Reni blogja

Renike99•  2015. augusztus 26. 12:42

Mi az élet? Vágyakozás, szeretet, remény, feledés

    Az élet


    Az élet folytonos várakozás. Mindig várunk valamire, azért küzdünk, hogy megtaláljuk azt, amire vágyunk. 

    Várni kell, ha valami késik. Ami késik az sohasem múlik. Nem tudjuk azt, mi miért történik. A válasz néha gyors léptekkel érkezik, olykor pedig próbára teszi a türelmünket, a bizalmunkat.

     Tűrni kell, ha valami rossz. Néha jobb hallgatni, elszenvedni egymást szeretetben. Szívünk igazi mélységeit csak a hallgatás tudja kimondani. A hallgatás hit, amikor nyugodtan vársz, mert tudod, hogy az Úr fog cselekedni.

    Remélni kell, ha bíztat a sors. Ahol remény van, ott van megpróbáltatás is. A remény az, amely minden emberben tartja a lelket a megpróbáltatások közepette. Soha ne hagyd, hogy a remény lángja kialudjon benned. Minden próba mögött ott rejlik az újabb lehetőség, csak hinned s remélned kell!

     Szeretni, ha nagyon szeretnek. Paulo Coelho a következőket mondja: ''A legfontosabb lecke: megtanulni szeretni. Egyre jobban szeretni. Mert eltűnnek a nyelvek, a próféciák, az országok, és az utca, ahol lakom, a villanyoszlopok, ez a ház, a nappali bútorai... és eltűnik az én testem is. De egy dolog örökké megmarad az univerzum lelkében: a szeretetem. A hibáim ellenére, a rossz döntéseim ellenére, amelyek szenvedést okoztak másoknak, és minden olyan pillanat ellenére is, amikor azt hittem, hogy nem létezik.''

     Emléket őrizni, ha szép. Azokat a szép emlékek a szívedben, amelyekben mások végtelen szeretének szikráját hordozod.

     Viszont feledni, ha felednek, még akkor is, ha nagyon nehéz. Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű napok, csendes esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:

-Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném... És elmondanám neki azt, hogy... Mit is?... Amit szóban nem lehet elmondani.






Renike99•  2015. május 25. 15:26

Van egy hely...

Van egy az Alsó-Maros mentén,

Mely átöleli karjával szendén

Maros két partjának anyaföldjét,

S óh, de sokszor árasztotta dühét.

 

Van egy hely, hol víz hintáztatja hattyúit,

Olyan, mint sok fehér ringó ladik.

Ott fut felettük fütyülő vonat,

Mely lelkemben sok emléket hagy.

 

Van egy hely, hol mindig a csönd zenél,

Hol minden ember békességben él

Hol megtaláltam az otthonom,

S ködként elszáll a szomorúságom.

 

Van egy hely, hol a könny kacajjá lesz,

Hol a sors minden embertől ad s vesz.

Hiszem, hogy nekem tehetséget adott,

Mint más száznak ki itt éltet kapott.

 

Van egy hely mely mindig visszahív,

Bárhova is húzzon engem a szív.

Benne találtam meg önmagam

S emlékembe e helyet beírtam!

 

 

 

Renike99•  2015. május 24. 15:48

Otthon

 

 

         Szülőföldjét az ember nem tudja kiválasztani, a sors adja ajándékul, megmagyarázhatatlanul, s mint nagy fa, mely gyökereivel a földbe kapaszkodik, én is úgy ragaszkodom emlékeimmel a szülőföldemhez. Itt születtem a nyári nap lemenő fényében, itt szakítottam fel sírásommal az eget, e helyen ölelt édesanyám először keblére, itt tanultam meg járni, itt hangzott el első szavam, itt lettem először szerelmes, itt tanultam meg győzni s veszíteni, itt tanultam meg, hogy mindig van remény, s azt, hogy hosszú téli ködös napok után, egyszer előbb-utóbb felsüt a nap.

          Itt sajátítottam el azt, ami az életre kell: szeretni, adni önzetlenül, nem elítélni azt, aki a temető alatti kis viskókban él, hiszen ő is ember  s ugyanolyan bánásmódot érdemel, mint te vagy én.

Marosludason tapasztaltam meg először, hogy bármerre is nézzek, fűben, fában, virágban, emberben és állatban a nagy Mester kezének ujjlenyomatát látom,  s a természet eme szép ajándékát – úgy tűnik – mégsem értékeljük eléggé, hanem inkább romboljuk.

Eme helyen nyertem hitet, hogy bár néha megáll az idő kereke, egyszer mindig visszatér a régi lendületébe, jöhet bármilyen nehézség, itt találok egy őszinte mosolyt, egy bátorító szót, egy jó tanácsot.

