Reni blogja

           Kárpátok mélyén, erdo koszorúzta völgyben, nyugszik egy domb, mely a Sikó nevet hordozza meredek hátán évszázadok óta. Keblére ölel egy falut, hol gonosz németek rabigája alatt nyögött egy maroknyi nép. Itt megállt az ido fogaskereke, s eldúdol egy régi dalt: vér hömpölygött eme osi anyaföldön, anyák hullajtottak könnyeket fiaik búja hantgödrei felett. A domb aljánál állt a Bartha ház, repedezett sárfalakkal. Repedései keserves sírást, gyötrelmet, s talmi vidámságot rejtenek. Az udvaron kilenc gyerek játszadozott, volt több is, de a sors keze kegyetlenül adott s vett.

  A legnagyobb András, a család szemefénye, daliás ifjú serkent belole, ot követte a három lány Anus, Eszti, s Ilus, a két legkisebb pedig Sárika és Pali. A tornácon ül két gyámoltalan lélek, nevüket sem tudják elmondani, vajon meddig tartja rajtuk Isten kegyelmes keze? Anyjuk, Katica, az a drága jó lélek, mindent megtesz gyermekeiért éjt napallá téve. Arca úgy ragyog, mint a hold ébenfekete éjjen. Már alig bírja a terhet... sok munkával töltött nap és óra, átvirrasztott éjszakák megszámlálhatatlan sokasága, s amikor lehajtja fejét párnájára bú, gyász kergették lidérces álmát.

A kútnál mosott, szíve hevesen dobogott, elfáradt. Felnézett az égre, mely mámoros fátylat öltött, üzenetet hozott messzi földrol. Néma az égbolt, madár nem jár, felbukkant egy meddo fellegvár. Színe fakó, nincstelen, elvonult a régi színe. A levegoben por szaga keringett, heves porfelho közelgett. A ház elott megállt egy hintó. A kocsit két fehér kanca húzta. A kocsis leszállt a bakkról, ajtót nyitott, kiszállt egy sörhasú, kalapos, hivatalnok. Sötétkék frakkjában csak úgy feszített. Kabátjából egy papírost vett elo, közben köréje egy kis csoport gyult össze. Szemükben a kíváncsiság szikrája égett.

A köpcös hivatalnok kihúzta magát, olvasni kezdett:

- Közhírré tétetikkk...! Ismételten beléptünk a háborúba, immáron a másadikba. A német hadsereg megtámadta Lengyelországot Adolf Hitlerrel az élen. Erdély kettészakadt, meg kell védnünk hazánkat. Embörre van szükságünk. Nincs kivétel, nyakunkon má' német hadsereg!!! Elo kapát, kaszát s kardot! Testvéreinket már a németek martalékává lettek. Minden tizennyolc és negyven év közötti embör, harcba álljon, ''itt az ido: Válasszatok!''

A hivatalnok felült kocsijára, eltunt  porfelho szárnyán. Néma csönd ült a tájra, könnyek folytak az orcákon. A sebek még be sem gyógyultak, hány meg hány árva visz virágot szürke sírokra. Némelyek csak az emlék fuvallatából élnek, némelyek szüléit idegen földek gallyai rejtik hos vitézeink.

Az édesanya arcán forró könnyek folytak, miért kell gyermekeinek is átélniük ezt a szörnyu átkot, mely csecsemot és idost egyaránt súlyt.

Sárika, odasomfordál édesanyjához, megfogta nedves ruháját, bátortanalul ajka szóra nyílt:

- Mi rígatja édesanyám?- kérdezte sietosen. 

Válasz nem érkezett... az asszony kezeit a tenyerébe temette. Csemetéire gondolt, hogy is kezdje, hogy mondja el ezt a szörnyuséget? Mi lesz, ha férje elindul a harcba, s kéklo szemét nem láthatja csak a mennyországba? Felkészülni erre nem lehet, jön, visz mindent, ... ez a sors keze. 

Nemsokára megérkezett férje, heves csókot nyomott hitvese arcára mit sem sejtve. Felesége vörös szemét bámulva nézte, gondolatán átfutott, tán megértette? E örökvidám teremtés arcát mi árnyékolja?

