Tavaszi reménység

Kertek alatt nyulacska sírdogál, párját hiába keresi. A magány újra árnyát vetíti szomorú szívére. Reménye az újra kezdésre egyre halványabb, már csak a csodára várhat. S szíve minden melegében ez lüktet. Nem még nem múlhat, el minden kell, hogy legyen ennek az egésznek valami értelme. A sírdogáló nyulacska az égre emeli, tekintetét s arra kéri teremtőjét tegyen csodát, s a poén kedvéért adja vissza élete végéig az ő Feketéjét!
Hiszen ez a húsvét üzenete, nincs halottnak hitt ügy! Csak reményvesztett ember! Vannak csodák, csak hinni és tenni kell értük, s akkor Isten is segít nekünk ebben! A természet is most ébred a tél után s hirdeti, hogy itt az új kezdet. Pedig mindig azt hiszed, sosem jön el. Aztán minden megérkezik, amikor itt az ideje csak kérned kell. Emlékszem egyszer gyermekkoromban kértem Istentől egy uszkár kutyust és, hogy Édesapám műtétje sikerüljön. Az operáció sikerült, de a kutyus nem érkezett meg. Aztán sok év telt el és Édesapám meghalt, és ebben az évben megérkezett a kutyus őt is veszteség érte a gazdája halt meg. Haza vittem, Ő lett a karácsonyi meglepetés. Nagyon sok szép élményt kaptunk tőle, s remélem Ő is gazdagodott nálunk. Végül úgy alakult, hogy el kellett engednünk, mert volt egy házaspár, akiknek nagyon nagy szüksége volt erre a csodálatos szeretett kis szőr gombócra, s adott nekik új csodát. S tanította meg nekünk, hogy néha el kell engednünk akit, szeretünk, mert lehet, hogy másnak nagyobb szüksége van rá, mint nekünk, s ezáltal mi is többek leszünk, mert jót tenni másokkal lelket melengető és nemesítő dolog. S bízhatunk benne, hogy amikor nehéz az életünk kapunk valakit, aki át segít rajta minket, még akkor is, ha nem marad sokáig, és végül csak könnyeket hagy maga után. Az idő gyógyhatása átformál majd mindent, s végül érezni fogjuk a hálát is, az Isten iránt, s az útitárs iránt is egyaránt.