RimElek

Több, mint egy éve. Istenem..!

Szinte fel sem fogom.

Mert tudod, valahogy nem értem.

Hát… nem is tudom.

Egy részről valóság volt

minden perc, minden csevej.

Más részt a valóság most

a múlt romjai közt hever,

s nem tudom a választ a miértre.

Az akkor nem a mostot ígérte,

hanem napfényt, derűt, kék eget.

Akkor előre hajtott, ma épphogy lépeget

néha előre, de néha csak hátra.

Szinte már fogva tart a kudarcok sátra,

de keresem az ajtót. Szeretném érteni,

milyen az a szív, mi önmagát tépte ki.

Elbuktam.  Ezt tudtam már hamar,

de hogy beállítasz ördögnek, 

az rosszabb, mint a sav, ha mar.

Szinte égeti bőröm. Érzem is szagát,

ahogy a szerelem tüze belőlem égeti ki magát.

Közhelyek, tudom, de ez itt a köz helye.

Szóközök, sorközök és gondolatjelek hada.

Abraka dabra! Így lesz minden a semmivel tele,

miközben tűnődöm, hogy jutok haza.

Mert keresem. S talán egy nap megértem, mi történt. 

Mi volt az a szellő, mi kavart egy örvényt,

s lettél hurrikán, mi felcsavart egy fára.

És miért dobta két új szirmát ama hervadó virág szára. 

(2015. szeptember 25.-26. 00:46)

Megjegyzés a Poet olvasóinak: Némelyik témáról már írtam itt is korábban, de most másról is szó lesz. 

Amikor elkezdtem verset írni, abból indultam ki, hogy milyen verseket láttam addig. Nem a témát vettem belőlük, hanem a formát. Azt gondoltam, az az egy és hamisíthatatlan versforma. Szerintem ebbe és hasonló hibákba más is beleesik. 

Vannak alkalmazható technikák, eszközök, de ez nem jelenti azt, hogy alkalmazandó lenne. A továbbiakban ezekről írok le néhány véleményt. 

Minden sor nagybetűvel kezdődik

Ha Ady Endre és Petőfi Sándor is írhatott ilyen verseket, akkor mégis mi ezzel a baj? Semmi, ha tudjuk, mi a célja. Én nem tudtam, mégis így írtam az első verseimet. 

A nagy kezdőbetűknek az is az egyik szerepük, hogy tőlük könnyebben láthatóvá válnak a mondathatárok. Ha ránézünk egy szövegre, nem betűről betűre olvasunk. Egy picit biztosan mindenkinek előbbre jár a szeme és az esze. 

Engem megakaszt olvasás közben. Hogy valaki előttünk már írt így verset, nem lehet indok akkor sem, ha nagyjaink közül való volt. 

Minden kisbetűkkel van írva

A másik eset, amikor mindent kisbetűkkel írunk. Ekkor még jobban összefolyik a szöveg, hiszen egy kis pötty, amit pontnak nevezünk, kevésbé tudja tagolni. Ráadásul ekkor nem csak a soreleji betűkről beszélünk, hanem minden mondat elején levőről. 

El tudom képzelni akár valaminek a jelentéktelenségét jelképezendő a kisbetűs írásmódot, de ez nem tarthatna az egész szövegen át. 

Központozás elhagyása

A központozás, azaz például a vesszők, pontok teljes elhagyása igazi káoszteremtő a fejemben. Az indok ekkor az szokott lenni, hogy engedjünk teret az olvasónak, hogy úgy olvassa a verset, ahogy akarja. És ne korlátozzuk a fantáziáját. A baj csak az, hogy a versek többségénél a lényeg éppen az, amit a költő érez, éreztetni akar. Az ő mondanivalójára és lelkivilágára, meglátására vagyunk kíváncsiak, és nem a saját fantáziánk határaira. Ha így lenne, tetszőleges szöveget olvashatnánk, és mi alkotnánk belőle verset. Akkor viszont költők lennénk, nem olvasók. 

