Minden csepp az égre néz

I.

Hullj eső, mosd le az álmokat,

a meg nem élt halovány vágyakat.

Szélvihar száll.

Elvesztek a hangok.

A csend magány.

A lét fonalán csak mint emlék suhansz át.

Hol maradtunk el?

Talán a csendben...

Az apró döntésekben...

Sötét estékben...

Ketten voltunk, mégis egyedül,

a fájdalom mindig túl mélyre ült.

Megbocsájtani? Azt meg hogyan lehet?

Egy reggel felkel majd benned a hála és a szeretet.

II.

Esőcsepp hullik, lassan földet ér,

az élet forrása mindent elér.

Mély sebeket gyógyít,

csendben árad, tisztává mossa az elveszett vágyat.

III.

Elnémult szavak közt elvesztünk,

saját fájdalmunk lett a fegyverünk.

A csend mélyén, mint halk imák,

ott lapulnak elfeledett csodák.

IV.

Az élet szövet, végtelen fonás,

öröm s bánat benne összeáll.

Minden csepp, mi régről reád hullt,

álmod színezi, menedéket nyújt.

Ne félj, ha vihar tépi fátyladat,

ha könnyeid mossák a holnapodat.

Mert minden szálban ott van a lét,

minden cseppben ott van a fény, mi reményt ígér.