- Ma itt volt egy hivatalnok háború lészen...a frontra köll menni. - Hangja elcsuklott.

- Hová, a frontra?- Idegességébe oszülo baszját pödörgette, feleségére, majd gyermekeire nézett. Tudatán átfutott: Mi lesz velük, ha elveszek?

- Holnap bémegyek a hivatalba és emondom, hogy nagy a család...kilenc gyerek. Hátha ez enyhíto körülmény...

- Reménykeggyünk....- mondta kisírt szemekkel az asszony.

- E kell mondanuk a gyerekeknek mi vár rájuk. Nem titkolhatjuk e! Egymás nyakába borultak, s azt kívánták bárcsak álom lett volna.

Ketten egymás mellett bandukoltak, a ház elotti gyepen. A gyerekek vígan játszadoztak. Apjuk csengo hangja gyujtötte össze oket. 

- Gyermökök, fontos dolgot kell mondanunk...kitört a második vilaghaború! Több, mint valószínu, apátoknak a frontra kell menni. A szegénység nagyobb lesz, mint eddig valaha is vót, fel kell készülnük, mindenre! Olyan nyomorúságban lesz részünk, mit szerény gyermeki elmétek fel sem foghat... - mondta édesanyjuk, könnyeivel küszködve.

Leszállt az éj sötétje, anyák s apák ittaták vizesre párnáikat. Édesanyák nézték gyermekeiket a hold méla fényében. A Bartha házban csend volt. Csak egy árva szúnyog muzsikált. Az édesanya az ágy mellett térdepelt, csak a szája mozgott, az éj csöndjében imát rebegett.... letette szíve terhét, kissé megkönnyebbültnek érezte magát. 

Pirkadni kezdett. Gyorsan kikelt az ágyból, hisz éhesen várja minden barom. Férje kint ült a tornácon, nyirkos volt a levego. Lehelletük találkozott. Tekintetük egybeforrt. Legszebb ruháját vette fel. Nagy nap volt a mai, örök sorsukról szereznek ma döntést! Felvette kalapját, s elindult... felesége sokáig nézte, addig míg eltunt a hajnali fényárban. A Sikó hegyen kellett általmennie, ott gyorsabb az út. Egy lélek sem volt odakinn. A percek óráknak teltek, az órák pedig hosszú, végeérhetetlen napoknak. Otthon a munka sem ment, a gyerekek némán ültek a tornácon, a hegyet lesték, hátha megjelenik apjuk a hegyen, majd a köz szájában. Várták azt a pillanatot amikor átölelhetik édesapjukat. Soha nem várták ennyire. 

Az édesapa már ereszkedett a város felé. Annyiszor megfogalmazta magában, hogy mit is fog mondani, szüntelenül  gondolatok cikáztak benne. A város utcáin végigmenve, szeme megakadt egy cukrászbolton, bement s vett kilenc darab cukorkát. Elérkezett a hivatal nagy bükkfaajtaja elé. Egy ember állt ott. Beengedte. Mély levegot vett. Az ajtó kinyilt. Az asztalál ugyanaz a köpcös hivatalnok ült, aki hozta a hírt.

- No, mi járatban minálunk? Tán egy vitéz jelentkezo, jött felvenni a  harci ruházatot?- kérdezte a hivatalnok fennhangon.

- Uram,... én azért jüttem, hogy felmentést nyerjek, otthon kilenc gyermekem van, ketto közülük gyámoltalan, a feleségem gyönge, kissé beteges.

- Mégis ezt hogy gondoljja?

- Szegéiny család vagyunk, ha engöm is elveszítnek, mind odavösznek! Könyörüljön meg rajtunk... kéröm! Magának vannak gyermökei?

- Nincsen.-harsant fel.

- Akkor fel sem tudja fogni ép emével mit jelent, családapának lenni.

