Pista blogja (Iguanodon)

Fák alatt már rothadt avar,
Dohos szagát most is érzem,
Orrom, torkom tűzként marja,
Fájdalomtól roggyan térdem.

Levelüket fújja a szél,
Cikáznak alá az égből
Arcomba, mint Isten nyila...
A kezemben remeg a tőr.

Kérgeiknek repedésén,
Könnyük csöpög sárgult lombra,
Csak állok némán alattuk,
Mintha az én vérem folyna.

Őszi napnak ködös átka,
Rombolta szét ma a kedvem,
Búsan szól a hegedűje,
Erőm nincs, tán holttá lettem.

Ahol járok vihar támad,
A szél tombol és mennydörög...
Acél penge zúzta szívem,
Ne várj reám! Már nem jövök...

Széttépett emlékeim közt, mindig megtalállak,
Úgy kavarognak fejemben, majd könnyekké válnak,
Nyugalmat adjon sírod, mi oly rideg, hallgatag,
Én szívemben őrzöm a gyötrő, örök fájdalmat.

Hiányodban vaksötét sikátor az élet,
Foszlányokban szakad fel a szerelmes ének,
Hangom értelmetlen, zavaros, oly halkan szól,
Mint fuldokló lelke, a rothadó mocsárból.

Hiányodban vaksötét sikátor az élet,
Tehetetlenségemben megalvad a vérem,
Testem hamuszürke, tekintetem homályos,
Kezem mint leprásé, érintése halálos.

Hiányodban vaksötét sikátor az élet,
Kisiklott vonat, lejárt az IC-re a bérlet,
Rómeó méregivós példáját követem,
Hagyjad hát testemet rohadni a köveken.

Hiányodban vaksötét sikátor az élet,
Többé nem világítja utamat a fényed,
És ha már nyüvek rágják ficánkolva testem,
Jer oda, rúgj egy végsőt belém, úgyse érzem...