Lélekbarlang

Valami újat mindig hoz az élet

A költözés gond nélkül sikerült, s bár a hivatalos dolgot is sikerült elintézni, apa és fia úgy döntött, elfogadják Kovácsék szíves meghívását, hazatérnek a teherautóval, és a család visszautazik másnap délelőtt. 

El fogunk férni? – aggodalmaskodott Szabolcs.

Szabimaci, már ha nem haragszol ezért, úgyis meg kell valahogy különböztessünk a fiadtól, Te annak idején sem voltál az osztály esze – nevetett Béla – számoljunk csak, 3 baráti család lakik 3 lakásban, mindnek van egy fél szobája valahogy csak elfértek Ti is, de ha gond lenne a közös képviselői lakásban anyósom bizonyára szívesen felajánlja a fél szobát.

Meggyőztél – nevetett az apa – és igen, persze hogy becézhettek nyugodtan – mondta nagylelkűen de úgy, hogy a társaság hahotázni kezdett. 

Induljatok már –nógatta őket Márti néni – kedvesek vagytok nekem, de már nagyon régen beszélgettem Ágival, és most hogy Titeket láttalak, nagyon hiányzik.

Így van – bólogatott Etelka is.

Jól van, jól van – indulunk már – gyere fiam…hadd érjünk ma még vissza is.

Az ajtóból még visszaszólt – a lányok felől nem volt kétségem, de hogy Pesten fiúboszorkányok is vannak – néhány órát töltöttem itt, de már most nehéz elmennem.

 Hát ezért igyekezzél…Szabimaci – mi is volt a kedvenced –  mire visszaértek megsütöm a kedvenc sütidet – mondta kedvesen Márti néni.

Ajtócsapódás, és a Szabolcsok már el is tüntek.

Hogy van az, hogy Ti nők mindig tudjátok mit kell mondani – sopánkodtak a fiúk.

Nekünk is lehetnek titkaink – szólt affektálva Etelka.

Kora este volt már mire a család megérkezett, hangulatos vacsora után nyugovóra tértek. 

- Hogyan is legyen – kérdezte Szabimaci.

Mi legyen hogyan – ingerkedett vele a felesége. Te itt maradsz Mártiéknál, ha nem felejtetted volna el Béla volt általánosban a legjobb barátod.

A fiad Etelkáéknál alszik – Zolival jól megértik egymást.

Én pedig Alízzal váltanék még néhány szót- persze ha nincs ellenére.

Részemről a legnagyobb örömmel – mosolygott Alíz. 

Ezután elköszöntek egymástól. 

Sok ilyen szép pünkösdöt kívánok magunknak – merengett Márti néni, nem is sejtve hogy kívánsága teljesülni is fog.

Költöztetni, de hogyan?

A vasárnap este jó hangulatban, kellemes társalgással telt, ám hirtelen Béla bácsinak

eszébe jutott valami. – Mártikám, Lenke nénit még csak el tudjuk vinni, de a holmijával mi

lesz, ezt

nem beszéltük meg. – Tényleg, milyen igazad van – komolyodott el – de élvezd ki a

győzelmet, mert ritkán van ilyen lehetőséged – nevette el magát, mire párja szertartásosan

megjátszotta a sértődöttet, általános derültséget kiváltva ezzel.

- Örülök, hogy jól szórakozik mindenki – mondta szigorúan de szemében mosollyal

Béla, de megoldást kell találni, méghozzá azonnal, hiszen még egyszer fordulni az időbe

is, és sok pénzbe is kerül, megteszem szívesen, de nem lenne baj, ha lenne segítség.

Ebben a pillanatban csattant az ajtó…és egy jókedvű fiatalember ugrott Béla elé – Téged

segítselek? Márti néniék, Alízék csodálkoztak, a háziak meghökkentek egy pillanatra, de

csak egy pillanatra

- Szabolcs, a Jamie és a csodalámpa már történelem – nevetett Etelka édesapja.

