PongiNiki blogja

Vörös rózsa az arcodon,

Huncut mosoly az ajkadon,

Fényes csillag a szemedben,

Apró remegés a lelkedben.

Négy éve egyszer harminchat ember elindult szerencsét próbálni,
De ma már csak harmincketten megyünk érettségi vizsgát tenni.
Volt itt harc, viszály, kudarc és veszekedés,
S volt néhány érdekes, s vicces felelés.

Szövődtek szerelmek, és csodálatos barátságok,
De voltak itt megbántott emberek s nagy csalódások.
A négy év alatt négy embert elvesztettünk,
De a lényeg itt maradt, s ezt most elmeséljük!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy diák sereg,
De csak harminchat ember, nem volt ez nagy tömeg.
2006-ban érkeztek meg az új otthonukba, mi egy iskola,
S neve Kossuth Lajos Közgazdasági és Humán Szakközépiskola.

Csak álltak és csodálták az épületet mely előttük elterült,
Volt sok-sok vélemény, melyben ezernyi érzelem került.
Az iskolájuk hatalmas volt, sárga sok-sok lépcsőkkel,
S volt kinek az osztály tele volt ismeretlenekkel.

Zavarodottan álltak az épület előtt egyre nagyobb hanggal,
S a rend kezdett felborulni teljes bizonyossággal.
De ekkor az égből egy angyal érkezett,
S hihetetlen erejével rendet teremtett.

"Kedves gyerekek! Az osztályfőnök én vagyok,
S belőletek én egy rendes osztályt faragok
Fegyelem kell ide, ne feledjétek, s nagy türelem.
A rosszalkodó, huncut gyerekeket én figyelem!"

A hétköznapok teltek és múltak szüntelen,
S a gólyaavató is elérkezett az egyik pénteken.
Az egyik legemlékezetesebb dolog a világon,
Ami örökre ott marad a buksidba kis barátom. ;-)

Előre meghatározott feladatokkal kellett kezdeniük,
A himnusz mellyel az akkori 12. a-t kellett dicsőíteniük.
Még a kacsatáncot is eljárták ezen a napon a diákok,
S indult a móka, mert előttük álltak még vicces feladatok.

Lassan eljött a december a díszítés időszaka,
Vajon milyen legyen? Hogy nézzen ki a karácsonyfa?
Megindult egy új mérhetetlen veszekedés,
Melynek a végén sem volt teljes egyetértés.

Az első év elteltével nem változott sok minden,
Már nem volt az osztályban egy ismeretlen sem.
S az iskola hatalmas volt, sárga, tele lépcsőkkel,
S volt egy ember, aki nem bírt tovább a némettel.

A második évnek már csak 35-en vágtak neki,
S eljött az az idő is, amikor vizsgát kellett tenni.
Az első megmérettetés írásbeli a szakmai tantárgyakból,
Majd jött két szóbeli felelés töriből, és irodalomból.

S újra itt a karácsony, a szeretet legszebb ünnepe,
Megint eljött az idő, amikor a termet díszíteni kellene.
De voltak, akiknek nem tetszett újra a karácsonyfa.
Ez úgy látszik, megmarad, úgy, mint örökös vita.

S amint az várható volt, eljött a vizsgák időszaka,
Meg kell tenniük, mit megkövetelt a haza!
"Tanuljatok, mert ez nagyban beleszámít az év végi jegybe,
S ha egyest kaptok magyarból, nem leszünk többé békébe!"

Végül mindenki túljutott a megpróbáltatásokon,
Senki nem bukott el az év végi vizsgákon.
S a mi matek bajnokuk piros Ladával elgurult,
S volt kit kicsaptak, a 35 ember létszáma így borult.

De az iskola nem változott e két év alatt,
Maradt nagy, sárga s lépcsőzhetnek még sokat.
Mert a suli sosem fog változni,
S a diákok sem fogják máshogy látni.

Harminchárom emberrel indult el a 11. a,
S megint várható volt egy újabb vizsga,
De most csak két tantárgyból kínozták őket,
Ez volt az idegen nyelv és a matek.

A harmadik év sem telt el viszály nélkül,
S ott volt a karácsony, mely nem létezhet fa nélkül,
Majd egy diák elérte a tizennyolcadik évet,
S úgy döntött elhagyja őket végleg.

Majd, mint egy évvel ezelőtt,
A vizsgaidőszak újra eljött.
Szerencsére ez sokaknak sikerült,
S így újabb távozásra, sor már nem került.

Az angyal továbbra is őrködött felettük,
S még egy győri kirándulás is sikerült.
Pancsoltak egyet az élményfürdőbe,
S akadt ki úgy ment haza, mint egy sült csirke.

A harmadik év után sem lettek mások,
Csak hatalmas, sárga soklépcsős iskolások.
Idejár még harminckét ember,
Kik új útra indulnak, ha jő a szeptember.

