Pitypangkaszat blogja

Emlékszem egy lányra.

Bár sütötte keményen lábát az utcai fagy,

áttetszőn táncolt rajta mégis babacipőben

s míg virgonc szoknyáját a tarka szél téllel befújta, 

piros bogyókkal hajában dacot nevetve lépett.

Én voltam az a lány.

Kéreg nőtt azóta körém,

szürke, közömbössima réteg.

Érezni azért olykor hideg vízbe ugrom.

Görcsökbe szorítva tartom össze magam,

félve mozdulok bár, mégis elesem

és rozsdás csavarokat hullatok utamra.

Valami vibrálás vagy, titkos remegés

egy elvarázsolt hullámhosszon.

Inak olaja és jóleső balzsam, mert 

enged a szorítás, mégsem esem szét,

napba tartott, egyenes arccal járok.

A parfümök közt kávét szagoltatnak,

borban kenyér választ évjáratokat,

tételek között csend kell a zenében

s olykor szürke lapra bámul a festő.

Ha nem jönne közbe a szomorúság, 

nem éreznénk tán a boldogságot sem.

Magyar vagyok,

szép, kunos redőkkel a szemem felett:

nagyanyám, 

ha kucsmát húzott fekete hajára,

széles járomcsontokkal,

mint Dzsingisz kán lánya, olyan volt

s a lányomat a védőnő sárgasággyanúzta,

míg rájött, ez a gyerek már csak ilyen,

bogárszemekkel pillog a világra;

magyar vagyok,

osztrák kisnemesi vérem bálozni szeret

és villája lépcsőjén lesétálni a kertbe,

hogy kapát vegyen kezébe

és oltsa a fát,

hívogassa a tyúkot

és bekúszó sramlizenére perdüljön,

mint másik felem sváb ősei tették mindég,

földszagú, tiszta, imádságos kezekkel,

mert magyarok voltak már akkor, 

mikor még alig beszéltek,

s magyarnak írták magukat

a kérdőíveken,

mert így érezték,

és megmaradtak annak.

Magyarok vagyunk mind

s magyar az egész világ,

attól függ, honnan nézzük.

Egymásba fagytunk,

mozdulatlanná olvadva össze az utcán,

sötét bársonnyá tágult ki a perc

és évek várakozása lüktetett

a kolduló karokban.

Talán az autó is tudta ezt,

mert dudálás nélkül került ki halkan,

ott, a szűk utca kellős közepén,

mit szikrás csillagokkal töltött ki

a rég szomjazott csók.