- Te lennél Szabimaci fia?…néztek össze Mártiék és Etelkáék…ezer éve nem láttuk

apádat, tényleg matróz lett?

- Még nincs ezeréves…de igen, pár hete érkezett haza, csak elkapott valami vírust és

anyával ápolni kellett. Itt viszont szállnak a hírek mint a madarak, hallottam emlegetni

- hogy valami veszedelmes fenevadak vannak itt veletek Etelka.

- Hát…tiszta apja…sóhajtottak tréfás- fájdalmasan…fenevadak…hátha mind a heten

egymásra

- állnak sincsenek akkorák mint Te.

- Krisztina, Ildi, Zoli – hozzátok be őket a kertből – hadd ijedezzen Szabolcs barátunk

is.

Kisvártatva a gyerekek meg is érkeztek a mókusokkal.

- Nagyon aranyosak vagytok – lelkendezett a fiú – és tudtok beszélni is?

- Persze – kiáltotta Pimpi – na végre valaki aki nem lepődik meg ezen…pedig már

kezdtem dep…dep…azt nem tudom…szóval elmókusmamátlankodni…affektált a

szőrmók.

- Szabad őket kézbe fogni?

- Persze – nevetett Márti néni – figyelj csak, Téged is megszerettek, de azt hiszem jobb

lesz ha leülsz.

S valóban, egy szempillantás múlva két mókus Szabolcs vállán ült, 3 a karjában, 2 a lábán.

- Barátocskáim – így hogy mozdulok meg, elmondjátok?

- Az már a Te bajod – nyelvelt Pimpi a vállán – Te akartál minket kézbe fogni…

- Pimpike – szólt Márti néni – tu-dod….

- tudom – sóhajtott a kópé – csomag.

- Örülök, hogy agy összebarátkoztatok – nevetett Béla bácsi – de lenne egy fontos

kérdésem, tudnál-e költöztetésben segíteni.

- Költöztetésben? – kinek

Ismered Lenke nénit ugye – kérdezte Márti – ő édesanyám unokatestvére, egyedül maradt

és most költöztetnénk fel Pestre, és kellene valaki aki segít a holmikat elhozni,

hogy ne kelljen kettőt fordulnunk.

- Megyek haza – szólok apámnak – ő úgyis tervezi, hogy körülnéz Pesten, hivatalos

dolga is van, és még sosem járt ott.

- Meggyógyult már annyira, hogy eljöhessen velünk? – aggodalmaskodott Etelka.

- Persze, már alig lehetett otthon tartani, de a doktor ráparancsolt ha most nem tartja be

- az utasításait nem indulhat útnak hajón többet.

Kis idő múlva Szabolcs apjával együtt tért vissza.

- Jól látok, nem hiszem el…de jó, hogy itt vagytok, olyan régen nem találkoztunk.

- de örülök Nektek, emlegetett a gyerek valami költöztetést, persze, akár máris

indulhatunk, viszem magammal őt is.

- Akkor mi elmegyünk a házhoz – mondta Béla Mártinak – és hívta Andrást és Csabát

is, Ti pedig addig itt pakoljatok össze, jó is lenne már indulni.

Örültünk Nektek – mondták Etelka szülei – de olyan rövid volt ez az idő – jó lenne ha a

nyári szünetben le tudnátok jönni megint.

Megbeszéljük – ígérte Márti néni – és Etelka megírja. Tényleg jó lenne, megszoktam

Pestet, de a falusi levegőt és ezt a szeretetteljes környezetet nem pótolja semmi.

Mindannyian egyetértettek ezzel, közben megérkeztek a csomagok is, már csak a búcsú

nehéz percei voltak hátra, elfogytak a szavak, elhaltak az elmorzsolt könnycseppek, letelt

az idő.

- Írok édesanyám – integetett Etelka az autóból, ugyanúgy a többiek is, s bár nehéz volt

a szívük, mint később kiderült már mindannyian a nyaralási lehetőségeken törték a fejüket.