Gondolom, mindenki hallotta már a következő idézetet, melyet a vesszők hiánya miatt több módon lehet értelmezni:

"A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem"

Éppen ezt szokták felhozni érvnek a vesszők elhagyása mellett, pedig ez éppen ellene szól. A fenti mondatban Merániai János esztergomi érseknek oka volt a kétértelműségre saját élete érdekében. 

Pártoló: "A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem."

Ellenző: "A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem, ellenzem."

A dolog rosszul is elsülhet. Nézzük meg, milyen kicsi a különbség egoizmus és optimizmus között! A következőt tudtam kiötleni:

"A világ szép tőlem függetlenül attól hogy sokféle ember él itt"

Egoista: "A világ szép tőlem. Függetlenül attól, hogy sokféle ember él itt."

Optimista: "A világ szép. Tőlem függetlenül. Attól, hogy sokféle ember él itt."

Én tehát azt mondom, tessék csak rendesen kiírni azokat a pontokat, vesszőket. Még a sorok végén is! Kivéve ott, ahol jelentése van a hiányának. Ami lehetőleg nem a költői lázadás a szabályok ellen. Vagy esetleg a kétértelműség oka az, hogy magunk is mindkettőt gondoljuk, de ezért nem ismételnénk meg újra a szövegrészt.

Egyéb helyesírási szabályok be nem tartása

Talán ez kevésbé szokott szándékos lenni. Előfordulhat, hogy a szerző egyszerűen csak nem tud helyesen írni. Minden egyes szabályt A-tól Z-ig nehéz fejben tartani és betartani, de legalább az alapvető hibák elkerülésére törekedni kell. A kétes esetekben pedig utánanézni a megoldásnak. 

A lázadó költő itt is azt mondja, hogy ő úgy ír, ahogy akar, de ezzel nem mindig lehet takarózni. Csak ismételni tudom magam: ebben az esetben is lehet véteni, ha annak célja van. Akár a humor miatt. 

Költői képek

Az ételben sem jó a túl sok fűszer, ahogy az sem biztos, hogy beválik, ha minden otthon fellelhetőből teszünk bele egy csipettel. Az eszközök azért vannak, hogy legyen mihez nyúlni, ha kell. Nem azért, hogy csak azokból álljon a vers. A tartalom a lényeg, ami megfog. A költői képek a megfelelő módon, a megfelelő helyen pedig megadják a kegyelemdöfést és odaláncolnak. 

Bölcselkedés, tanító beszéd

Volt ilyenem nekem is, és mai dalszövegekben, versekben is előfordul. Ilyenkor szoktam fintorogva elkapcsolni a rádiót vagy továbblapozni az oldalak közt. Lehet olyan, aki jól csinálja, mert tapasztalt, mert jól rálát a dolgokra és még a sorait olvasva is az az érzésem támadhat, hogy: a fenébe is, ez az ember nagyon tud valamit. 

De amíg ez nem megy hitelesen, és csak azért írnánk ilyeneket, mert már olvastunk ilyen verset, ne tegyük! A legbölcsebb talán az, ha nem megoldást próbálunk adni arra, amire magunk is keressük azt, hanem csak a kérdéseket tesszük fel ilyenkor. Az őszinte érzések között a bizonytalanság is átütőbb tud lenni, mint a határozott halandzsa. 

Záró gondolatok

A költő azért kap némi szabadságot az írásban, hogy kedvére játszhasson a szavakkal és általuk az olvasóval. Nem azért, hogy a bizonytalan helyesírását leplezze a legálisan alkalmazható eszközökkel. 

Helyesen írni nem a szabályok miatt kell, hanem mert többnyire úgy lesz olvashatóbb az írás. Úgy jön át az, amit a szerző le akart írni. Van, aki azt vallja, hogy az egyes szabályokat következetesen kell figyelmen kívül hagyni. Ha egyik sor végén nem írunk vesszőt (ha egyébként kellene), akkor a többinél sem szabad. Én pont azt gondolom, hogy amíg az egyik sorban valami esetleg indokolhatja, a másikban nem biztos.

