Majdnem mindenmentes

Novella
Raszputyin•  2022. február 16. 19:23

Ripacsok

Munkanélküli lettem. Teljesen váratlanul, és magam sem értettem hogyan, de a tény, sajnos, tény maradt. Egy szép, kora tavaszi napon váratlanul kirúgtak. Pedig pályakezdő színészként igazán megálltam helyem a színpadon, ám amikor az egyik próba alatt a szemembe vágták, hogy az éppen aktuális alakításom nem sokban különbözik egy ripacsétól,

(Jaj, nagyon meggondolatlan volt az illető!)

természetesen vérig sértődtem.

Tehetségtelen?

ÉN?!

Pont én, aki az egyik vizsgaelőadás alkalmával még a köcsögöt is hitelesen el tudtam játszani?

(Igaz, azóta se volt jobb alakításom, s nem bántam meg, bár hetekig fájt utána a seggem.)

- Na, ne...! De hagyjuk...

- De ne hagyjuk! - kiáltotta a másik.

Addig-addig vitatkoztam a kollégával, mígnem elszakadt nálam a cérna. Naná, hogy a verekedés végén engem hívattak az igazgatói irodába.

-Frankó... - motyogtam, miután véglegesen kiléptem a színház kapuján, és számot vetettem addigi életemmel, illetve a pénztárcám adta lehetőségekkel. Mivel éppen egyik színházba sem vettek fel, két napig fagylalt kimérő voltam, de a tulajdonos a második nap végére megunta, hogy a fagyi fele a gyomromba vándorol, a McDonald's-ból viszont én menekültem el fél nap után. Sütögesse a fene, meg McDonald úr mosolyogva a húspogácsát meg a krumplit!

Az állatkert környékén kukáztam már második napja, amikor felkeltette a figyelmem egy hirdetés: „Bohócot keresünk azonnali kezdéssel!” Mivel a színész nem esik olyan messze a bohóc fájától, gondoltam, jelentkezem.

Legnagyobb meglepetésemre az állatkert igazgatója (mint kiderült, ők voltak a hirdetők) nem gondolkodott sokáig, azonnal felvett, így fél órával később már beöltözve csetlettem-botlottam, szórakoztatva a szép számú vendégsereget a pónisimogatónál. Olyan érzésem volt, hogy nemcsak a gyerekek, hanem még a lovak is kiröhögnek.

Mintegy két hétig gördülékenyen működött minden, amikor váratlanul hívatott az igazgató.

Jaj, ne! - rándult görcsbe a gyomrom. Korábbi tapasztalatomból tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent, de azért megindultam az iroda felé. Mialatt bandukoltam, folyamatosan azon törtem a fejem, hol csesztem el. Milyen hibát vétettem, ami miatt kirúghatnak, de nem jutott eszembe semmi sem.

- Nem kertelek, fiatalember! - hallottam az igazgató mennydörgésszerű hangját, de már csak nagyon messziről. - Majmot keresünk, és én személy szerint magára gondoltam. Vállalja? Hé, el ne ájuljon már nekem, nem olyan rossz ez ez ajánlat!

- Tessék?! - kérdeztem, mialatt kezdtem magamhoz térni.

Nem rúgnak ki! - az első pillanatban csak erre tudtam gondolni, és szívem szerint a plafonig ugrottam volna örömömben. Mivel az igazgató úr nem láthatott bele a fejembe, az arckifejezésem alapján teljesen másra következtethetett, mint ami valójában bennem végbement, ezért magyarázkodni kezdett. Kiderült, hogy Zsoké, az állatkert egyetlen hegyi gorillája és első számú látványossága váratlanul kimúlt, pénzük pedig nincs, hogy másikat vegyenek. Addig, amíg az állatkert a csőd szélén áll, nem is fognak tudni másikat hozatni, azonban Zsoké nélkül biztos a tönkremenetel.

Puff neki.

Ez aztán ördögi kör!

Ha nincs gorilla, nincs pénz, nincs munka, úgyhogy hamarosan mehetek vissza kukázni. Hacsak harmadrangú bohócból át nem vedlek az állatkert első számú kedvencévé!

Baszki ember, feltörtél, mint a büdös víz! - gondoltam.

- Üsse kő, vállalom, hogy majmot csináljanak belőlem, de csak dupla gázsiért!

Az első pillanatban nem tetszett ugyan az igazgatónak, de szó-szót követett, úgyhogy mégiscsak létrejött az üzlet. Cserébe hamarosan a gorilla lenyúzott bőrében találtam magam, az otthonos kis ketrecében.