A nagy találkozás

Másnap reggeli után Alízék, a gyerekek és a mókusok mentek vissza „szomszédolni”

megbeszélni, hogyan tovább. Etelka és András persze otthon maradt, Alízék dönthettek

maradnak ők is, vagy csatlakoznak Mártiékhoz. Végül is csak a Kovács család indult

rokonlátogatóba. Amikor megérkeztek, Márti már sejtette nagy baj lehet, hiszen az addig

mindig szépen rendben tartott udvar és porta mutatta, hosszú ideje nem gondozta senki.

Lenke néni nagyon sápadt-betegen-szomorúan üldögélt kedvenc foteljében. Mikor

Mártiékat meglátta nagy-nagy öröm csillant meg szemében, de zokogni kezdett, mikor

valamennyire megnyugodott, elmesélte, napok óta nincsen segítsége hiszen barátnője

elköltözött, a szomszéd pedig nem ér rá, hogy segítsen. Márti és Béla egymásra nézett,

meg is született a terv.

- Nénje – szólt Márti néni – felhívom anyámat, ő időközben beköltözött hozzánk a

lakótelepre, ő lett a közös képviselő, hogy csak holnap megyünk haza, de Te is jössz

velünk, kitakarítjuk, lezárjuk a házadat. Magunkkal hoztuk a levelét, amiben arra kér, ha

úgy gondolod gyere velünk, legyél a vendégünk egy időre, de ha így alakult és nem bánod,

költöztetünk máris.

Lenke néni szólni sem tudott csak bólogatott, és könnyes szeme hálát sugárzott feléjük.

Márti néni felhívta édesanyját.

- Szia anya, Márti vagyok, holnap megyünk haza, ne aggódj semmi bajunk, de Lenke

néni egyedül maradt, nincs segítsége, összecsomagoljuk a holmiját, a házat kitakarítjuk és

lezárjuk. Nagyon beteg és nagyon szomorú, odaköltözik hozzád, és el lesztek ott ketten a

lakásban.

- Drága Mártikám…kezdte volna édesanyja…de nem tudta befejezni a mondatot, nem

sírt, csak percekig néma maradt, majd eddig ismeretlen szeretetteli hangon annyit

mondott…nagyon köszönöm Nektek, gyertek haza, várom Lenkét!

- Na ez rendben lenne – mosolygott Márti – Béla légy szíves menj vissza, és kérd meg a

nevemben Alízt és Etelkát jöjjenek segíteni, és hozd magaddal feltétlenül Pimpit is.

Béla így is tett, kis idő múlva megérkeztek mind a négyen. A mókuska ugyan nem értette,

ő miért jöhet, és a többiek miért nem, de ez egyszer nem mókuskodott.

Márti bemutatta Pimpit Nénjének, ő is meglepődött, hiszen élő mókust, főleg ilyen

közelről soha sem látott és majd’ elájult mikor Pimpi jól nevelten bemutatkozott!

- Egy mókus ne csodálkozzon semmin – dohogott a pici – hát miért csoda, hogy tudok

beszélni…nem értem…nem értem…kezdett fújni, toporzékolni...

- Pimpikém, tudod – posta és csomag – nevetett Etelka, mire a mókus hang nélkül

felmászott Lenke néni ölébe, majd a karjába, és onnan nézte villogó szemmel a

készülődést.

A néni meglepődött, de Márti megnyugtatta.

- Szimpatikus vagy neki, kicsit morgós, kicsit hisztis, olyan igazán mókusos…de tud

nagyon aranyos is lenni, tavaly előtt egy sétánk közben találta őt összetörve Kriszta az

erdőben, éppen Sopronban voltunk a barátainknál. Nem ment könnyen a dolog, de

mostanra már családtag nálunk.

- Sőt…mostmár heten vagyunk Márti néni…elfelejtetted? évődött Pimpi

- Hogy tudnám elfelejteni…játszotta gazdája az elkeseredettet – de nagyon jól van ez

így.