Nem hivatkozhatunk folyamatosan másokra, hogy ők is írtak így. Legyen saját gondolatunk és módszerünk. Inkább legyünk olyanok, hogy valaki majd ránk akarjon így hivatkozni. 

Forrás

Wikipedia:  Reginam occidere

A cikk eredeti helye

rimelek.hu: Versírás, szokások

Elgondolkodtam ezen az "Ilyenek a pasik", "Ilyenek a nők" és efféle kijelentéseken. Nem szándékozom elemzésbe kezdeni, hogy valójában milyenek vagyunk. Sokfélék. Többnyire két lábunk, két kezünk és egy fejünk van. Igen, lehetnek általános, közös tulajdonságok akár biológiai okokból, akár neveltetésből, társadalmi elvárásokból kifolyólag. Az "Ilyenek a..." kijelentések viszont gyakran csak kardként szolgálnak, amivel odaszúrhatunk egy társadalmi rétegnek jobb esetben a vicc kedvéért, vagy egy csalódás miatt, mert egyszerűbb, mint az egyénben keresni a hibát vagy akár saját magunkban.

Vannak tulajdonságok, amiket az ember csak bele akar látni a dolgokba. Annyira, hogy ha az a dolog egy picit másmilyen, fel sem ismeri, vagy hamar kitörli az emlékeiből. Mintha minden nap megkínálnának minket különböző fajta fagyival, amiből a hét egy napján kapnánk csak citromot, mégis csak azt jegyeznénk meg. Az eper, a vanília és a többi, mintha ott se lett volna. Ha pedig következő héten ismét a citrom a soros, azt mondjuk: "Mindig citrom... Ilyenek ezek a fagyik..." Arról nem is beszélve, ha mi is citromos fagyik vagyunk, csak nem vesszük észre.  

Más esetben az ember nem is tudja, hogy a gondolat tárgyának milyennek is kéne lennie. Hol így, hol úgy szeretné elképzelni. Esetleg egyszerre két, egymást ütő tulajdonsággal szeretné felruházni, amiknek hiányában azt hibásnak látja. 

Az érem másik oldala, amikor rólunk alkotnak véleményt közvetlenül vagy közvetve, amit pedig reflexből, határozottan elutasítunk és kikérjük magunknak. Ezzel magunkat védve és az egész csoportot, amibe tartozunk, pedig talán szükségtelen is volna. Kell egy kis humorérzék és egy kis önirónia. Ha meglátogatna E.T. és azt mondaná, hogy ezek az emberek minden nap éhesek, az ellen sem kellene tiltakozni, mert igaz.

Van, amin nem tudunk változtatni. Együtt kell élni vele. 

Talán egyszerűbb azt gondolni, hogy mi vagyunk középen, és körülöttünk őrült meg a világ, de ez annyiban téves, hogy mi is a világ része vagyunk, és vele együtt valaki körül éppen olyan őrültek.

Na jó... Van, aki egy picit tényleg őrültebb a többinél.

Az eredeti bejegyzés megtalálható az alábbi oldalon:

http://rimelek.hu/ilyenek-a

Nem sok időm van mostanában. 8 óra munka után még másik munkát is végzek és arra már tényleg alig jut, hogy valami olyasmit is csináljak, amit szeretek. Eközben vannak elmaradt dolgaim, ígéreteim. Ezért itt sem vagyok aktív. Ez az egyik ok. A másik, hogy feltűnt az idők folyamán, hogy nem mindenki szívesen látott vendég itt. Van, akit egyenesen elüldöznek, semmibe vesznek, vagy csak megjegyzéseket tesznek rá. Miközben ugyanezek az emberek egymással haláli kedvesek. 

E kettős személyiség egyik fele versekben is fellelhető. Természetesen a kedvesebbik. Nehéz összeegyeztetnem aztán a személlyel. Ilyenkor elgondolkodtató, hogy aki csak egy ember verseit nézi, mennyit tud meg a lelkivilágáról. Azt gondolnám, abban tényleg az ember lelke van, hacsak nem kényszerből írt vers. Lehet, hogy a vers a hamis? Vagy az ember épp csak a versében tud önmaga lenni, majd elveszti a kontrollt? Ezért szeretem megismerni is azt, akit verse alapján arra érdemesnek találok. Volt is ebből gondom egyszer, amikor emiatt egy ártatlannak szánt kérdéssel magamra haragítottam valakit. Sőt, az egész poetre. 

De az tény, hogy remélnünk kell, de nem lehetünk biztosak benne, hogy a vers szépsége a lélek szépségét tükrözi. Ebben az esetben pedig remélem, hogy a vers saját képére formálja szerzőjét előbb-utóbb. 

Időről időre megjelenek. Irkálok valamit. Olvasgatok kicsit, majd visszadugom a fejem az odúmba, mert a dolgok nem változnak. Pedig vannak itt érdekes témák és értelmes emberek. Az embernek bármilyen kevés az ideje, időnként kell, hogy levezesse a feszültséget, hogy új erőre kapjon. De ha pont itt kötik rá a 220-at, az úgy nem az igazi.

Amúgy nincs ez másképp máshol sem. Kevés hely van, ahol hozzászólok ezért bármihez. Mégis az oldal jellegéből fakadóan szeretném hinni, hogy ez kivétel. Talán az is. Azt viszont magamon vettem észre, hogy bármi kerül elém, valahogy a hibát szúrom ki először. Majd ha ezen összetevők közül valamelyik változik, talán nem csak ciklikus lesz a jelenlétem. És az összetevők közé értem az időt is. 

Sajnos vers sem sok születik, ezért most is egy régit küldtem be. Az viszont egy elég fontos vers számomra. Talán ezzel kárpótlom a közelmúltban csatlakozott új követőimet a tartalom hiányáért. 

Most pedig vissza is megyek dolgomra. További szép estét nektek!

Nem is tudom, hogy kezdjem. Előre szólok, megsértődni nem ér. Elgondolkodni igen. 


Ha megnézek pár verset, az esetek többségében olyan hozzászólásokat látok, amiben gratulál a hozzászóló a vers szerzőjének. Jó esetben ennél többről szól a hozzászólás, de van, hogy nagyjából ebben ki is merül a vélemény. Látok más dolgokat, amik hosszú idő alatt összegyűltek bennem. Most pedig jöjjön erről az én véleményem. 

 

Nem lehet elvárni, hogy mindenki hosszan kifejtse, mit gondol a versről. 

Sőt, igazából azt sem lehet elvárni, hogy mindenki hozzászóljon. Az ember elolvas egy verset, elgondolkodik. Érez valamit vagy nem. Talán már viszi is az egeret a kedvencnek jelölő szív fölé, majd meggondolja magát. Talán már el is kezdi a hozzászólást írni, de nem jönnek a szavak. Vagy azért, mert úgy kizökkentette a vers, hogy még nem tért magához, vagy azért, mert nem a szavak embere és nincs igazán mit mondania.

 

Most akkor ne írjak, csak mert nem vagyok mestere a szavaknak? 

Szó sincs erről. Van, aki röviden annyit ír: "Ez jó" vagy "szép". Nem túl bőbeszédű, de a véleményezés nem is kell arról szóljon. Egy ilyen hozzászólás számomra sokkal többet ér, mint egy "Gratulálok! Szívvel vittem." Miért? Kövezzetek meg, de jobban elhiszem. Kivéve, mikor nem. Erről hamarosan.

 

Tömegesen a szép sem szép

Ha valaki egy versnél ráveszi magát a hozzászólásra és csak egy "szép" szóval örvendezteti meg a szerzőt, az tényleg örvendeztethet. Ha viszont kiderül, hogy rövid időn belül több vers is ugyanezt a "szép" jelzőt kapta, attól egy kicsit megfakul. Akkor is, ha mind tényleg szép volt. Szóval újra kihangsúlyoznám, hogy aki azért ír, hogy örömet okozzon a szerzőnek, az vagy ne írjon vagy lépjen ki a sablonból és személyre szabja az írását! 