Szó se róla, sokkal kényelmesebb munka volt, mint egész nap a gyerekeket nevettetni.

Csak ültem, zabáltam a banánt, időnként megdöngettem a mellkasom, vagy a rácsokra kapaszkodtam és ugráltam, ám a harmadik héten marhára unni kezdtem a semmittevést.

Valamit ki kell találnom, ha nem akarok becsavarodni.

A gondolatot hamarosan tettek követték.

Mivel a ketrecnek teteje nem volt, felmásztam gyorsan a rácsok végét összekötő vasra, és a légtornászokat megszégyenítő ügyességgel egyensúlyoztam, sétálgattam a viszonylag vékony rúdon. Amikor a látogatók észrevették a mutatványomat, szinte minden szempár azonnal felém fordult. Örültem a sikernek, ám hamarosan átkozni kezdtem magam meggondolatlanságomért. Másnap már kétszer annyi látogatója volt az állatkertnek, és mindenki a mutatványos gorillára volt kíváncsi!

Már körülbelül harmadik hónapja alakítottam a néha akrobatikus mutatványokat alakító gorillát, amikor az egyik alkalommal megcsúszott a lábam, és elvesztettem az egyensúlyomat. Hiába kaptam a rács felé, már átestem a holtponton, és lezuhantam a három méteres magasságból, egyenesen az oroszlánok kifutójára, ami pechemre éppen akkor nem volt üres.

Az oroszlán rám nézett vérbeboruló szemekkel.

Friss hús! - látszottak a gondolatai azokban a könyörtelen szemekben.

- Segítség! - kiáltottam, megfeledkezve a szerepemről.

Segítség, akartam kiáltani újra, ám nem maradt rá időm.

Az oroszlán egyenesen a mellkasomnak vágódott, és szinte éreztem az izmaimba vágódó, éles karmokat, azt a rettenetes, fokhagyma szagú leheletét...

...ám a mellizmaimba mélyedő karmok helyett csak egy tenyér vágódott a számra, és a fülembe csendült halkan egykori kollégám ismerős hangja.

- Kuss, te idióta, különben megint mindkettőnket kirúgnak!


Kenderes, 2013. 06. 06.

Raszputyin•  2022. február 14. 21:05

A hús szaga - 2. rész

Az épületben még félhomály volt, amikor panaszos nyöszörgéssel kinyílt az ajtó, sokkal, de sokkal hangosabban, mint ami Dzsenifer otthonában volt. Az épületbe nappali világosság áradt.

A kislány felriadt.

Elaludtam! - hasított belé a felismerés, bár úgy érezte, tíz percnél többet nem alhatott.

A hideg levegő akadálytalanul áramlott rejtekhelye felé. Kissé még kába volt a kialvatlanságtól, a feje sajgott; a huzat némileg enyhítette fájdalmát. Hasra fordult, óvatosan fölemelte a fejét, és szemügyre vette a terepet.

Mintegy két, két és fél méter magasan lehetett. Nem volt egyedül. A gazda – egy hetven év körüli öregember – a reggeli fejéssel bíbelődött: a tehenek türelmetlenül bőgtek, a felgyülemlett tej feszítette tőgyüket. Az öregúr azon zsörtölődött félhangosan (miközben a fejőgépet felerősítette az állatokra), hogy életében először elaludt, és reméli, még le tudja adni a csarnokban a tejet.

- Hő, Riska! Hogy az a... Ne nyugtalankodj már! - kiáltott a legnyugtalanabb tehénre. A jószág bamba szemekkel fordította felé a fejét. Nemtetszését hangos bőgéssel fejezte ki.

- Hogy az a... - hallatszott újból, de a félbehagyott mondat már nem a teheneknek szólt. Megindult lassan a rézsútosan felhalmozott széna felé.

Dzsenifer ösztönösen lejjebb húzta a fejét, de tudta, hogy minden elveszett. Észrevették. Amikor az öreg már majdnem felért a kazalnak támasztott létrán a széna tetejére, Dzsenifer üvöltve pattant fel rejtekhelyéről. A következő pillanatban gondolkodás nélkül leugrott. Mivel félig-meddig le tudott csúszni a rézsűn, nem ütötte meg nagyon magát. Meghenteredett a földön, majd rohant tovább. Ki az ajtón, a szikrázó, téli napsütésbe. A hóvihar már elállt.

- Te rohadék! - üvöltött az öreg meglepődésében. Amilyen gyorsan csak tudott lebotorkált a létrán, és a lány után futott, de kifulladt mire az istálló elé ért. Már csak a hátát láthatta a távolban.

- Kitekerem a nyakad, te tolvaj kurva! - üvöltötte az öregúr újra. Tajtékzott dühében. Mikor látta, hogy nem érheti utol a behatolót, lekapta fejéről a kucsmáját, és a földhöz vágta.

- Biztosan melegedni akart... - szólalt meg csendesen a felesége, aki az üvöltésre kiszaladt a konyhából.

- Dehogy, lopni akart! Mérget vennék rá! – mordult fel dühösen a férje, de visszavett a hangerőből. - Az ablakon mászott be. Észrevettem, hogy repedt az üveg. Először azt hittem, a vihar...

- Elvitt valamit? - vágott közbe az asszony.

- Úgy láttam, semmit. Nem volt rá ideje... De nem ez a lényeg, anyjuk, hanem az... - kezdte az öregúr, de a felesége legyintett.

- Számtalanszor megmondtam, hogy csináltassunk kerítést. De szerinted az túl sokba kerül! Tessék, most megvan az eredménye... - mondta, majd megfordult. Ugyanolyan csendesen ment vissza a konyhába, mint ahogy kijött.

Dzsenifer ezalatt rohant a havas földúton, ahogy csak a lába bírta.

Végigszáguldott az Olajos-dűlőn, mely a település egyik szélső utcája volt. Amikor a végére ért, és befordult a sarkon a központ felé vezető utcára, megcsúszott. A frissen hullott hó alatt rejtőzködő, aszfaltra fagyott jégpáncél síkosabb volt, mint a műjégpálya. Szeretett volna megállni, vagy legalább lassítani, de nem tudott. Egyenesen az előtte ballagó férfi hátába csapódott.

Ákos hirtelen azt hitte rászakadt az ég. A térdeibe éles fájdalom hasított.

- Nem látsz a szemedtől?! - csattant fel dühösen. Nem láthatta „támadóját”, de abban a pillanatban az sem érdekelte, ha maga a pápa szállt volna véletlenül a hátába. Őrá is ráförmedt volna.

- Bo... Bocsánat... - hallotta a háta mögül. Ösztönösen arra fordította a fejét, de már csak a szeme sarkából látott elsuhanni egy árnyalakot. Utánavetette magát.

- Állj csak meg! - kiáltotta nyersen, és megragadta a lány vállát. Maga felé penderítette. - Te meg mit keresel erre?!

- Se... Semmit – dadogta Dzsenifer. Átfutott a fején, hogy elmenekülhetne, de nem tette meg.

- Nem fázol? - kérdezte Ákos, de választ nem várt. - Persze, hogy fázol. Egyetlen melegítőben és nyári cipőben én is fáznék... Bemegyünk a Gondozási Központba, ott felmelegedhetsz kissé.

- Maga ott dolgozik?

- Igen. Megszöktél? - kérdezte váratlanul Ákos. A kislány arca megrándult, de néma maradt. - Miért?

Dzsenifer nem válaszolt. Mit mondhatott volna? Azt, hogy elege van az éhezésből, vagy a korai elalvásból télen, mert már évek óta nincs áramuk? Azt, hogy utálja a Kisvárost, mert két év alatt nem sikerült barátokat szereznie? Vagy azt, hogy az anyja olyat kér tőle megint, amitől felfordul a gyomra? Nyomorúsága ellenére, melynek okozója az édesanyja volt, szerette a matrónát. Nem akarta, hogy miatta bajba kerüljön. Inkább hallgatott.

- Helló, Ákos – üdvözölte Andrea, az intézményvezető, miután beértek a férfi munkahelyére. - Kit hoztál magaddal?

- Nem kellett hozni, jött a saját lábán – mondta Ákos, és megeresztett egy kaján vigyort Andrea felé.

- He, he, he... De vicces kedvedben vagy – csúfolódott játékosan a fiatalasszony, majd váratlanul a kislány felé fordult. - Hogy hívnak?

- Dzsenifer...

- Gyere velem, Dzseni. Kapsz egy bögre forró teát és egy szelet zsíros kenyeret. Per pillanat ennyi a repertoár, mással nem szolgálhatunk. Ákos közben meg szól anyádnak, hogy ne aggódjon miattad. Biztosan tűvé tette már érted a környéket.

Amíg Andrea beszélt, a konyha felé vette az irányt, de néhány lépés után megállt. Észrevette, hogy nem követi a lány. Megfordult. Mi a baj, akarta kérdezni, de torkán akadt a hang. Dzsenifer sápadt volt, remegett, és olyan mély szomorúság áradt a szeméből, amilyet Andrea gyermeknél még soha nem látott.

- Ne... – suttogta. - Inkább vigyenek intézetbe, de nem akarok hazamenni!

Az utolsó szavakat szinte szótagonként mondta, hogy nyomatékot adjon mondanivalójának.

Raszputyin•  2022. február 13. 16:17

A hús szaga - 1. rész

A Kisváros fölött elemi erővel tombolt a hóvihar. A hideg, metsző szél akadálytalanul forgolódott a szűk, tekervényes utcákon. Korbácsával időnként a rémült hópelyhek közé hasított, állandó mozgásra kényszerítve őket.

A vihar nem kímélt semmit és senkit. Belekapaszkodott a vén fák pőre ágaiba a tűrőképesség határáig hajlítva a ráncos karokat. Némelyikük több évtizedes, megvastagodott, csavarodott öreg teste megborzongott a szél állandó zaklatásától. Egyikük-másikuk nem bírta elviselni a hatalmas terhet, melyet a vihar okozott. Karvastagságú ágak sikoltásszerű, fülsiketítő reccsenéssel szakadtak le a törzsről, hogy néhány másodperccel később a felgyülemlett puha hóba puffanjanak. A fák kísérteties segélykiáltására csak a szél dermesztő kacagása válaszolt.

A házaik rejtekében vacogó embereknek úgy tűnt, az órák múlása csak fokozza a vihar lendületét. Kimerülésnek a legcsekélyebb jelét sem adta. Rakoncátlan gyermekként körbefutotta a kéményeket, majd eltorzult szólamban gyakorolta Beethoven Sors szimfóniáját. Mikor rájött, hogy tehetségtelen, feldühödött újra. Tehetetlenségében hamisan citerázott a villanydrótokon, zörgött, dörömbölt a bezárt ablakokon, apró rések után kutatott. Ahol csak tehette, az épületek intim mélységeibe hatolt, hogy felmelegedhessen. Távozása után újult erővel vágott neki a pusztulás hólepte sivatagának.

A Kamilla utca 42. szám alatti ház hátsó szomszédja már csak a végtelen róna volt. Mivel az utca volt annak a gigantikus méretű serpenyőnek a nyele, mely maga a Kisváros volt, így három oldalról folyamatosan ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Öregebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. A durva vakolat már csak helyenként állt a falakon, átadva helyét a vályogtéglák vágyakozó tekintetének, mellyel a külvilágot szemlélték. Az épület egy kiöregedő sztriptíztáncosnőre emlékeztetett, mely megpróbált úrrá lenni az enyészet fölött.

A ház két utcára néző ablaka közül csak az egyik volt ép, az is csak félig. Az ablaküvegeket fekete fólia helyettesítette. Hogy valamelyest védelmet adjon a téli hideg ellen, duplán feszítették rá az ócska keretre, melyen festék már csak mutatóban volt. A maradék ablaküveg mögött egy gyertya pislogott bánatosan. Megpróbálta fényárba vonni a szobát, de ereje még félhomályhoz sem volt elég. A rozoga bútorokkal telezsúfolt, nem túl nagy helyiség sarkai sötétségbe borultak.

Az áramot két és fél esztendeje kikapcsolta a szolgáltató, miután a tulajdonos még részletekben sem egyenlítette tartozását. A házban élő família azóta kicserélődött, a hátralék azonban megmaradt. Hiába könyörgött az új lakó a korábbi tulajdonosnak, hogy firkantsa alá a kiköltözéséről szóló nyomtatványrészt, és akkor át tudja íratni a villanyórát a saját nevére, nem tette meg. Hogy az asszony ne tudja többet zaklatni, váratlanul továbbállt még a Kisvárosból is. Azt, hogy hová, senki sem tudta megmondani. Talán nem is akarták, hiszen az asszony számukra csak egy idegen volt.


- Megteszed megint, vagy...? - csattant a sötétben egy rekedt, visszataszító női hang. A megkezdett mondatot nem tudta folytatni, egy váratlan köhögő roham a torkára forrasztotta a szót. Néhány percig nem lehetett hallani mást, csak az asszony köhögését és krákogását, mely leginkább egy beteg kutya ugatására hasonlított.