Aztán már csak a kezek beszéltek, és vasárnap estére minden rendben volt, a ház takarosan

nézett már ki, és Lenke néni holmija is csak a költözésre várt.

- Te nem Vilma néni vagy…jegyezte meg halkan Pimpi – ő sokáig nem szeretett

engem…

- Lenke néni válaszolni akart…de Márti megelőzte

- Etelkám…mikor is nyit kedden a posta?

- Mi van lelkeim a postával már annyira…nem értem!

- Hát ezt a kedves pöttömöt csomagban feladjuk és hazaküldjük Sopronba drága

szüleinek, ha neveletlen.

- Dehogy külditek, meg ne halljam még egyszer, egy ilyen kedves mókust…ugye, hogy

- nem is vagy Te olyan…berzenkedett a néni

- Dehogy vagyok, dehogy vagyok…játszotta a kópé a sértődöttet.

- Jól van na Mókus kisasszony…de ne felejtsd el lakva ismeri meg az ember a másikat,

Nénje is másképp látja a dolgokat, ha végighallgatott már pár mókusveszekedést.

- de ekkor már mindenki nevetett, és alig várták a másnapi indulást.

"Nem bántjuk a macskát!”

Ebéd után, annak rendje-módja szerint megindult a csapat a szomszédba. A viszontlátás

öröme, és az új ismeretségek hangulata előcsalogatta a szeretetet, mókust a szomszédok

sem

láttak még élőben, de örültek nekik, és ők is elámultak azon, hogy ezek az állatkák beszélni

is tudnak. Telt-múlt az idő, és mivel tudjuk, minden jónak vége szakad egyszer sajnos, így

vacsora után Etelkáék indultak volna haza, ám egy váratlan dolog történt.

Pimpi végképp megsértődött azon, miért megy csodaszámba hogy ők tudnak beszélni, és

persze valljuk be, ő még macskát sosem látott, szép lassan felfedező útra indult. Ahol

letelepedtek, a tisztaszobában nem találta, így kisurrant és helyiségről-helyiségre

kutakodott, hol lehet az a jószág, aki ugyan nem kutya, de neki ismeretlen – egy macska.

Végre megtalálta, az előszoba egyik nyugodt sarkában összegömbölyödve aludt Cirmi a

kosárkájában. Pimpi először a kosarat járta körbe, majd kiváncsian mászott fel rá.

- Nem is olyan ijesztő – mormolta Pimpi és ráugrott a hátára, ám a kandúr békésen

szuszogott tovább, ám hogy nem mozdult, mókusunk egyre harciasabb lett, végigsétált a

hátán lefelé, majd visszafelé a feje tetejére, aztán lemászott, de közben farkával véletlenül

hozzáért a macska orrához, aki erre természetesen felébredt. S mivel

- Cirmi sem volt járatos a biológiában, nem tudta elképzelni mi az Isten csudája merte

őt megzavarni szunyókálásában. Felállt, kimeresztette szemét s karmait, és végre meglátta

az ellenséget. Pimpi még mindig harciasan állt vele szembe, pillanatokig így néztek

„farkasszemet egymással” Cirmi felmérte ő a nagyobb, és a mókus felé kapott, pont

eltalálva a fülét.

- Na erre lett ám haddelhadd, azt a fújtatást, prüszkölést…Pimpi megijedt, és

feldühödött, Cirmi pedig meg akarta büntetni a csendháborítót, úgyhogy megint nyújtotta

mancsát…ám ekkor Márti néni közeledett, és a szokott mozdulattal Pimpit felemelte

farkánál fogva.

- - Ejnye-ejnye, micsoda dolog ez, szedte-vette mókusa, sejtettem, hogy nem maradsz

nyugton, azt is láttam amikor kisurrantál…

- De Márti néni, ő a fülemet…kezdett Pimpi nyafogni.

- Úgy kell Neked, Te ébresztetted fel őt!

- Fáj…

- Persze, hogy fáj a macska karma hegyes-éles, ezért nem szabad bántani.

- Én nem is bántottam – berzenkedett a mókuska.

