Pitypangkaszat blogja

Beszállt. A fürtös fej az orrát csiklandozta huncut hajszálaival. A copfos a kabátjába kapaszkodott, mint mindig, ha félt. Mindjárt elindul.

– Mi lett? – kérdezte a férje a telefonban.
– Fiú!
– Jaj, ne.

A két szó éles utat vágott az endorfinok boldog tompaságába. Mint a köldökzsinórt elmetsző olló. 

Pulzált tovább.

– Mikor kezdett el vérezni?
Értetlenül nézett a fiatal orvosra.

- Nem véreztem – rázta meg a fejét végül.

Csak akkor látta meg az ultrahangfejet. 

Mintha hangtalan lesajnálást toltak volna a képébe.

– Kapaszkodjatok! – A két kislány izgatottan mocorgott. A gép felbőgött, minden sejtjében tompán dobolni kezdett a vásári zene. Két fordulás után ütközés. Megint lökés. A teste minden alkalommal önkéntelen védekezésbe merevedett. A kicsik sikongtak.

Örömükben. Mint a csúszdán. Családi csúszda volt, négyen csúsztak le rajta kézenfogva. Néhány másodperc önfeledt repülés a forró acél síkos fényén. Féktelenül. 

Egy hete volt csak, hogy két csík jelent meg a tesztablakban.

Telibe érkezett. Végigrezonált a testén a landolás. A háta fájt. Furcsán. Valamiért zsigeri félelem vett rajta erőt, ahogy a parkoló taxik közt válogatott. Féltette az életét.

– Én is azt kívánom, minél hamarabb teljesüljön a vágya – mondta az asszisztensnő.

Este már a vonat ritmusa dübörgött alatta. Egyedül volt, a szüleit ment látogatni. Közben sűrű cseppekkel távozott belőle a fájdalom.

A dodzsem hirtelen nekiütközött egy lelkes apukába, aki óvodás álmait lovagolta meg vele újra. Védőmerevség.

A kislányok kacagása közepette gyorsan a pálya szélére kormányozta a kocsit. 

Nem lesz több ütés. 

Csak jaj, ne.