Reni blogja

Legyek, tengeren a hullám,

Legyek,a hajón a kormány

S kórmány mellett a vitolák.

Legyek, drágakő a földben,

Legyek, a dallam a csöndben,

S a dallam mellett a hangszer.

Legyek, a kéz, a válladon

Legyek, az út az utadon,

S az út mellett az iránytű.

Legyek, a könyvben egy betű

Legyek, karban a ,hegedű

S hegedű mellett a vonó.

Legyek, kard a küzdelemben

Legyek, menedék a bajban

S menedék mellett a balzsam.

Legyek,sziklában a jáspis

Legyek, tejútban  galaxis

S galaxis mellett a csillag!

Legyek, ne legyek nem tudom,

Legyek az ki szemem csukom,

S teszem azt mit jónak látok!

           Kárpátok mélyén, erdo koszorúzta völgyben, nyugszik egy domb, mely a Sikó nevet hordozza meredek hátán évszázadok óta. Keblére ölel egy falut, hol gonosz németek rabigája alatt nyögött egy maroknyi nép. Itt megállt az ido fogaskereke, s eldúdol egy régi dalt: vér hömpölygött eme osi anyaföldön, anyák hullajtottak könnyeket fiaik búja hantgödrei felett. A domb aljánál állt a Bartha ház, repedezett sárfalakkal. Repedései keserves sírást, gyötrelmet, s talmi vidámságot rejtenek. Az udvaron kilenc gyerek játszadozott, volt több is, de a sors keze kegyetlenül adott s vett.

  A legnagyobb András, a család szemefénye, daliás ifjú serkent belole, ot követte a három lány Anus, Eszti, s Ilus, a két legkisebb pedig Sárika és Pali. A tornácon ül két gyámoltalan lélek, nevüket sem tudják elmondani, vajon meddig tartja rajtuk Isten kegyelmes keze? Anyjuk, Katica, az a drága jó lélek, mindent megtesz gyermekeiért éjt napallá téve. Arca úgy ragyog, mint a hold ébenfekete éjjen. Már alig bírja a terhet... sok munkával töltött nap és óra, átvirrasztott éjszakák megszámlálhatatlan sokasága, s amikor lehajtja fejét párnájára bú, gyász kergették lidérces álmát.

A kútnál mosott, szíve hevesen dobogott, elfáradt. Felnézett az égre, mely mámoros fátylat öltött, üzenetet hozott messzi földrol. Néma az égbolt, madár nem jár, felbukkant egy meddo fellegvár. Színe fakó, nincstelen, elvonult a régi színe. A levegoben por szaga keringett, heves porfelho közelgett. A ház elott megállt egy hintó. A kocsit két fehér kanca húzta. A kocsis leszállt a bakkról, ajtót nyitott, kiszállt egy sörhasú, kalapos, hivatalnok. Sötétkék frakkjában csak úgy feszített. Kabátjából egy papírost vett elo, közben köréje egy kis csoport gyult össze. Szemükben a kíváncsiság szikrája égett.

A köpcös hivatalnok kihúzta magát, olvasni kezdett:

- Közhírré tétetikkk...! Ismételten beléptünk a háborúba, immáron a másadikba. A német hadsereg megtámadta Lengyelországot Adolf Hitlerrel az élen. Erdély kettészakadt, meg kell védnünk hazánkat. Embörre van szükságünk. Nincs kivétel, nyakunkon má' német hadsereg!!! Elo kapát, kaszát s kardot! Testvéreinket már a németek martalékává lettek. Minden tizennyolc és negyven év közötti embör, harcba álljon, ''itt az ido: Válasszatok!''

A hivatalnok felült kocsijára, eltunt  porfelho szárnyán. Néma csönd ült a tájra, könnyek folytak az orcákon. A sebek még be sem gyógyultak, hány meg hány árva visz virágot szürke sírokra. Némelyek csak az emlék fuvallatából élnek, némelyek szüléit idegen földek gallyai rejtik hos vitézeink.

Az édesanya arcán forró könnyek folytak, miért kell gyermekeinek is átélniük ezt a szörnyu átkot, mely csecsemot és idost egyaránt súlyt.

Sárika, odasomfordál édesanyjához, megfogta nedves ruháját, bátortanalul ajka szóra nyílt:

- Mi rígatja édesanyám?- kérdezte sietosen. 

Válasz nem érkezett... az asszony kezeit a tenyerébe temette. Csemetéire gondolt, hogy is kezdje, hogy mondja el ezt a szörnyuséget? Mi lesz, ha férje elindul a harcba, s kéklo szemét nem láthatja csak a mennyországba? Felkészülni erre nem lehet, jön, visz mindent, ... ez a sors keze. 

Nemsokára megérkezett férje, heves csókot nyomott hitvese arcára mit sem sejtve. Felesége vörös szemét bámulva nézte, gondolatán átfutott, tán megértette? E örökvidám teremtés arcát mi árnyékolja?

- Ma itt volt egy hivatalnok háború lészen...a frontra köll menni. - Hangja elcsuklott.

- Hová, a frontra?- Idegességébe oszülo baszját pödörgette, feleségére, majd gyermekeire nézett. Tudatán átfutott: Mi lesz velük, ha elveszek?

