írógépember

hogy kibontja szirmait a várakozás
melegedünk végre eme talmi lángban
ám parázsként sercen el minden ígéret
nem leli helyét ez árnyékos világban

tél illatát elveszett lelkek szagolják
átjár a magány falából csendet fakaszt
s csak reméli mind ki gyermek volt egykoron
habár más lángot nézünk mégis ugyanazt...

mindig egy fix pontból indul ki az élet
majd kiterjedés nélkül szórja önmagát
párhuzamosan érkezik áltatása
végtelen redőnyök poros résein át

így rajzolnak körbe durván a reggelek
s te polc alá égetett árnyék vagy csupán
aki ugyanazért a semmiért kel fel
minden hó elsején és harmincadikán

foszló szőnyeg szélén kalászként leng a csend
ráncaid mint gondosan megművelt földek
közönnyel terülnek könnyfolyók völgyében
de valahol mélyen vágyak dörömbölnek

felparázslik megannyi szenes gondolat
tizenkilencre húz megint a létezés
ám csalással vagy végül a ház mindig nyer
és nem marad semmid csak az emlékezés

naftalin ködbe szórt sosem volt időkről
születlen szárnyakkal bámulva a véget
ahogy gombostűre szúrt szembogár lesi
a vitrinben ragadt kongó ürességet

mindig egy fix pontból indul ki a sorsod
s vele minden csoda mi lehettél volna
tisztán láthatod mikor máshová nézel
tékozolt életed miképpen dalolna...

Míg koronát hord hamvas fején,
Szemére gyűl már az esti fény,
S bár torkán gombóccá lett a nyár,
Szívében ott fészkel a remény.
Hogy napsugarak új tavaszán,
Égi fonat ha földekig ér,
Tűnt idők roppant köldökén át,
Ím, életet pumpál a gyökér...

kő voltam a hegyek alatt
s lám ezredévek múltak
míg várakozó formáim
tenyerekbe simultak

láng voltam fáklyák szívében
éji világok őre
hozván fényt árnyak helyébe
nyugvást a didergőre

patak voltam dombok ölén
kacagva is könnyező
szomját oltotta vélem mind
kit felnevelt a mező

virág voltam kicsiny póklak
szőve színre fonákra
s mint bölcső a gyermekével
ringtunk előre s hátra

szellő voltam ágak közén
dúdoló kis képzelet
hópelyhekkel táncra kélve
nyárrá súgtam a telet

madár voltam felhők fölött
hol csendesült a város
és e végtelen kegyelem
csak az éggel határos

most ember vagyok szürke báb
már nem fog rajtam álom
ez utolsó születésem
ez utolsó halálom...

ott van hová tegnap rejtette
és hitte a gyermek hogy mily bölcs
ám megforrt párát ereszt köré
padló alól az elcsent gyümölcs
de nem számít a szégyen súlya
hisz tárával újra könnyű lett
közömbös arc a világ tükre
elnézve egymás válla felett
bőr alól feltépett önmagunk
már puhára tört öröklakás
rózsaszín húsán a bűnöknek
élre vasalt mind az áltatás


egy perc csupán míg feltartotta
a foszló időt e gondolat
s az élet rohant is tovább
tovább
akár egy nagyon fontos vonat...