Lucz Ákos(Raem) blogja

Nagyot koppanó kiáltás volt könnyem,
Lelkem kopár és sivár talaján - feküdtem.
Magam fölé néztem, tested reszketett,
Pilláidból pillangóid szórták belém lelkedet.
Néhány kósza lépés a semmiből a fény felé,
S már úton voltunk közösen, százfelé.
Az álmok vágyai, s vágyak álmai fogadtak,
Még őrzöm ezeket, bár új érzések fogannak.
De kialudhat-e lelkem tüze? - Elmélázok,
Már megint csak azon a kopár földön járok.
Holnap talán más fölé fogsz Kedvesem görnyedni,
És tán én is mással fogom könnyeim itatni.
Koravén korok tehetetlen kattogása,
Fiatal lénynek újkor, - habár jókor - vágya.

Egy lánynak...

Most még érzel,
Most még vérzel.
Egyek vagyunk,
Majd meg halunk!

De ha jön még a tél szívünkre,
Eltemetjük-e a perceket?
Feledjük-e a sok szép órát,
Mit együtt éltünk, közösen?

Hol játszol, hol megcsalsz szemeddel,
S mondod nekem… Fáj…
Elrabolt kincs lennél,
Szemfényvesztés áldozat.

Ha jön egy magas bandita,
S hazugság-fegyverével
Egyszerűen kifoszt engem,
Mi tévő lehetnék?

Elvenné mit adtam, s mit kaptam,
Gyenge pillanatban, ha lennénk,
Tudom, hogy gondolsz majd rám,
De boldog lennél-e igazán?

Elfutok, de nem menekülök,
Ez az én vesztem, s lelkem,
Egyél hát belőlem, megengedem,
Szerelemmel, ha szeretsz.

Van baj, tudom, de próbálkozok,
Mindenhol van, megtudhatod!
Eldobnád-e önfeledten mi szép?
Elhagynál-e más szerelméért?...

Az állapot!

Poros út van mögöttem,
Megjártam sok veszélyt,
Csillag az égen mi erőt ad,
Felkelni a sárból, továbbmenni.

Most sötét van kicsit,
Sikítva táncol a kés hegye,
Véres könnyel átitatott pajzs,
Harcolni kell, de fáradok.

Máshol talán jobb, de itt
Boldog vagyok mégis,
Fáról hulló babszemek,
Barnára festik az eget.

Napra nap, kőre kő,
Telik gyorsan az idő,
Holnap már húsz leszek,
Holnap után hetvenegy.

Holmi szemétdombon járva,
Elképzelem a mennyországot,
Ott áll szemben Lucifer,
S nevet rajtam, hogy ott vagyok.

Kerge gazellák ugranak fejemben,
Pengetik a húrokat,
Dübög a folyó árja,
Sós csepp ül ki arcomra.

Felejtek, már nincs múlt,
Temetek sok magányt,
Húzza élettelen testem,
Egy fekete gyeplőjű szamár.

Máténak egy átlagos...

Vagyok, aki vagyok, leírom bánatom,
Hitvány költő igaz, gaz álnokok.
Hol lapul az ihlet forrása?
Tanácstalanul állok.

Emberek, Ti sakkbábuk,
Ne hagyjátok magatok.
Ragad rátok a rosszalom,
Mint a kosz vagy a por.

Nem bántok én senkit,
Ne nézze, ha nem akarja,
Tanítok, ha tudok s akarják,
Szeretek, ha kell s hagyják.

Ha hírem lesz, hát örülök,
Az sem baj, ha röpülök,
Vagyok, aki vagyok, leírom bánatom,
Hitvány költő igaz, igaz barátom?!

Apa nélkül!


Apám! Mondd, mit röstellsz inkább,
mint elhagyni ifjonti magzatod?
Válaszolj! Mi ösztönzött? Ki vagy te,
hogy fiad elől az ételt elrántod?...

Ezt érdemlem... Oly sokat ártottam...
Véred ezért megtagadtad, de nem baj!
Kirágtam bosszúként anyámból magam,
Míg Ő őszült miattad, én óvodába jártam.

Velem együtt nőttek a fák, kutyák haltak
s barátok mentek - szép emlékek tárháza.
Az iskolában sem tanították, mi bűn fogant azzal,
ki megszületik, sem hogy: "El miért hagyatik?"

Mondd! Ezt az örökséget kell nekem is hagynom?
Te lennél a példám? Így neveljem csemetém?
Én, mint fűzfa ölelném, vigyáznám az életét,
Nem mint te! Gonosz, fekete folt a múltból!

Ott lennék a ballagásain, a sikerei napján,
Hogy büszke legyek Rá: "Ő, az én Fiam!"
Bormámorban sem ütném fejét, inkább
Fognám kezét láztól verve is, síron túl is!

Anyám az én példám! Szégyelld magad!
Több műszakban vért izzadva, túlhajszolva.
Miért? Nem holmi más szukáért! A gyerekért!
Tőled csak haragot kaptam... te lélek-gyilkos!

(Ahhh...)
Szeretnék egy csecsemőt. Nem is egyet...! Kettőt!
Hogy legyek büszke APA, egy feleséggel, ki szeret,
S hogyha nem: Hát szüzek vére folyjon az ölembe,
Az én Vérem, meg az övékbe...!