Dzsenifer a sötét sarokba húzódott, hogy az anyja ne láthassa arckifejezését. Hallgatott. A hetek óta tartó lelki zsarolás megérlelte gyümölcsét: fásult közönnyel bámulta a gyertya apró lángját, hangos tiltakozásra már nem futotta erejéből. Minden porcikájában remegett, bár igyekezett palástolni félelmét. Orcáján végigcsorduló könnyei égették viasszerű, sápadt bőrét.

A kislány hallgatását a matróna beleegyezésnek vélte. Kapadohánytól érdes hangján elégedetten horkantott.

Majdnem éjfél volt már, mikor a hideg levegőt erőteljes horkolás zaja rezegtette meg. Dzsenifer órák óta csak erre várt. Óvatosan kibújt a takaróként használt öreg kabát alól, és az ajtó felé lopakodott.

Csak meg ne hallja... Édes Istenem, csak meg ne hallja... – imádkozott gondolatban, amíg keresztülvágott a szobán. Már az ajtónál volt, amikor nagyot reccsent az öreg ágy. A kislány szíve a torkában dobogott.

Kérlek, ne hagyd, hogy felébredjen... – fohászkodott az Istenhez újra.

Imája meghallgatásra talált, mivel a következő pillanatban megint felcsattant az ellenszenves horkolás. Dzsenifer már-már megnyugodott, amikor eszébe jutott, hogy le kell vennie az ajtóról a lakatot, mely a tönkrement zárat helyettesítette. Mindezt teljes sötétségben, mivel az az egyetlen szál gyertya, amit a pénzük még futott, réges-rég leégett. De ez csak a kisebbik problémája volt. Nagyobb gondot jelentett számára az, hogy a sarokvas hangosan nyikorgott. Nemegyszer nappal is felébredt az ajtónyitásra az anyja, amikor hazatért az iskolából. Olyankor mindig bosszús volt, néha meg is pofozta érte. A kislány egyedül abban bízott, hogy az erőteljes horkolás elnyomja az éjszakától annyira idegen zajt.

A lakattal szerencséje volt. Az anyja a kulcsot benne felejtette, és nem tette a kabátja zsebébe szokásához híven, miután bezárta az ajtót. Legalább nem kell matatnia a szúrágta széken a nagy halom ócska gönc alatt, ahová a kabát rendszerint éjszakára került, ezzel is csökkentve a lebukás veszélyét. Óvatosan kiemelte a lakatot a tartóból. A csuklópánt engedelmesen, némán hajlott hátra.

Nyitva állt az út a szabadság felé, melynek mégsem tudott igazán örülni. Legszívesebben visszabújt volna a molyrágta kabát alá, hogy legalább melegen legyen, de félelme erősebb volt, mint a meleg utáni vágya. Nem akarta, hogy újra megtörténjen az a borzalom, melyet elvakult és tehetetlen dühében megígért az anyja. A gondolatra - arra, hogy újra az anyja kedvére tegyen - gerince, tarkója bizseregni kezdett, a félelem bűze láthatatlan burokként ölelte át a testét. Óvatosan megsimogatta nyakszirtjét, lenyelte a torkán felgyülemlett gombócot, és kinyitotta az ajtót. A száraz sarokvas azonnal jajgatni kezdett.

Szööö - kiiik – kántálta rosszindulatúan.

A horkolás hirtelen abbamaradt, és az öreg ágy újabb kísérteties nyöszörgésbe kezdett. Dzsenifer élő szoborrá merevedett, még a lélegzetét is visszatartotta. De a mama csak megfordult álmában, valamit mormogott érthetetlenül, mely egyenletes szuszogásba fulladt.

A kislány gyorsan kisurrant az ajtón. Mivel bejárati ajtajuk nem volt (még december végén fölvágták tüzelőnek), már az előtérben megcsapta a hóvihar kegyetlen hidege. Nem törődött vele. Két lépéssel átszelte a helyiséget, leugrott a három rozoga lépcsőfokról, és belevetette magát a barátságtalan éjszakába.

Hamarosan megbánta, hogy nem osont vissza a kabátjáért, és egyetlen szál melegítőben vágott neki az útnak, de a félelem és a dac vegyes keveréke nem engedte, hogy visszaforduljon. A kavargó hó elvakította, heves zápora folyamatosan zaklatta az arcát, nyakát. Érintése milliónyi apró tűszúráshoz hasonlított. Már nem tudta merre megy, de nem is volt fontos. Egyetlen gondolat forgott a fejében: minél gyorsabban, és minél messzebbre kerüljön a szülői háztól. Teljesen mindegy hová, csak oda, ahol biztonságban érezheti magát végre. Ha kell, a világ végére is elgyalogol egyedül, csak az anyja haragja ne tudja utolérni.

