Plátói

Egész éjszaka nem aludtam. Nézegettem, fent vagy-e. Mégsem vágyom rá, hogy felhívj. Tegnap azt mondtad, nem teszed többet. Mert nem akartam, hogy más nővel is legyél. Mert ez amúgy normális lenne? Egyszer azt mondod barátok vagyunk, aztán barátok extrákkal, aztán egyik percben megállsz a kapuban hívatlanul, bejössz, és a gyerekemmel játszol, itt alszol. Nem akarok a barátod lenni. De lettem volna így is, csak már nem akartam a közeledben lenni. De elmondtam, hogy meghallgatlak, segítelek. Neked ez nem kellett. Mert mindig csak úgy kell minden, ahogyan te AKAROD hogy legyen. Nem minden lehet úgy. Szeretlek. De nem ölöm meg a lelkem érted. Hisz felesleges. És akiért megérné, az nem vár el ilyet.

Üres vagyok, mint a sütisdoboz, amiből kidobáltam a karácsonyi mézeskalácsokat, és ami a következő Karácsonyig biztosan üres marad...

"Nem tudok szeretni, mert nem szeretem magam"

A válaszom:

Van, hogy más emberek tanítanak meg arra, hogyan is szeressük magunkat. Azzal, hogy megmutatják, ők hogyan szeretnek minket.

Egyetlen olyan dolog van, amire ha rá gondolok, bármikor, mélységes nyugalommal tölt el. Hogy egyszer építek egy kicsi házat egy erdő szélén, reggel a tornácomon a kávémmal, ahogy bambulok, csak a végtelen csend lesz. Nem lesznek szomszéd házak, sem kutyaugatás. Csak a fák, a csípős reggeli levegő, a lábam a szemben lévő széken. Korán, amikor mèg köd van. Olvasok valami könyvet. Pár oldalt csak. Bent begyújtok a kandallóba, főzök valamit, matatok a kertben, kiteregetem a ruhákat. Sétálok egyet. Fotózok pár madarat, meg rügyet a fán. Aztán visszaülök a székemre, ahonnan látom a naplementét. Bemegyek és a kandalló mellett olvasok tovább. Amíg el nem alszom hason fekve a szőnyegen. Akkor befekszem az ágyamba, és örülök, hogy holnap ugyanezt csinálhatom.

Egyedül. Mert, ha Te nem leszel velem, nem vágyom senkire.