ROBBIEASK blogja

Lelkem,

a végtelen

tudója

odafenn.

Testem,

aszott

kémia

idelenn.

Nyugalmat

árasztok.

Soha nem látott

öregasszony

hoz síromra

virágot.

Ha meghallom,

halmomon

önkínzón

zokogsz,

úgy fölfedem

szemfedőm,

s bár megkötöz

a láda,

múlatlan

hűséged

a mélyből is

kiránt

ma.

Patakokban folyik a szó,

s dagad kanyargó utakon.

Én kedvét szegném, de zsongó-

bongó fejem csak vakarom.

Követném, de Ildi itt van

s ürül kobakom lakója,

csak azt hallom már, hogy nyikkant

agyam eldobom miatta.

Szolíd viccek zuhatagán,

alig látom a lényeget,

s míg a poent rajtakapnám,

papucsában eltipeg.

Itt síri csend lesz nélküle,

s mi reád lesünk jó Mohács,

mert Minnesotta Ildije

néked pottyantja el szavát.

Néked mondja fürgén, lassan,

hogy volt élete - világa,

s mi bús-fájón, lekonyultan

pislogunk be szobájába.

Hátha ott van, oh, ha látnánk,

amit már csak elképzelünk,

fülünk csüngne cserfes ajkán

egy dohányzóban legfelül.

Egy csacska

macskanadrág

tehet róla,

hogy meleg van.

Itt felejtett

mackóalsó.

Hidegtől óvott,

cudarul őrzött.

Rajtam hagyta

egy elfelejtett,

tétovázó kémnő.

Emlék elem, mint

tavasszal, ha

bolond az elmém,

s szívemben

dobog a szerelem.

Ahogyan lélegzem,

úgy írom én is versem.

Egy szívás: egy új írás.

Egy fújás: bánkódhatom érte.

Vajh, mi lesz most nélküle?

Csücsöri ajkakkal

fütyöl a friss hajnal,

csicseri madárdal

pöröl a világgal.