2009-cel a diákok az utolsó évfolyamba léptek,
S tudják, a könnyű évek mára már véget értek.
Mert elindult a 12. a egy utolsó útra,
Hol készülni kellett a szalagavatóra.

Abból voltak ám a nagy civakodások,
Vajon most mihez kezdenek a diákok?
Végül megegyeztek, s jártak egy country táncot,
Aminek a próbáján, azért voltak fennakadások.

A szalagavató mégis boldogsággal telt,
S nem volt senki ki másnap korán kelt.
Mert volt sok tánc, buli és haverok,
Nem gondolta senki, hogy otthon kéne maradnotok.

Majd újra itt volt a karácsony, s a december,
Esett is hó! Rengeteg… Ugye emlékszel?
S fura volt, mert a fán már nem vitáztak,
Béke honolt, a díszítők nem hibáztak.

De eljött a félév, s vele a január,
Most kell javítani, ha valaki rosszul áll.
Aztán indulhat az érdeklődés: Merre tova?
Most kell eldönteni, hogy innen mégis hova?

Mit akartok tanulni? Mik lesztek?
Ostromolják őket a súlyos kérdések.
S ideje azt is tudni miből fogtok érettségizni,
Eljött az idő, amivel a jövőjüket fogják meghatározni.

S miután döntöttek mennek vagy maradnak,
Elkezdődött egy újabb időszak.
Mert már meg kell írni a sok próba érettségit,
S most mondják azt, amit még tudni illik.

Múlik az idő, erről ne feledkezzünk meg!
Mert nemsokára elindulnak a próbatételek.
Vizsgázni fognak teljesen menthetetlenül,
S milyen eredménnyel? Az lassan kiderül.

De sajnos itt a vége, elmúlt ez a négy év,
De azért bennük él még számos emlék.
S a második otthonuk, biztos az iskola,
Sok lépcsővel, hatalmasan, mi még most is sárga.

Ennyi volna hát a mi kis történetünk,
De még sok-sok minden megesett velünk.
A részletekbe ne menjünk bele…
Így is elég szép a mese vége. =)

Belégzés...

Szívdobbanás.

Közben mosolygás.

Elfojtott kiáltás.

Mégis zengő kacagás.

Gyűlölet fellobbanása.

Boldogság enyhe szikrája.

1000 átok szórása.

A türelem egy csodája.

Kilégzés...

Tudom, hogy fájhat a szív, majd szét hasad...
Úgy érezhetjük, hogy mindjárt megszakat.
Az Élet kegyetlen, ez vitathatatlan...
Elbánhat velünk, bármelyik pillanatban.

Ha erős vagy, nem sírsz, csak mosolyogsz,
De mégis gyötrődsz, hisz belül vérzel.
És hiszed, hogy senki... senki...
Nem tudhatja, hogy mit érzel.

De honnan is sejthetnék? Hisz,
Senkinek nem szólsz, hogy segítsen...
Inkább hagyod, hogy az összes,
Fájdalmad felemésszen?

Csak annyit felelsz, hogy hagyom,
Inkább mással foglalkozom.
Más baján segíteni, nekem öröm,
Még, ha ezzel magam meg is gyötröm.

Sokszor átsuhan az arcodon,
A fájdalom, ami lassan felemészt.
S van ki megkérdezi, mi a baj?
De igaz választ adni nagyon félsz.

Az aggódó tekintet fürkészni kezd,
S te megnyugtatot, nincs semmi baj,
Elmosolyodsz, és csak reméled,
Hogy egyszer elmúlik a vihar.

Múltkor kérdezte tőlem, egy nagyon jó barát:
"Miből gondolom, hogy léteznek még csodák?"
Elmosolyodtam, s vidám a kezét a kezembe fogtam,
"Hisz te vagy, akit csodával határos módon kaptam.
Olyan vagy nékem, mint a csillagok az égen,
A söttétségben, te vagy az én fényem!
Ez is egy csoda, amit csak akkor láthatsz, ha
A szíveddel járod a világot. Tegnap, vagy ma,
Mindegy hiszen mindenhol ott van a csoda.
Egy békés pillanat a háború idején,
Egy szeretetreméltó rész, a köszív mélyén,
A boldog perc, a bánatod végén.
Halálban, fény az alagút végén.
Csak tárd ki szíved és fogadd a sok szépet,
Várd a percet míg te is megértheted,
Hogy az élet csupa csoda, és mosolyogva tűrjűk
Akkor is, ha velünk minden percben mostoha,
Nem is kell mást tenned csak várd azt a percet,
Mikor a csoda elér hozzád, és a füledbe sújga:

Soha többé nem kell félned,
Az árvaságod itt ér véget.
Veled maradok már örökre,
S fény leszek a sötétbe!"