 

A versírás nem nyeremény

Valahányszor gratulál valaki egy versemért, az az érzésem, hogy valamiféle versenyben vagyok, amiről nekem senki sem szólt. Ha írok, nem a versenyszellem hajt. Nem az, hogy minél jobbat írjak, amit majd a Poet közössége ujjongva ünnepel. Nincs szükségem megerősítésre sem, hogy "Gratulálok, sikerült olyan verset írnod, ami nem teljesen hulladék.". Túlléptem azon, hogy a versszerű vers írása legyen a célom. Ezt sokan itt a poet.hu-n nem mondhatják még el magukról, ami persze nem baj. De kicsit úgy érzem, mégis abba a skatulyába vagyok sorolva több más társammal együtt. Abba, amibe tartozókat biztatni kell. Hogy érezzék, ez sikerült. Persze nincs harag. És még eddig senkinek sem tettem ezért megjegyzéseket. Nem is szándékozom a jövőben sem. Csak nincs rám akkora hatással. 

Szárnypróbálgatók

Számomra nagy kérdés mindig, mit írhatnék egy vershez, amin erősen látszik, hogy minőségileg nem az, amit el tudnék fogadni. 

1. Álljak be a sorba az egyszavas gratulálókhoz? Nem volna őszinte. 
2. Írjam meg, hogy gyenge lett? Az bántó és nem szeretném senki kedvét elvenni. Kezdetben még nem cél a minőség és hogy fejlődne az ember, ha nem gyakorol? Az más kérdés, hogy ezeket nyilvánosságra kell-e hozni. De mi már csak ilyen publikálós világban élünk. Erős lehet a késztetés. 
3. Nem írok semmit és továbbállok. Esetleg figyelem a szerzőt, fejlődik-e, és egy pici fejlődésnél ráveszem magam, hogy írjak. Mert akkor már nem azt írom, hogy az előző gyenge volt, hanem hogy ez jobb.

Szinte mindig megállok viszont ott, hogy nem írok semmit. Nem biztos, hogy ezt jól teszem. Nem tudom. Amikor írni kezdtem, sokáig senkinek sem mutattam meg. De tényleg senkinek. Arra már nem is emlékszem, ki volt az első ember, aki végül tudomást szerzett róla. De aztán azt a "dicséretet" kaptam, hogy "jéé és tényleg rímel". Kettős érzésem volt ezzel kapcsolatban. Mert örültem az elismerésnek. Más részt nem értettem, miért ne rímelne. A lényeg, hogy senki nem mondta, hogy gyengék az írásaim, pedig azok voltak, hiába rímeltek.  

Később publikálni kezdtem az első saját oldalamon. De még mindig csak nagyon kevés ember tudott a címéről. Egy napon vállalhatónak éreztem, amit csinálok. És ma is vállalom. Nem tudom, mi lett volna, ha egyből mindent nyíltan teszek. Megzavarnak-e a kritikák. Lettek-e volna egyáltalán kritikák. De most a szárnyaim olyanok, amilyenek. Ahhoz elég, hogy kicsit repkedjek. Magasabbra pedig nem törekszem. Ráadásul ritkán van időm olyanokon elmélkedni, amiből vers lehet. Csak azért pedig nem írok, hogy hallassam a hangomat. Ezt javaslom azoknak is, akik magukban felismerik, hogy ők pedig megteszik.

