Önmagunk elvesztése

Egy két évvel ezelőtt elítéltem azt aki dohányzott, irtóztam az alkohol ízétől, és a fekete színek is kimondottan távol álltak tőlem. Nem festettem a hajam vagy az arcom, mert nem érdekelt mások véleménye.
Megesett az is, hogy küszködve fáradtságom ellen fent maradtam éjszakánként, csupán azért hogy táskásak, és kialvatlanok lehessenek a szemeim. Untam a felhőtlen, boldog életet.
Most pedig itt ülök semmitmondó, kietlen tekintettel, ajkaim közt a bűzölgő rudat, ujjaim között pedig boros poharam keskeny csípőjét tartva. Testem kivétel nélkül éden anyagok fedik, arcomon a különféle festékek pedig elrejtik természetes, valódi mivoltom. Mert számít mások véleménye. Sőt, egyenesen irtózok tőlük, ha tehetném minden második másodpercben a tükörbe pillantanék, valami kivetnivaló után kutatva, hogy ma is egy kicsivel jobban gyűlölhessem önmagam. A kialvatlan, sötét karikákkal övezett szemeim, a dohány szagú ajkaim, és a berögzült, kíméletlen gondolataim, szokásaim. Az arcom formáját, annak felületét amelyen lefolynak sós könnyeim, az összepréselt ajkaim halovány színét, rekedtes, hamis hangom, s felületes mosolyom.
Azt az önmagam aki az elveszett helyére került.