés idő, mely még megadatott a HUNAPKU azon kevés erőnyének, mely napról napra kevesebb erőt ad ki magából! Elvesztek a babilóniai káldeusok ismeretének az adatai. Elvesztek a perzsa hódító háború miatt, de ezzel forr újra egyé a két papirend, így lesz újból a mondai férj és feleség és együtt építik fel sok évszázad után azt a piciny országot, melyet ma Magyarországnak nevezünk és minden bizonnyal a vérünkben csörgedezik e két papirend vére és a mi elfelejtett öntudatunkban él továbbra is a tudományuknak minden apróbb ismerete!

Kevés az idő, amely mèg megadatott a HUNAPKUNAK azzal a kevés energiájával,  mely napról napra kevesebb erőt ad ki magából!   (Ugyanis, mára a Fold és a központ fekete lyuk a HUNAPKU között teljesen lezárták a bolygók és bolygó rendszerek az onnan áradó energiát ! Ez nyílik meg hirtelen 2012 dec. 22.-én tökéletesen eltávozva a központi fekete lyuk, a HUNAPKU és a Nap rendszer közül, és néhány órára közvetlenül éri a Földet a központi hatalmas energia !)

Hosszú időn át minden magyar ember ajkáról csak egy fohász szállt az Istenünkhöz! Ne felejtsd el szegény Magyart----Nem nem, a Jó Isten nem felejtette el a magyar népet annyira nem, hogy ma egyedül áll fenn mint egyetlen népe annak a régi nagy papai rendnek mely tanított, alkotott!  Nem  hagyta elfeledtetni a tudományát sem, hiszen ha tudtukon kívül is,  de bennünk él!

Egy új fohász, egy újabb szózat van születendőben! -  ébredj magyar mèly almodból...... ......... ......... ....

Az elsõ maya prófézia elsõ sorai nekünk magyaroknak is szól, mivel itt adja ki az utasítást arra, hogy újra vissza kell állítani a már elveszett tudós Papirendeket és ez által ránk is vár a Kaldeusi és Maghiár rendek újbóli megszervezése, felállítása! Hatalmas feladat kevés idõvel!

A mai kutatók az 5125 évet egy maya piramison, Palenquen talált évszám átszámításával kapták meg, ahol a dátum az i.e 3113 (hozzáadva 2012) évet jelöli meg; ezt kell elfogadnunk mint az utolsó civilizáció idejét, de a különbözõ civilizációknak  különbözõ ideje volt a valóságban attól függõen, hogy milyen erõvel hatott rájuk a HUNAPKU ereje.  / Az interneten a Galaxis közepe szó szerint HUNKAPU -nak van jelölve !!! ez lehet itt csak elirás? ! A.E.J. /

A magyarázataikat megismerve erõsödik meg bennünk az a vágy, hogy népünk ébredjen fel a 2000 éves mély álmából és adja vissza újból más népeknek az õsi titkos tudományát! Nem, nincs bennünk semmi hatalmi vágy akkor, amikor erre gondolunk, ez csupán egy igen szükségletes tanítás és csakis a régi papirendek tudják újból felismerni azt, hogy eljött az idõ nemcsak a tudomány, nyelv és hit újbóli fejlõdésére, hanem ezzel együtt egy új Civilizáció ajtaja fog elõttünk megnyílni és ezt a kaput az emberiségnek egyetértéssel kell átlépnie és ehhez vezetõkre van szüksége.A világnak el kell vetnie a régi, hibás felfogásokat, a babonás hitüket, a hamis jövendölõk bilincsbe verõ láncait.