Nem tudta volna megmondani mennyi ideje bolyong céltalanul. Lábán a könnyű vászoncipő már átázott, az ujjai elzsibbadtak. Egész testében reszketett a hidegtől és a fáradtságtól. Már azon a határon volt, hogy lefekszik a hóba az egyik útszéli fa alá, megadva magát a sorsnak, amikor váratlanul egy alaktalan valami bontakozott ki előtte a sötétben. A tetejére lerakódott hó sejtelmes csillogása árulta el, máskülönben elment volna mellette úgy, hogy észre sem veszi. Ahogy közelebb ért ahhoz a csillogó tetejű valamihez, az alaktalan massza egy épület körvonalát kezdte magára ölteni. A látványtól új erőre kapott.

Amikor a közvetlen közelébe ért, akkor látta csak, hogy az épület istálló vagy pajta.


Hajnalig talán meghúzhatom magam... - gondolta.

Körbejárta az épületet. Az egyetlen ajtaja zárva volt. Megmaradt erejével rángatni kezdte, de a zár nem engedett. Csalódottságában percekig bámulta a kopott, de masszív deszkát, majd megfordult, hogy újra nekifeküdjön a szélnek. Néhány méter után megbotlott, és arccal a puha hóba zuhant.

Legszívesebben úgy káromkodott volna, ahogy az anyja szokott, amikor nem valósulnak meg beteges tervei, de nem akart rá hasonlítani még ebben sem. Indulatát magába fojtva, csendben tűrte a fájdalmat. Amikor alábbhagyott, felkelt a hideg földről. Visszafordult, hogy megnézze mi gáncsolta el alattomban. Egy öreg, használaton kívüli létra volt az, melyet egy perce még frissen hullott hó takart. Dühösen belerúgott, de azonnal megbánta. Hidegtől elgémberedett lábujjaiba heves fájdalom hasított. Dzsenifer felkiáltott, arcát akarata ellenére az ég felé emelte. Ekkor, a felbukkanó holdfényben, észre vette a bukóablakot, mely az épület végéről tekintett le rá hívogatón. Valószínűleg a jobb szellőzés miatt építették be, de ahhoz túl magasan volt, hogy egy egyszerű ugrással felhúzza magát a párkányra.

Fogta az ócska létrát, és a falnak támasztotta. Nem volt elég hosszú, a vége jócskán az ablak szintje alatt maradt. Ugyanolyan ellenségesen recsegett, mint az az öreg ágy, melyen anyja aludt. Minél magasabbra ért rajta, annál hevesebben tiltakozott a használat ellen, de nem tört össze a lány súlya alatt. Amikor az utolsó előtti fokra ért, már meg tudta érinteni az ablakot, mely alulról fölfelé nyílt. Szerencsére nyitva volt, de ellenállás nélkül mozgott. Amikor elengedte az ablakszárnyat, visszacsapódott a kerethez.

Dzsenifer úgy látta, keresztülpréselheti magát rajta.

A létra utolsó két fokán egyensúlyozva levette a melegítő felsőt, majd tessék-lássék összehajtogatta. A keret és az ablakszárny közé tette. Így keletkezett némi rés, és meg tudott kapaszkodni a keret aljában. Egy pillanattal később a keskeny párkányon ült stabilan, lábai az alig tízcentis résen keresztül lógtak a semmibe, feje azonban kinn maradt. Farkasszemezett a koszos fallal. Fél kezével fölnyomta az ablakot a falig (a melegítő azonnal el is tűnt a feneketlen sötétségben), majd kissé lejjebb ereszkedett lábai segítségével, egészen addig, amíg a fejét is át tudta húzni az ablakkeret alatt. Érezte, rohamosan fogy az ereje.

Elrugaszkodott. Az ablak hangos dördüléssel becsapódott fölötte.

Lelkileg felkészült egy kemény földet érésre, ám nem ez történt. Az ugrás pillanatában elveszítette ugyan az egyensúlyát, de egy halom puha valamin landolt, szinte abban a pillanatban amikor elindult lefelé. Nagyobb ütést vagy fájdalmat nem érzett. Rájött, hogy valószínűleg tényleg egy istállóban van, és a télire felhalmozott szénára esett. Megkereste a sötétben az összegyűrt felsőt, befészkelte magát a meleg szénába, majd elnyomta az álomtalan álom.