Road

egy pisszenés sem hallik mostan
csak a némaság kukaca lép
rozzant almába bújtan
az erdő csendjének ölén

ütközteti lábam könnyedén
a futásomba bújt hűvös szél
lavíroz ordas fényén
a lassan szálló esti kép

gyors lélegzetem lakosztályán
szíven üt egy kód-együttható
gondolatomnak báján
valami betűkirakó

viccesen cudarul döngicsél
és mézes pakolást kencéz szét
becsavarintó páncél
huzatán a szédítő félsz

a sötétség szája falni kezd
sietnem kellene mert megesz
de mosolyom ráijeszt
és a hold felém integet

kamillázik a szem a szádon
és jólesősen nyugtázom
amolyan készpénzfizetésin
hogy igénylem a bókos áfát
huncut mosoly lazaságát

mint negyedéves bevallásban
úgy számold ki mennyi vágy van
a csókérzések közti hídon
hol a szív-sóhaj libabőrt vont
ez a számla most gyújtópont

a mikéntek félszének egésze
ott kalapál a szívedben vedd észre
vívjon rangadót a mosolyunkon át
és öleld magadhoz mint alvópárnát

csak lazán szundizz bele jó érzés
pozitív töltetbe zúgó belégzés
mocorintsa meg azt hogy szép az élet
hisz a szánk aranyecsettel fest szépet

Tudom, az út nem elég hosszú még,
hogy nem véletlenül, de ott legyél.
Gondolatban a sorsunk, holtjáték.

A szív most jó helyen együtt zenél,
és néz az idő kakukk-vonalán.
Pillantásunkban a végzet remél.

Beleölt az álomba a hajnal,
a fércbe bestoppol a félelem.
Rövid az élet, s fájó bájital.

Az eszem már a seholban lépdel,
nálad a szivem, ha kontráz a vágy.
Harapjon az érezzem nem elég.

Vágyatlaszom domborzatán,
bepecsételt magaslatán,
viaszos mázban ott egy kép,
mely bakancslistámra belép.

Hegytető teraszán létem,
a végtelen bűvkörében,
öleli a fellegeket,
ízlelget életcseppeket.

Egymagam biztos nem merem,
hogy repüljön az életem,
de tandemesen lebegve,
viszi a szívem ölelve.