A Sivatag

Lelkem sivatagában felszálló hőfátyol
vet déli bábot, tekintetem elé,
Vágyaim megtestesülésének,
Röpke pillanatnyi képét,

Ezen erő űz, hajt előre engem,
Gyermekek hangját sodorja felém a sivatagi szél,
A még megnem született lelkekét,
A szeretet érzését kelti bennem
a megfoghatatlan angyali lény,
Kit úgy hívok társ, az örökkévalóság egén,

De csak Én vagyok itt,
a káprázatot, maga alá temeti a sivatag,
Lassan vonszolom magam előre,
testemből kiszívja az erőt a perzselő homok,
izzadságcseppjeim , sisteregve hullnak alá a semmibe,
Kezem a forró levegőbe mar, megragadva a halovány illúziókat,
S e hatalmas kiszáradt tengeren utazom,
S mikor partot érek, az mi csak káprázat volt,
Átcsúszik a valóságba, elhagyva a nemlét küszöbét.