Pitypangkaszat blogja

Széthullott cserepeket hajkurászol.

Bőröd alá nem fér be a seprű. 

Pedig ott szúrnak a legjobban.

A köd megszépít, burokba von.

Meztelen igazság vagyok, ha eloszlik.

Efemer bogár az ember.

Mire ezt belátja - vége.

Emlékszem egy lányra.

Bár sütötte keményen lábát az utcai fagy,

áttetszőn táncolt rajta mégis babacipőben

s míg virgonc szoknyáját a tarka szél téllel befújta, 

piros bogyókkal hajában dacot nevetve lépett.

Én voltam az a lány.

Kéreg nőtt azóta körém,

szürke, közömbössima réteg.

Érezni azért olykor hideg vízbe ugrom.

Görcsökbe szorítva tartom össze magam,

félve mozdulok bár, mégis elesem

és rozsdás csavarokat hullatok utamra.

Valami vibrálás vagy, titkos remegés

egy elvarázsolt hullámhosszon.

Inak olaja és jóleső balzsam, mert 

enged a szorítás, mégsem esem szét,

napba tartott, egyenes arccal járok.