Életbenzin

Még nyomokban látom a pólyát,mosolyokban a csoda-tekintetet,

mélytűzű borostyán is csak fura

üvegcserép, azt hiszem, szeretni

gyereket szépen-gyengéden

csakis így szabad, így lehet.

Elrepült a madárkám, zuhantak a percek,

aztán hirtelen-gyorsan vasárnap este lett.

Telefon, apa a gyorsabb, szeme sötét

mondani sem kell, nagy úr a honvágy,

a kicsi lányunk megint nagyon sír.

Megnyugtatjuk, mantra, hit, szeretet,

telefonálja csak körbe a családot,

ehhez a tortához tegyen csak mindenki

egy szeletet. Közben megérkeznek a

társak is, a magánya könnyebb lehet.

Tegnap, túlélte, tetszett, elkomolyodik,

ám a kollégium, Istenem déja vu-m van,

szabad madár, kalitkába nem vágyakozik.

Repül haza, zokog, aztán néz ránk, mint

a kisgyerek, aki rosszat csinált, nehéz

pillanatok, de életem ennél szebb nem lehet.

Megdől a matematika, háromszög 

ez a családi kör, de még milyen bástya,

aki ezt átéli, annak még a baj is barátja,

hiszen az áldás ebben a csoda hangban

mély tűzű lélekszemekben naponta várja. 

Néz rám a ház ura, mondom nem történt a semmi,

tudásunk legjavát adtuk, magunkhoz kötöttük,

védőfalat épített köré a család, jöttek a rossz évek

de drótkötél kötődéssel, ennél nagyobb bajunk

ne is lehessen, soha már.

Ez a mákony, lassan tizenkilencéves a lányunk,

hiába avattak gólyát, látom a pólyát,

Földön-égen nincsen szebb kincs, mint

a lét, mi kettőnkből fogant, s Isten áldotta meg,

szebb dolog mint az anyaság, nem lehet.