-Lássuk mit tehetünk. A hivatalnok átment egy másikm szobába. Hol kifejezetten eros hangon beszélt, hol alig lehetett érteni mit is mond. Kis ido múlva beviharzott a szobába és így szólt:

- Uram, jó hírem van, ezúton bejelenhetem, hogy katonai kötelességei alól felmentettük a nagy család tekintetében, de meg kell ígérje, hogy otthon is ha bármi vész kerekedik megállja a helyét!

- Ígérem! Isten áldja meg!- jól megrázta a kezét, s boldogan ment ki a hivatalból.

Otthon már mindenki várta a hírt, a dolog sem ment úgy, mint máskor. Még enni sem volt étvágyuk, semmi sem kellett, csak apjukat akarták látni... végre. Türelmük a tetofokra ért, tekintetük csak a dombra vezeto ösvényt kémlelete. Apjuk már a hegy túloldalán szelte a kilométereket. Amikor meglátta házukat szaladni kezdett. Sárika látta meg eloször édesapját. Torka szakadtából kiabálni kezdett.

--Látom édesapáááááát!!!

Mindenki hagyta dolgát, játékát s futott, amikor megjelent édesapjuk. A ház elott letérdelt a poros útra, s magához ölelte csemetéit. Kis ido múltán kabátja zsebébol kilenc darab cukorkát vett elo, s szétosztotta gyermekei között. A Sikó hegy mintha mosolyra fakadt volna, s osztozott a Bartha család örömében.      

Langyos szél fújt a Balaton felől, s a felkelő nap sugarai aranyos színben világították meg a Sári villát. Ablakai ezustös fényárban játszottak, a reggeli napfényben jelezve Balaton halászainak az új nap beköszönttét. Az  öreg tó vize csendesen nyugodott köszöntve kedves barátját,  a napot. Gyönyörű reggelre ébredtek  balatonalmadi Sári villa lakói, s az idilli légkört a vasútállomásra beérkező pöfögő  gőzös zavarta meg. A vonatról egy uri hölgy szállt le, körülnézett, s tekintetét a Balatonra szegezte...

    Senki sem tudta mi jár az eszében csak ő, gondolataiba mélyedve figyelte amint a gőzös lassan eltünik a láthatárról koromfekete füstöt hagyva a levegőben. Göndör fürtjei lágy szellőben lengedeztek, s egyszerre a Szent-Imre templom harangjára lett figyelmes. A kisasszony felszállt a rá váró hintóba. Balatonalmádi utcáin haladva minden egyes utca és épület az üdüllőváros múltjáról árulkodott. Az út kanyarodni kezdett s a magas jegenyefák között előbukkant a Sári villa. A köves úton begördült a hintó a villa udvarára. Az épület lépten nyomon a múlt egy egy töredékét tárta fel, s a szecesszió hős épitészeinek  fáradtságos munkáját őrzite minden szeglete. Bátortalan léptekkel haladt a villa félé, s gondolataiba mélyedve ismerkedett az új környezettel. Komotosan lépkedett a villa márványos lépcsőin. Erőt vett rajta a szomorúság, a félelem, de összeszedte minden erejét s finom kezével halkan kopogtatni kezdett...

   Nemsokára ajtót nyitott egy kedves arcú, kissé alacsony termetű, asszony. S mosolyogva megkérdezte:

   --Ön bizonyára Helena kisasszony? Tessék befáradni, Isten hozta a Sári villa leánynevelő intézetében.-mondta szeretetteljes tekintettel az asszony;s a lány félelme kissé oszlani látszott a kellemes fogadtatásban.

   --Igen én vagyok  Bakách Helena... a  Bakách Imre grof lánya.- mondta Helena, s mosoly jelent meg az arcán.

  --Nagyon örvendek, hogy intézetünkben üdvözölhetem a kisasszonyt. Kézenfogta a lányt, s bevezette a halba ahol huszonöt korabeli lány várta.  Mindd boldogok voltak, napsütötte börük csak úgy ragyogott. Ök is országuk híres nemesi sarjainak ifjú leszármazottjai, tanulni jöttek akárcsak Helena.

