Prózáim

Az, aki mindenkiben lakozik, akikben vagy kibontakozik, vagy elbújva várakozik. Ez az ami minden emberben van, valakikben szinte nincs is jelen e gonoszság, valakiben igen. Valakiben ez az ördög láncok ezre fogja le, valakiben csak egy cérna, s ha elszakad: Minden lánc-kötél ember darabokra szakad. Az őrjöngő ördög nem kímél, s nem hagy életbe semmit sem. Csak a megfelelő pillanatot várja, mikor szükség lesz rá, és mindent elpusztít: Valakinél egy időzített bomba, valakinél az utolsó védvonalnál jön elő és akkor megmutatja a sötét arcát. Nálam ő az ezer láncra kötött Ördög, akit csak végső esetben hagyom hogy uralkodjék el, mikor már jön az utolsó védvonal: akkor jön ő, a dühünk: ami meg véd, ha erőszakra van szükség.
Készült:
2011.06.29 11:26

Eredeti itt. ( Régi profilomról áthozva)

Nézd meg őket, a romokban botorkálnak, valami elemózsiáért kutatnak. Valakik itt laknak, valakik ide jönnek és kutatnak. De kérdem én: berepedezett szobák plafonjai alatt menve nem félnek? Ha igen, akkor a kérdés az, hogy miért kutatnak? Hisz nincs itt semmi, nem használható már e ház a bujdokláson kívül semmi másra. De ha beszakad a plafon a kutakodó feje felett, akkor néki áll följebb, és utána még elvakultabban kutat. Én ezt elvakult nyomornak hívom, ők reménynek. Ha elküldeném az ott lakókat és a kutakodókat: Én lennék a gonosz, s szívtelen. De szerencsére tudom, hogy minden ember saját dóga ez. Majd ez is elpusztul végre. De az élet megy tovább. Na gyerünk, szálljunk vissza a buszra, tovább megyünk.

Kocsmában most volt a nő verés, az utolsó busz várása közben, telefonos hívás, verejtékezés: állni és hallani, avagy vakként tovább menni. Hisz nőről volt szó, részeg férfi meg ütötte. Nem is a nő miatt, csak úgy erkölcs hatása alatt, nem engedek semmit fülem mellett, bambzerság meg távol van felettem. Csak egyszerűen nem volt más, hisz lehettem volna síket és vak, jegyek a halak, másnap egy nő és vérpatak. Újságban fő cím, esetleg nem lenne itt oly rím, mely bizonyítana, hogy nem vagyok bujkáló, messzibe botorkáló.Egyszerűen nem bírtam elviselni az ordibálást, azt a csapkodást, a kocsma zárás után, volt egy ember aki a buszmegállóban állt bután: én voltam, én hívtam, jegyző könyvbe véve, én vagyok akinek az idegnyugtató most kéne.

( Bambzerság: direkt úgy lett írva.)

Ó, te idő pont. Jókor jó helyen, emlékek kobakomban, avagy itt vagy eme érdekes időszakomban. Emlékeztetsz, egy eseményre, a kettő ezerkilenc tizenkettedik hó tizenharmadikára, amikor szólt depressziónak a muzsikája. Amikor az execskének kiment az úti papír, avagy a búcsú levél, mely elhozta a setétséget, a fekete mi-voltú emberséget. A gyermeki korszakom végét, késnek egy megfent véres élét, mert tudom: hibák hibák hátán, ember most a mán: tudom ki voltam, s ki vagyok. Most is, volt egy hölgyemény, ki fara és keble kőkemény. No nem kell hinni hogy ezt tudom egy nőben szeretni, mást s mást, de ma már nem maradt más a vadító tüzes vágyon kívül, avagy elértem idegösszeomlásom után eme dátumig, mikor múlt hét csütörtökén eljöttek a feszült pillanatok. De ugyan, nem sajnálkozok, csak csupán gondolkozok. Túl vagyok a pöcegödrön, túl vagyon minden ökrön. Csak eme dátum jó helyen volt jó időben, emlékezetemben eme dátum feledőben, s nem megyek vissza a temetőbe. Csupán egy filozofikus pillanat, avagy már meg volt az utolsó fuvola ének, volt gondolatok s annyi hogy temérdek: de inkább a mában élek s nem a múltban.

( Execském és a setétséget direkt így írtam.)

Íme, itt vagyok. A kanyar után, index kint volt, a beszéd, ami megtörtént, hit, mely holt. Kiálltam önmagamért, a magam becsületéért. Tudom, hogy Isten figyel, de tudom, mi az amit már nem vesztek el és mire figyelek fel. Megköszöntem mindent mit tanultam, az uramtól, a gyülekezeti tagoktól. Ez az esemény nem selejt, az idő e fordulatot nem felejt.