Miki és Istvàn bá folytatàsósom

Tavasz jött a télre, szép az mindig nem vítás, mikor zöld arcàt mutatja a természet. Fàkon  bokrokon friss üde rügyek hajtàsok jelentkeznek, és hip hop beàllnak a szépség sorba.

 Parkokra kertekre csàbos orgona illatàt szórja a kis ravasz tavasz, szerelemre kàbítva az embereket.

De gyönyörű az élet, gondolta Istvàn bá,kinek költői lelkét minden szépség megéríntette és  elvaràzsolta.

De amikor hazaért elhagyta jó kedve.Senki nem szólt hozzá, szobàjànak falai némàn közönyösen meredeztek felé.

"Kimondom bàtran

Szívem üres nem él

Egyedül szegény" 

Leírta de nem segített ez sem szomorúsàgàn. Valakihez szólni szeretett volna, valakit csak úgy nézni vagy tudni hogy hozzà tartozik. Mikire màr kevésbé szàmithatott, ott volt neki Niki, és olyan boldogok nem hiànyzik ő màr nekik. Tenni kell valamit, nem élet ez igy.-gondolta, és a dundi hölgy  névjegykàrtyàja utàn nyúlt.

Nincs vacilàlàs Istvàn -mondta magàban és felvette telefonjàt.