          Itt tanultam meg azt, hogy a vidéki iskola  egyenrangú a nagy városok híres iskoláival. Tanultak itt épp úgy jó diákok, mint kevésbé  törekvőek, de mind emberek lettek, megtalálták helyüket a társadalom forgatagában s ez a legfontosabb: „embernek lenni mindig, minden körülményben’’. Évente ide ballag vissza sok véndiák, mert itt tették le életük alapját és boldogan gondolnak vissza itt töltött diákéveikre, és tudom, hogy egyszer majd én is szívrepesve térek vissza régi iskolámba.

Itt leltem példaképekre tanáraim személyében, amellett, hogy tudomány felé édesgettek  mindig a jó útra tereltek, s ezt köszönöm nekik. Mindig volt egy jó szavuk hozzám, sohasem késett biztatásuk.  Nekik köszönhetem azt, hogy merem felvállalni azt, aki vagyok, azt, hogy nem számít, mit mondanak a hátam mögött, hisz én vagyok sorsom alakítója s másnak a rosszindulata nem az én dolgom.

          Itt leltem igaz barátokra, kik soha cserben nem hagytak, itt éreztem át, milyen jó érzés az, ha az ember mellett mindig ott áll egy jó barát, milyen rendkívüli érzés céltalanul lézengeni, együtt nevetni, remélni, hinni, hogy lesz jobb is, s nem kell mindjárt mindenen elcsüggedni.

          Itt tanultam meg azt, hogy aki keres, az talál, s ha a válasz nem is érkezik mindjárt, minden dologban ott van az újabb lehetőség. Sokszor hiányzik a nagy városok pezsgése, zaja, de milyen jó, hogy nálunk, ha ritkábban is, mindig van miből feltöltődni, és ez a legfontosabb számomra. Értékelem azokat a szív-lélek embereket, akik Marosludas nemzeti öntudatát erősítik, ha sokszor késik is az elismerés, az emberek értékelik azt, amit a munkálkodók tesznek.

           Tudom, hogy Ludason van egy hely, ahol erre az űrre vigaszt találok, a Maros partján. Leülök a frissen kaszált fűre, érzem az illatát, a folyó morajló zúgását, a levelek susogását, s érzem a város minden molekulájában, hogy a szeretet refrénje játszódik le. Benne találom az élet csíráját, mely mindig kikél, mert itt van az otthonom, tekintetemmel lágyan öntözöm, szebbnél szebb terméssel fog elhalmozni.

Itt a mennydörgést gyermekkacaj váltja fel, és a déli harangszó összecseng a madárcsicsergéssel bejárva a láthatárt.

          Szívek ezrei  dobbannak pillanatonként, egyik sem felcserélhető, mint az akkordok a melódiában, úgy mi is összetartozunk, ha néha disszonánssá is válik a dallam, azt jelenti, hogy mi még jobban összeforrtunk: egy szív, egy lélek vagyunk…

           Minden délben, amikor hazafelé tartok elhagyva barátom, a Marost és észreveszem a Petőfi szobrot énis magyarnak érzem magam s hátam mögött hagyom a megaláztatást, a gúnyt, egy a fontos, ez a műemlék hozzánk tartozik.

          Akarok tenni azért, hogy itt minden ember boldog legyen, akarom, hogy itt megálljon egy percre az idő vaskereke s e varázslatos percben újra átérezzem a vonatfütty mélyen búgó hangját, mert ez az a hang, mely minden reggel a szívem hatja át!

          Bárcsak mindig itt maradhatnék, de mint oly sok ludasit, engem is visz a vágy innen el, a kíváncsiság egy új világ felé, s majd ha a távolból nézek vissza Rád, nem fogom elfelejteni, hogy Te vagy az otthonom, a szülőhazám, tollam az írásban, szárnyam a képzeletben, s mint a fecskék tavasszal, én is visszatérek, mert halás vagyok, hogy e fölből születtem s itt vagyok otthon.

 

Renike99•  2015. március 30. 14:01

Zene nélkül

Zene nélkül semmi vagyok,Mint réten a pipacsok
Elfújja szírmát a lenge szél,
Nemesi egyszerűséggel.


Zene nélkül semmi vagyok,
Olyan vagyok, mint a vakok
Sötét végtelenbe néznek,
S álmukból sosem ébrednek.


Zene nélkül semmi vagyok,
Olyan, mint az üres padok
Várnak mindig valakit,
S nem kérnek semmi anyagit.


Zene nélkül semmi vagyok,
Olyan, mint tengeren a habok
Ide-oda dobálja halait
Elciterázva szólamait!


Renike99•  2015. március 28. 20:15

Szerelem a láthatáron

Kezem a kezedhez ér

Ajkam az ajkadhoz fér.

Elcsattan egy lopott csók,

Ellenállni nem tudok.


Szemem a szemedbe néz,

Olyan fényes, mint a méz.

Nem tudlak nem szeretni,

Egyszer csak elfeledni.

 

Szeretni kell, érdemes

Néha nagyon szeszélyes.

Ki szerelmet nem keres,

Az természet ellenes.


Hogy te itt vagy nekem,

Az nem történelem.

Sors adta  ajándékul,

Magyarázhatatlanul.








Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom