A telefonhívás

Mamamaci40•  2013. augusztus 28. 14:16

Lassan-lassan elült a hangzavar. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt, helyén ült mindenki, illetve...egy nagyon fontos valaki hiányzott...a lány akinek a sorsa pecsételődött meg sok évvel ezelőtt, amikor megszületett.
Ügyvédje volt csak jelen, hiszen őt már a pszichiátrián gondozták, a lányból szép lassan feltörtek az emlékek, s mikor orvosa előtt tiszta lett már a kép, úgy gondolta, jó lenne, ha az igazságszolgáltatás elé is kerülne az ügy.
Szépen lassan vallottak a védelem tanúi, a vádlottak nem akartak nyilatkozni, a hosszúra nyúlt tárgyalás végén már nem is tudtak, csak álltak lehorgasztott fejjel, könnytelen szemmel.
A bíró végül megrendülten felállt, fájdalmas könnyeit törölgetve halkan megszólalt...én csak egy bíró vagyok ezen a Földön, nincs az a törvénykönyv amiben megtalálom a passzust...tudják mit mondok...a maguk ügyében, majd idejében ítél a Jóisten, menjenek haza, éljék tovább életüket.
Telt-múlt az idő, a lány lassan gyógyulgatott, hosszú idő múlva elhagyhatta a kórházat, sokat tanult, egyedül élt magányosan...aztán egyszer csak mint villámcsapás,
egy telefonhívás zökkentette ki mindennapjaiból.
Csodák-csodája édesanyja kereste...kérte lányától, engedje meg, hogy találkozhassanak. Egy kávézóra esett a választásuk, ültek egymással szemben, és szó szerint nem találták a szavakat, tekintetük néha összekapcsolódott, és felvillant benne a szeretet halvány fénye.
- Hoztam Neked egy levelet -szólalt meg halkan az édesanya. Apád Neked írta még halála előtt...olvasd el, aztán kérlek hallgass meg engem is.
A lány mire végére ért a soroknak, szívet tépően zokogott, némán átölelte, s megcsókolta édesanyját. Megitták a közben kihűlt kávét, majd az édesanya mesélni kezdett, mindkettőjüket rázták a visszafojtott könnyek. Még sokáig beszélgettek, szívük megynílt egymás felé, szép lassan összerakták a mozaikokat. Búcsúzáskor megegyeztek, néhány nap múlva ugyanott találkoznak.
Legközelebb már jobb hangulatban érkeztek mindketten a kávézóba, de a lány látta, édesanyja tépelődik nagyon...meg akarta könnyíteni a dolgát.
- Anya, költözzek haza? szólt csendesen, mosolyogva.
Az édesanya szeméből patakzottak a könnyek, és csak csendben megszorította lánya kezét.
Azóta sok-sok év telt el, szeretetben békességben élnek, s bár az időt nem tudják visszahozni, de kapcsolatukat sikerül rendbe tenni, s megtalálták lelki békéjüket.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mamamaci402013. augusztus 28. 21:32

köszönöm szépen szah!

szah2013. augusztus 28. 21:27

Ja, igen, a címválasztás... nos, szerintem itt nem a hívás volt a lényeg. Én az ''A telefonhívás'' címet lecserélném erre: ''A levél'' .

szah2013. augusztus 28. 21:21

Bocs az elütésekért, gyorsan gépeltem. Érted nagyjából, mire gondolok? Nem bántásból írtam át, csak megmutatni egyszerűbb volt, mint elmagyarázni.

szah2013. augusztus 28. 21:18

Én sem érzem a katarzist, pedig jók a gondolataid. A sztorival sincs gond, az sem baj, ha information gap, hiány van a történetben, hadd dolgozzon az olvasó fantáziája. A baj az, hogy írni még nem tudsz elég jól. Ha gondolod, szívesen segítek privátban. Itt egy változat a sok közül, hogy lehetett volna korrektül összerakni a tempóra is figyelve:

Lassan elült a hangzavar. Az ügyvéd, aki a pszichiátrián kezelt lányt képviselte, gondterhelten dőlt hátra. Az eset a bírót is megviselte: fejcsóválva nézte az előtte heverő periratot.
– Nincs az a törvény, amiben erre passzust találok. Ítélni nem tudok, csak elítélni... Nézzék... most menjenek haza. Sajnálattal bár, de az ügyet lezárom.
A lány kezelése tizenöt hónapig tartott. Egykedvűen tette be maga után a kórház ajtaját. Odakint nem várta senki: egyedül sétált egészen hazáig. Szomorúan lépett be az üres lakásba, majd kimerülten a vetetlen ágyra rogyott. Már félálomban volt, mikor megcsörrent a telefonja.
– Tessék – szólt bele unottan.
Rövid csend után reszkető hang válaszolta:
– Én vagyok az... az édesanyád...
Egy eldugott kávézóban találkoztak. Nem beszéltek, csak ültek némán egymással szemben. Tekintetük néha találkozott: ilyenkor – mint sztatikus töltés, mely végre utat talál – felvillant szemükben a szeretet.
Hosszú percek teltek el, mire az édesanya összeszedte a bátorságát. Sóhajtva tette ki az asztalra a gyűrött borítékot.
– Ez az a levél... neked írta. Még a halála előtt...
A lány kihajtotta a megsárgult papírt. Büszke daccal kezdett az olvasásba, de mire a végére ért, már rázta a zokogás. ––Felállt, és az édesanyja nyakába borult.
Az asszony átkarolta, a hátát simogatta.
– Holnap... holnap is eljössz?
– Igen, anya. Igen. Eljövök.
– Látod, az apád sem...
– Tudom – vágott közbe a lány. – Most már tudom. – Már nem sírt, megkönnyebbülten törölgette könnyeit a kávéhoz kapott szalvétával. – Anya... – kezdte újra, ezúttal már mosolyogva.
– Tessék, kislányom.
– Költözzek haza?
A szóra ezúttal az asszony szemei teltwk meg könnyel. Nem válaszolt, csak megszorította a lánya kezét.

Mamamaci402013. augusztus 28. 20:49

Jolán, Era, Bianca köszönöm!

Bianca2013. augusztus 28. 20:43

Míg élünk nincs helyrehozhatatlan. Öröm volt olvasni.
Szép estét, szeretettel, Bianca

Pera762013. augusztus 28. 20:37

Hm.

Molnar-Jolan2013. augusztus 28. 20:20

Kár, hogy az előzményekről nem lehet sokat tudni.
Mi lehetett az elhidegülés oka?
Így nem érzem a megbocsájtás katarzisát se annyira.

Mamamaci402013. augusztus 28. 17:32

köszönöm Kinga!

Kicsikinga2013. augusztus 28. 15:21

Megható nagyon!