   -Drága leányain üdvözöljétek új társatokat, Helenát, fogadjátok szeretettel.-az asszony  pár pillanatot a lányok között időzött, majd magukra hagyta, szeme sarkából visszakukkantott, s szívét határtalan örömmel töltötte el a leányok bályos tekintetét lesve.

    Az ismerkedés gyorsan ment, a lányok úgy fogadták Helenát, mint régi, jó barátjukat. A lány nem is álmodott ilyen szívbőljövő  fogadtatásról, s barátságuk találkozásuk első pillanatától aranyfonálként összefonódott. Gyakran sétáltak a villa előtti rózsakertben. Reggelente mindig  a pöfögő gőzös hangja ébresztette, s a Balaton hűs fuvallatának illata csiklandozta meg orrukat. Minden nap felfedeztek valami érdekeset a villa körül, szép lasan betekintést nyertek egy háziasszony teendőinek fortélyaiba, emellett  etikettet, zenét, táncot és nyelveket tanultak. Soha sem unatkoztak, ha éppen nem akadt tennivaló, nem tudták szemüket levenni a Balatont bemutató költői panorámáról.

  Egy este azonban a vila megszokott, csedes légkörét meglválltoztatta egy halk szerenád. Egyszerre huszonhat leányfej kukucskállt ki az ablakon, tekintetük  szerenád énekesét keresve az esti alkonyatban, de kilétét nem lelték. Sürű köd szállt le balatonalmádira, a lányok susogása egybeolvadt a szél lágy zajával. Reggel amikor fölébredtek az első szavuk az volt: --Ki énekelt tegnap este a rózsakertben? Titokban a szerelem halovány lángja támadt fel szívükben...A percek óráknak, az órák örökkévalóságnak tüntek, azt a pillanatot vártak amikor a Balaton ismét elnyeli a napot, ködös fátylat ölt a balatonalmadi táj, s újra megszólal a titokzatos szerenád...

Amint sétáltak  kertben Klárika zsenge, első szerelemmel, kissé bepirult arccal megkérdezte legföbb bizalmasát, Helenát:

   --Helena te... te várod az estét?

  --Hát miért várrnám drága Katikám, mi lesz este?-szíve legmélyén ö is vágyakozott az est után...

Klárika megszégyellte magát, s elillant. Elrejtette szíve legmélyére szerelmének lángoló érzését, s úgy tett mintha soha sem hallotta volna

a szerenádot...

   A nap szokásos rendben zajlott, olyan nap volt, mint a többi, talán még szebb. A Sári villa aranyos fényárban  úszott, s szíve alatt mély titkot hordozott, a villában a  titokzatos csend beszélt tovább. A lányok halgatagan jártak, keltek, szívük hevesen dobogott, mintha azt mondogatta volna: "Jöjj est, szólalj meg szerenád!"

   Elérkezett egy újabb est, egy másik forgatás. A szerelem lángoló tüze erösebben égett e leányi szívekben, mint valaha, vártak valakire,

kinek kilétét titok fedte. Lágy szellő  fújdogált, a tó hullámai keringőt járva táncoltak az éj fekete sötétjében. A Hold örként virrasztott az égen, s szemlélte a tájat. Halk szerenád hangja csendült fel újra, a Sári villa lakóinak hallgatták a dalt, mely szíveiket közelebb hozta egy ismeretlen világ felé, hol szerenád csendül fel minden este, s a Balaton hullámainak halk zenéje aláfestésként hangzik el minden éjjel...

 

 A város zajától messze, egy kis elhagyatott falucskában élt Zsófika édesanyjával és édesapjával. A családban szeretet és öröm uralkodott, kis házukat az öröm és boldogság jelképezte. Nem voltak gazdagok, de annál jobban szerették egymást. Zsófika iskolába járt és nagyon örvendett minden egyes alkalomnak amikor, felolvashatott kedvenc történetes könyvéből fagyos, téli estéken. Zsófika boldog gyermekkornak örvendett, egy éjszakán azonban megváltozott minden. Tűz ütött ki istállójukban, édesapja az állatok mentése közben odaveszett.  Édesanyát és lányát egyaránt megviselte a szerető férj, családapa elvesztése. A gyászban és a nagy teher hordozása alatt Zsófikát, legféltettebb kincsét árván hagyta, befejezte földi pályafutását a szerető édesanya. A kislány egy jóakaróban bízott, aki majd gondját viseli, szeretgeti. Mivel senki sem akarta befogadni a szegény kis árvát, a falu vezetősége úgy döntött, hogy a bírónéra bizzák. A leányka szomorú szívvel tett eleget a határozatnak, mivel nem volt más lehetőség számára, elfogadta az ajánlatot.