- Jó-jó én elhiszem, de én előbb láttam macskát mint Te – szólt mostmár szigorúan

Márti néni.

Lehajolt, megsimogatta a kandúrt, aki közben békésen összegömbölyödve szuszogott

tovább.

- De szép cica – mondta, majd karjában Pimpivel elindult visszafelé.

A mókus közben elkezdett fújtatni, s mire visszaértek a tisztaszobába, már lehetett hallani

milyen is ha egy mókus mérges. A társaság csodálkozva nézett rájuk.

- Igen, ilyen is tud lenni egy mókus. Amikor oktondi, és kikezd a kandúrral, semmi

probléma – mosolygott Márti néni.

- Etelkám – szerinted édesanyád megtenné a szívességet, hogy hétfőn reggel felad egy

élő csomagot Sopronba?

- Természetesen – kacsintott a barátnője

- Nem – nem – nem szeretnék csomag lenni – nyöszörgött Pimpi – inkább jó leszek

ígérem.

- Na azért, de Te kópé jössz velünk most – mert félek a kandúrnak még baja lesz éjjel.

- a többi mókuska maradhat, ugye – kérdezte a szomszéd néni – olyan aranyosak, hely

- is lenne nekik.

- Persze, mi is így gondoltuk, csak ezt a mindencsaknemjót viszem magammal, mert

- őt is féltem és a macskát is.

- Rendben van Mártikám köszönjük szépen – csak még mondd meg mit esznek a

mókusok – majd ők megmondják mit szeretnének, jól neveltek, velük nem lesz probléma

Asztalossy Pimpacs pedig velünk lesz jó helyen.

Így történt, hogy Etelka, András, Márti, Béla és Pimpi indult vissza. A mókuska ugyan

mortyogott kicsit, de most Etelka ajánlotta fel, szívesen elmeséli hogyan is kell csomagot,

főleg élőt feladni postán, ha fontos a dolog. De válaszra már nem volt idő, Pimpi is elaludt

mégpedig Márti néni karjában.

Itt nincsenek mókusok?!

Etelka ígéretéhez híven írt szüleinek, és nagyon örült a válasznak. A szülők és a kedves szomszédok mindenkinek tudnak helyet biztosítani, Pünkösdkor várják őket szeretettel.

Teltek-múltak a napok és a hetek, eljött az utazás hétvégéje. Péntek délután Márti néni megbeszélte édesanyjával, mire lenne szüksége, bevásároltak neki is és otthonra is.

Mártikám, írtam Lenkének levelet, megírtam, most már nem haragszom rá, remélem jó egészségnek örvend, és ha úgy gondolja, szívesen látom vendégül itthon, ugye segítetek nekem?

Persze édesanyám – ölelte át Márti meghatódva, és kedves szíve máris reménykedett, hátha Lenke néni otthagyná a falut, és akkor sem ő, sem édesanyja nem lennének egyedül.

Szombaton reggel elindultak, hosszú volt az út de nem türelmetlenkedett senki. Alízék izgatottan várták az érkezést, Márti néniék és Etelkáék nosztalgiáztak. A gyerekeket és a mókusokat elnyomta az álom. 

Egyszercsak elértek a kis faluba és Etelkáék autója megállt egy takaros ház előtt. Mintha tegnap lett volna, hogy elköltöztünk – mondta Etelka halkan.

Hirtelen kutyaugatás hallatszott, Pimpi és Pumpi félve bújt Kriszta zsebébe, de a többi mókus is félve bújt kisgazdájához.

Ejnye Bubó – ne ijesztgesd a vendégeket – de a puli csak nem nyugodott.

Menj a helyedre – hallatszott közelebbről egy kedves-szigorú hang.

Etelkám, hát itt vagytok – tárult ölelésre édesapja karja – András, Márti, Béla, de rég láttalak Titeket, és mekkorát nőttek a gyerekek is.

Isten hozta a vendégeket is – nézett szeretettel Alízékra – remélem jól fogják magukat érezni nálunk.