Pitypangkaszat blogja

Mint a kavics, 

ha fősodor

iránya mára nincs,

billen jobbra balra,

medrét ki-kimarja,

hallgatag a víz,

lehet ám vagy tíz,

húsz, akár ezer,

egyszer millióké se leszel,

por és hamu és lenyomat,

vándor ítéli kihűlt nyomodat.

Szeretek olyan dolgokat csinálni,

aminek semmi értelme,

amit nem kell,

nem muszáj,

nem most

és főleg nem célért,

fűzfa zöld kérgét 

hántani és szőni sorba,

míg minta lesz belőle, 

zöldpepita fonál,

semmire és talán senkinek,

de közben csendet illatoz

a háncs balzsamos sebe,

lassan elmotoszkál

a megfáradt elme,

kioldott bogokon

puhasággá olvad a görcs

és elterül helyén a lét.

Homályosan látok, de

zöld lyukakat hajtott a ködbe 

az április,

csend moccan még a sarjún, 

ficereg, bár harmatcseppnyi még 

a nászi friss,

valahonnan belekárog,

elvetél a nyár,

ködök mögött vakít a fény,

retinámba fáj.

Szeretek itt lenni.

Kis kemény göb az ecset nyomán 

a mész a falon,

kőbe gyökerezik a ház alapja

és kihűl az orrom a dunyhák között,

ha felfut rajta a tél.

Őszinte ez a ház, 

nem akar, nem takar,

nem mutat, nem kutat,

csak szelíden fölém borul

jámborul

ahogy az este fölé az emlék.

Fűzfák közt csak gerle csapkod:

tájidegen szívem,

belefázik, szürkületkor 

idenőve pihen,

olaj a víz fájó tűzre,

sebír is az, igen,

elcsendesül, elhullámzik

félrerakott hitem.