Reni blogja

Zene nélkül semmi vagyok,Mint réten a pipacsok
Elfújja szírmát a lenge szél,
Nemesi egyszerűséggel.


Zene nélkül semmi vagyok,
Olyan vagyok, mint a vakok
Sötét végtelenbe néznek,
S álmukból sosem ébrednek.


Zene nélkül semmi vagyok,
Olyan, mint az üres padok
Várnak mindig valakit,
S nem kérnek semmi anyagit.


Zene nélkül semmi vagyok,
Olyan, mint tengeren a habok
Ide-oda dobálja halait
Elciterázva szólamait!

Csillagos az éjszaka,

Langyos szél fújt a Balaton felől, s a felkelő nap sugarai aranyos színben világították meg a Sári villát. Ablakai ezustös fényárban játszottak, a reggeli napfényben jelezve Balaton halászainak az új nap beköszönttét. Az  öreg tó vize csendesen nyugodott köszöntve kedves barátját,  a napot. Gyönyörű reggelre ébredtek  balatonalmadi Sári villa lakói, s az idilli légkört a vasútállomásra beérkező pöfögő  gőzös zavarta meg. A vonatról egy uri hölgy szállt le, körülnézett, s tekintetét a Balatonra szegezte...

    Senki sem tudta mi jár az eszében csak ő, gondolataiba mélyedve figyelte amint a gőzös lassan eltünik a láthatárról koromfekete füstöt hagyva a levegőben. Göndör fürtjei lágy szellőben lengedeztek, s egyszerre a Szent-Imre templom harangjára lett figyelmes. A kisasszony felszállt a rá váró hintóba. Balatonalmádi utcáin haladva minden egyes utca és épület az üdüllőváros múltjáról árulkodott. Az út kanyarodni kezdett s a magas jegenyefák között előbukkant a Sári villa. A köves úton begördült a hintó a villa udvarára. Az épület lépten nyomon a múlt egy egy töredékét tárta fel, s a szecesszió hős épitészeinek  fáradtságos munkáját őrzite minden szeglete. Bátortalan léptekkel haladt a villa félé, s gondolataiba mélyedve ismerkedett az új környezettel. Komotosan lépkedett a villa márványos lépcsőin. Erőt vett rajta a szomorúság, a félelem, de összeszedte minden erejét s finom kezével halkan kopogtatni kezdett...

   Nemsokára ajtót nyitott egy kedves arcú, kissé alacsony termetű, asszony. S mosolyogva megkérdezte:

   --Ön bizonyára Helena kisasszony? Tessék befáradni, Isten hozta a Sári villa leánynevelő intézetében.-mondta szeretetteljes tekintettel az asszony;s a lány félelme kissé oszlani látszott a kellemes fogadtatásban.

   --Igen én vagyok  Bakách Helena... a  Bakách Imre grof lánya.- mondta Helena, s mosoly jelent meg az arcán.

  --Nagyon örvendek, hogy intézetünkben üdvözölhetem a kisasszonyt. Kézenfogta a lányt, s bevezette a halba ahol huszonöt korabeli lány várta.  Mindd boldogok voltak, napsütötte börük csak úgy ragyogott. Ök is országuk híres nemesi sarjainak ifjú leszármazottjai, tanulni jöttek akárcsak Helena.

   -Drága leányain üdvözöljétek új társatokat, Helenát, fogadjátok szeretettel.-az asszony  pár pillanatot a lányok között időzött, majd magukra hagyta, szeme sarkából visszakukkantott, s szívét határtalan örömmel töltötte el a leányok bályos tekintetét lesve.

    Az ismerkedés gyorsan ment, a lányok úgy fogadták Helenát, mint régi, jó barátjukat. A lány nem is álmodott ilyen szívbőljövő  fogadtatásról, s barátságuk találkozásuk első pillanatától aranyfonálként összefonódott. Gyakran sétáltak a villa előtti rózsakertben. Reggelente mindig  a pöfögő gőzös hangja ébresztette, s a Balaton hűs fuvallatának illata csiklandozta meg orrukat. Minden nap felfedeztek valami érdekeset a villa körül, szép lasan betekintést nyertek egy háziasszony teendőinek fortélyaiba, emellett  etikettet, zenét, táncot és nyelveket tanultak. Soha sem unatkoztak, ha éppen nem akadt tennivaló, nem tudták szemüket levenni a Balatont bemutató költői panorámáról.

  Egy este azonban a vila megszokott, csedes légkörét meglválltoztatta egy halk szerenád. Egyszerre huszonhat leányfej kukucskállt ki az ablakon, tekintetük  szerenád énekesét keresve az esti alkonyatban, de kilétét nem lelték. Sürű köd szállt le balatonalmádira, a lányok susogása egybeolvadt a szél lágy zajával. Reggel amikor fölébredtek az első szavuk az volt: --Ki énekelt tegnap este a rózsakertben? Titokban a szerelem halovány lángja támadt fel szívükben...A percek óráknak, az órák örökkévalóságnak tüntek, azt a pillanatot vártak amikor a Balaton ismét elnyeli a napot, ködös fátylat ölt a balatonalmadi táj, s újra megszólal a titokzatos szerenád...

Amint sétáltak  kertben Klárika zsenge, első szerelemmel, kissé bepirult arccal megkérdezte legföbb bizalmasát, Helenát:

   --Helena te... te várod az estét?

  --Hát miért várrnám drága Katikám, mi lesz este?-szíve legmélyén ö is vágyakozott az est után...

Klárika megszégyellte magát, s elillant. Elrejtette szíve legmélyére szerelmének lángoló érzését, s úgy tett mintha soha sem hallotta volna

a szerenádot...

   A nap szokásos rendben zajlott, olyan nap volt, mint a többi, talán még szebb. A Sári villa aranyos fényárban  úszott, s szíve alatt mély titkot hordozott, a villában a  titokzatos csend beszélt tovább. A lányok halgatagan jártak, keltek, szívük hevesen dobogott, mintha azt mondogatta volna: "Jöjj est, szólalj meg szerenád!"

   Elérkezett egy újabb est, egy másik forgatás. A szerelem lángoló tüze erösebben égett e leányi szívekben, mint valaha, vártak valakire,

kinek kilétét titok fedte. Lágy szellő  fújdogált, a tó hullámai keringőt járva táncoltak az éj fekete sötétjében. A Hold örként virrasztott az égen, s szemlélte a tájat. Halk szerenád hangja csendült fel újra, a Sári villa lakóinak hallgatták a dalt, mely szíveiket közelebb hozta egy ismeretlen világ felé, hol szerenád csendül fel minden este, s a Balaton hullámainak halk zenéje aláfestésként hangzik el minden éjjel...

Széthasadt az ég kárpítja

 Vörösen izzik az ég ajtaja,

 Búcsut intve a mának

 Erőt gyűjtve a holnapra.

 Tudom, hogy visszatér hozzánk

 Az éltető napsugár

 Vigaszt hoz a betegnek

 S örök mosolyt ajándékoz 

 A gyerekeknek.