Ahogy teltek.múltak a napok, hetek mind jobban vágyott szülei szeretetére,amit soha senki nem viszonozhat.A bíróné csípős megjegyzései nagy fájdalmat okoztak az érzékeny kislánynak.Gyakran idézte fel azokat a gyönyörű téli estéket, amikor felolvasott szüleinek kedvenc történetes könyvéből. A néma csendet, amely a házon nyugodott, gyakran a bíróné rikácsoló hangja törte meg:

 - Te lusta dög, má' megint az ablakot bámulod, menj, mosd fel a lépcsőt ,  mert ráfagyott a jég. Melegíts forró vizet... mit nézel olyan ártatlanul, menj már, mert nem kapsz vacsorát,tudod, hogy csak kegyelemből élsz nálunk! - mondta élesen az asszony.

- Igen asszonyom megyek...én, én nagyon hálás vagyok azért, hogy befogadtak és mindent megteszek ami tőlem telik - mondta szívszorító hangon a kis árva.

- Na ez má' más menj teljesítsd a feladatodat - mondta elégedett hangon a bíróné.

 Zsófika már teljesen reménytelennek látta életét, oly nagyon vágyott arra az anyai szeretetre, amelyet édesanyjától szüntelen megkapott. Ahogy teltek a napok, lassan beköszöntött a tavasz. Az új évszak beköszöntével újra reménnyel telt meg a szívecskéje. A ház körüli teendők, a természet újraéledése új értelmet adtak életének. Egy szép napsütéses nyári reggelen különleges vendég érkezett a bíróék portájára. A különleges vendég nem volt más, mint a bíró nővére. Zsófika hamar megbarátkozott az új vendéggel. Az asszony is hamar a szívébe zárta a kislányt, majd napról-napra elválaszthatatlanokká váltak. A kis árva oly hosszú idő óta akkor érezte először nagyon boldognak magát szülei elvesztése óta. Hosszú sétákat tettek a nyári nap lemenő fényében beszélgetve. Megismerték egymás életét, gondjait, kölcsönös vonásaikat közös múltjukat. Beköszöntött az ősz, majd a tél,s közeledett Zsófika kedvenc ünnepe a Karácsony. Borús novemberi estéken felidézték legszebb emlékeiket. Ahogy a kandalló mellett ültek, egyszer így szólt az asszony:

 - Zsófikám a fiatalkorod ellenére már megjártad az élet rögös útját. Tudod,hogy itt nincs jó sorsod ezért egy fontos elhatározásra jutottam, amelyben a segítségedet kérem - az asszony kissé izgatottan, könnyes szemmel folytatta beszédét.

- Zsófikám, egy ajándékot szeretnék átadni neked...,és könnycseppek jelentek meg a szemében.

- Milyen ajándékot? - kíváncsiskodott Zsófika...

Egy borítékot adott a kis árvának, amelyben egy vonatjegyet talált. A lányka meglepődve, azt sem tudta mit mondjon csak egy rövid "köszönömöt"mondott.

 - Ez az én karácsonyi ajándékom számodra Zsófikám, gyere velem a városba, légy segítségemre öreg napjaimra...-mondta reszkető hangon .

A kandalló tüzének fényénél ketten sírtak örömükben. Zsófika sokáig emlékezett arra a különleges ajándékra, amely megváltoztatta az életét. A különleges vendégből számára drága édesanya lett. A bíró házaspárnak is megköszönte, hogy befogadta annak ellenére, hogy nem szerették, de Zsófika őket is a szívébe zárta.