Senki virágai

Vörös mécslángok gyönge táncát
viasztorzókba zárva,
nyirkos közönnyel terül reánk
a november kabátja.

Temetni jött, mert temetni kell,
hisz jelek vagyunk csupán,
roppant vaskapu mögé rejtve,
számvetések alkonyán.

Világtalan egy hosszú este,
még az éden is sáros,
csöndjét leheli nehéz füstként
a ködfényű sírváros.

Mohák tövén, levelek alatt,
akár sötétlő erek,
komor folyókként hömpölyögnek
imákból szőtt gyökerek.

Hangjuk nesztelen suttog vissza
minden fában, bokorban,
kik elmentek, mind itt maradnak
mint könnyű por a porban.

Drótbölcső láthatatlan mélyén,
új tavaszt ringatva tán,
zöldellő tegnapjait őrzi
egy megvénhedett platán.

S hol fölébe gyöngéden rogynak
párakönnyes ágai,
saját halálukat élik ott
a senki virágai...