 

Díszek

Azt mondtam mindig, hogy én nem vagyok a túl díszes versek híve. Tartozom egy vallomással. Részben ez annak is köszönhető, hogy nincs olyan szókincsem és butaságok sülnének ki belőle. Más részt olvasok olyan verseket, amik rengeteg  jelzőt tartalmaznak. Értem én, hogy a költők egyik nagy eszköze a szokatlan jelzők ráaggatása egyes szavakra. De csak akkor hatásos, ha jól bánnak vele. Minden versszak minden sorában egy jelzőt olvasni fárasztó. Ilyen virág, olyan felhő, amolyan napsütés. Elveszi számomra a mondandó lényegét. 

 

Magatartásból kettes

Végül az utolsó észrevételem a magatartásról szól a felhasználókhoz. Figyelem csendben a fórumot és azt látom, hogy a háborgás már annyira megy egyeseknek, hogy szinte kötelezőnek érzik. "Miért ilyen lassan kerülnek fel a versek?" "Miért került a főmoderátorhoz a versem?", "Miért módosítottak bele a versembe?" és ehhez hasonló kérdések. A kérdéssel semmi baj nincs. Annál inkább az elfogadás és megértés képességével. Van, akinek piros pont jár. Mások szítják a tüzet. Izgalmas egy kis balhé. Verset írunk a szeretetről de elővesszük a kardot, amint valami másképp történik, mint amit ideálisnak vélünk? Bevesszük a kompromisszumgátlót és úgy tekintünk a körülményekre, mintha azok a saját egyénünk minden igényének kielégítésére lennének hivatottak? 

Én sem értek mindennel egyet itt, de ha valami nem tetszik, javaslok mást. Ha az oldal üzemeltetője úgy dönt, hogy nem enged a javaslatnak, nem történik semmi. Ha valaki szinte korlátok nélkül akar publikálni, számtalan lehetősége van rá. Ha mellette pontosan olyan körülményeket szeretne, amiket a legkényelmesebbnek érez, azt meg kell fizetni. 

 

Üzemeltetés / Moderálás

Azt azért hozzá kell tennem, hogy a moderátorok sincsenek mindig a helyzet magaslatán. Lehet, hogy néha rosszul döntenek. Vagy egy javaslatra egy kedves  visszautasítás érkezik. Ami jobb, mint a durva. De megeshet, hogy az egykor meghozott szabályokat és képviselt elveket újra lehet gondolni. Vagy legalább megnyugtatni a javaslót, hogy átgondolják a lehetőségeket és születhet valami olyan megoldás, amivel végül mindenki meg tud békélni. Illetve legalább a javaslatot értve kell olvasni. Elsőre tűnhet valami lejárt témának, ezerszer kibeszélt és elvetett ötletnek. De lehet, pont egy apró, különböző részlet teszi használhatóbbá a javaslatot. 

Ezt csak azért írtam le, hogy ne érjen az a vád, hogy csak a felhasználói tábort kritizálom. Semmi és senki sem tökéletes. Nem vagyok túl aktív az oldalon, de mégis visszajárok időnként, mert azért valamit mégis jól csinál a Poet. 

 

Összefoglalva tehát

Szerintem nem az lenne a lényeg, hogy mások öröméért fűzzünk megjegyzést egy vershez. Reagáljunk azért, mert van mit. De arra szánjunk egy-két kerek mondatot vagy legalább legyen az egyénre szabott. A futószalagszerű hozzászólások lehangolóak. A "Gratulálok" pecsét jó kis vállveregetés, de egy idő után az ember válla belefájdul.  

Egyeseknek kicsit megértőbbnek kellene lenni. Meglepő, ahogy koruk vagy foglalkozásuk miatt nagyobb tiszteletet érdemlő és tőlük azt feltételezhető emberek mégsem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal. Így pedig én is kevésbé vagyok képes tisztelni. Megfelelő stílussal egyébként sok mindent el lehet érni.

Tökéletes oldalt és moderálást pedig senki ne várjon! Az, hogy direkt versekre specializálódott oldalon egy hasonló érdeklődésű közösségben teheti közzé az ember a versét egy igényességre törekvő és nem alvó vezetés meleltt, az egy extra. Meg kell tanulni vele élni és bánni. Az összes hibájával együtt.