Robert_Raven blogja

Lakoma

Ej ej lakoma

Nagyapám asztalán 

Az üveg bora.

Jó vörös szőlővel érlelt,

Sok éven állt, mindig itta.

Most meg elment,

Minden keszekusza.

Olykor ki is borult asztaláról

Féltett padlóra,

Ott is maradt annak nyoma

Áporodott szaga,

Vörös foltja szőnyegbe maradt.

Lépdelt néhány métert,

Zoknija is beleragadt. 

Persze jött is tüstént,

Hívnia sem kellett

Azt, ki tisztította 

És fel is mosta.

Három vödör sem volt elég

És forró víz, 

Szappannal habosítva. 

Jó cseléd volt,

Ezt ő mindig mondta.

És mikor mindenki asztalhoz ült,

Úgy hívtuk mint lakoma,

De szívében a tiszteletnek 

Olykor nem volt nyoma,

Mert jókorát súlytott kérges tenyerével

Ebéd közben asztalunkra.

Gyere csak hékám,

Hagytunk neked is,

Lesz belőle elég,

Bőszült szíved megtelik majd.

Velem együtt meglátjuk 

Miből veszünk kenyeret, 

Húst és minden mást.

Ne szégyelld,

De ha akarod takard csak el,

Nem kell mutatnod,

Hisz láttak már ilyet.

Mert volt ám az embereknek,

Vagy uraknak bundás zekéje sok,

Zubbonya is, és csillogós erénye.

Gazdag vagy te,

És tudja ezt a falu népe.

De gitárod ne rakd dohos pincébe,

Ahogy unokád is kérte.

Hozd fel inkább,

És játssz !

Ne a koccanó boros üveg 

Hangját halljam,

Ahogy felérsz minden éjjel

És azt bontod fel,

Inkább a húrokat pendítsd meg !

Szeretteid úgyis azt látják meg,

Mert senki nem kérte,

Hogy hatalmas legyél te !

Hisz nem kell nekünk,

Hogy haragodtól, és tenyeredtől

Ajtók, és ablakok üvegei 

Remegjenek meg.

Ó, de nem baj nagypapa,

Ma éjjel vár minket egy lakoma.

Van barátom csak egy,

Rendes lesz,

Nem hoz szégyent fejedre.

Neki jutott valami hónap elején épp,

S mi együtt voltunk

Minden év elején.

Mert mint ismerős utca,

Azon laktak már bőven rajta.

Épp mikor hívott elő,

S tenyerében törött diót mutatva,

A felét úgyis nekem adta.

Gyere hát szívvel kérte,

Lesz ott dínom dánom.

Mondva ismerem az utat,

Nem is kell látnom,

Csak egy hely, és egy sátor.

Nem pici, ám

Benne elfér jó sok ember

Ki vidám, s bátor.

Elmennék én tőled innen,

Csak egy éjszakára,

A barátommal egy bőséges lakomára.

Mire elmondtam volna

Elszöktem hát,

A vaskapun át.

A drót ki is véste vállam,

A csuklóm is vérzett,

Szerencsére csak egy eb volt,

Ki az udvart védte.

Találkoztak, odaértek.

Ám az étel nem számított,

Arra hamar rá is jöttek,

A virágok a kertben még nem is nőttek.

Saját házát meg gép bontotta rég, 

A lelke boldog volt és 

Oda volt mindenért.

A folyó is a közelbe volt.

Az étel ott volt, s ő mindenből kért

De gyorsan ettek, kapkodva

Ne vegyék észre, hogy ide ők

Nem is tartoznak.

Egy lányt látott meg aztán,

Ki kecsegtette,

Sőt még egy táncra meg is kérte,

Hajnaltájban már együtt szaladtak

A romhalmaz közelébe.

Csak a barátját hiányolta.

Előtte, a sátorban őt többször is kereste.

Bár nem ismert senkit, 

Hívatlan volt ő itt,

Mégis társult a sok idegen,

Hozzá is szóltak,

Egy alkalommal még belé is rúgtak.

Örült azért,

És félt is talán,

Néhány percért csak,

Mi történt ott ...

A lány szorosan ölelte

Míg ő a falnak támaszkodott.

Törmelék, és néhány

Megmaradt fal állott.

A lány közben a zsebében kotorászott.

Ez volt az a ház,

Melyben sok éven át lakott,

S most vele osztja meg.

Persze reggelre,

Mindennek nyoma sem lesz.

Hamarosan jönnek, 

Jönnek az emberek,

Ledöntik még azt ami maradt,

A régi helyén lesznek újabb falak.

Lakoma, lakoma

Már nem volt éhes,

Úgy döntöttek,

Egymástól elköszönnek.

A lány nem helybéli volt,

Nem is számított.

Idegen volt ő is, és sietett.

Zsebében az arcszeszemmel lépett meg.

Nem bánta hát,

Csak egy sarkot keresett,

Abban a házban

Ahol született.

Nem indult tovább.

Ott várta meg a reggelt.

A tengerről álmodott,

Hogy oda eljut majd egyszer,

Egy órán keresztül,

Ébren aludt el, boldogan,

Félig becsukott szemmel.

         Sóstó 2020 június