- Holnap bémegyek a hivatalba és emondom, hogy nagy a család...kilenc gyerek. Hátha ez enyhíto körülmény...

- Reménykeggyünk....- mondta kisírt szemekkel az asszony.

- E kell mondanuk a gyerekeknek mi vár rájuk. Nem titkolhatjuk e! Egymás nyakába borultak, s azt kívánták bárcsak álom lett volna.

Ketten egymás mellett bandukoltak, a ház elotti gyepen. A gyerekek vígan játszadoztak. Apjuk csengo hangja gyujtötte össze oket. 

- Gyermökök, fontos dolgot kell mondanunk...kitört a második vilaghaború! Több, mint valószínu, apátoknak a frontra kell menni. A szegénység nagyobb lesz, mint eddig valaha is vót, fel kell készülnük, mindenre! Olyan nyomorúságban lesz részünk, mit szerény gyermeki elmétek fel sem foghat... - mondta édesanyjuk, könnyeivel küszködve.

Leszállt az éj sötétje, anyák s apák ittaták vizesre párnáikat. Édesanyák nézték gyermekeiket a hold méla fényében. A Bartha házban csend volt. Csak egy árva szúnyog muzsikált. Az édesanya az ágy mellett térdepelt, csak a szája mozgott, az éj csöndjében imát rebegett.... letette szíve terhét, kissé megkönnyebbültnek érezte magát. 

Pirkadni kezdett. Gyorsan kikelt az ágyból, hisz éhesen várja minden barom. Férje kint ült a tornácon, nyirkos volt a levego. Lehelletük találkozott. Tekintetük egybeforrt. Legszebb ruháját vette fel. Nagy nap volt a mai, örök sorsukról szereznek ma döntést! Felvette kalapját, s elindult... felesége sokáig nézte, addig míg eltunt a hajnali fényárban. A Sikó hegyen kellett általmennie, ott gyorsabb az út. Egy lélek sem volt odakinn. A percek óráknak teltek, az órák pedig hosszú, végeérhetetlen napoknak. Otthon a munka sem ment, a gyerekek némán ültek a tornácon, a hegyet lesték, hátha megjelenik apjuk a hegyen, majd a köz szájában. Várták azt a pillanatot amikor átölelhetik édesapjukat. Soha nem várták ennyire. 

Az édesapa már ereszkedett a város felé. Annyiszor megfogalmazta magában, hogy mit is fog mondani, szüntelenül  gondolatok cikáztak benne. A város utcáin végigmenve, szeme megakadt egy cukrászbolton, bement s vett kilenc darab cukorkát. Elérkezett a hivatal nagy bükkfaajtaja elé. Egy ember állt ott. Beengedte. Mély levegot vett. Az ajtó kinyilt. Az asztalál ugyanaz a köpcös hivatalnok ült, aki hozta a hírt.

- No, mi járatban minálunk? Tán egy vitéz jelentkezo, jött felvenni a  harci ruházatot?- kérdezte a hivatalnok fennhangon.

- Uram,... én azért jüttem, hogy felmentést nyerjek, otthon kilenc gyermekem van, ketto közülük gyámoltalan, a feleségem gyönge, kissé beteges.

- Mégis ezt hogy gondoljja?

- Szegéiny család vagyunk, ha engöm is elveszítnek, mind odavösznek! Könyörüljön meg rajtunk... kéröm! Magának vannak gyermökei?

- Nincsen.-harsant fel.

- Akkor fel sem tudja fogni ép emével mit jelent, családapának lenni.

-Lássuk mit tehetünk. A hivatalnok átment egy másikm szobába. Hol kifejezetten eros hangon beszélt, hol alig lehetett érteni mit is mond. Kis ido múlva beviharzott a szobába és így szólt:

- Uram, jó hírem van, ezúton bejelenhetem, hogy katonai kötelességei alól felmentettük a nagy család tekintetében, de meg kell ígérje, hogy otthon is ha bármi vész kerekedik megállja a helyét!

- Ígérem! Isten áldja meg!- jól megrázta a kezét, s boldogan ment ki a hivatalból.

Otthon már mindenki várta a hírt, a dolog sem ment úgy, mint máskor. Még enni sem volt étvágyuk, semmi sem kellett, csak apjukat akarták látni... végre. Türelmük a tetofokra ért, tekintetük csak a dombra vezeto ösvényt kémlelete. Apjuk már a hegy túloldalán szelte a kilométereket. Amikor meglátta házukat szaladni kezdett. Sárika látta meg eloször édesapját. Torka szakadtából kiabálni kezdett.

--Látom édesapáááááát!!!

Mindenki hagyta dolgát, játékát s futott, amikor megjelent édesapjuk. A ház elott letérdelt a poros útra, s magához ölelte csemetéit. Kis ido múltán kabátja zsebébol kilenc darab cukorkát vett elo, s szétosztotta gyermekei között. A Sikó hegy mintha mosolyra fakadt volna, s osztozott a Bartha család örömében.      

Csillagos az éjszaka

Az őszi szellő hangosan búgat, 

S elfújja bánatát,

Itt van az ősz, itt van má'

Hazatérő madarakat, 

s a vénasszonyok nyarát

Jött ment, S elvitte a szél

S a természet nyugovóra tér!