PietroPio blogja

2017 Áprilisában volt 30 éve, hogy leszereltem a HATÁRŐRSÉGTŐL, Mezőhegyesről. A kiképzéseket követően egészen a leszerelésig tartó időszakban sokszor olyan érzésem volt mintha a "nyomsávon laknék", ami akkor és ott hosszabb volt mint 17 km + a kivonulási útszakasz ami a kijelölt járőrözési irány függvényében 5,x vagy 7,x km volt. Aztán, ha valamiért reggel a járőrözés végén (ritkán) nem tudott kijönni értünk az UAZ (értünk:Járőr + járőrtárskutya), akkor még a visszavonulás a kijelölt járőrözési irány függvényében megkövetelte azt a bizonyos 5,x vagy 7,x km.-t. Szóval nem volt egyszerű... De meg volt a varázsa is. Mivel az őrsön alacsony létszámmal voltunk (két parancsnok, ellátó, szakács ,gk.vezető, járőrök, így összesen 12/13 fő), így az effektív szolgálat a három szolgálati helyre (+ vasútállomás) összesen csak 4-6 fő között osztódott meg. Az éppen eltávon levő társunk, az éppen pihenő napos társunk kiesett a szolgálattevők közül, tehát nem nehéz elképzelni a nyomsávon adott szolgálat sűrűségét. Én a nyomsávot még jobban is "szerettem" mint az egész éjszakás árokban bújócskázást, tehát amikor lehetett inkább bevállaltam.... Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül a minden irányba kicsapongó érzelmeimmel a nyomsávosdi kalandokkal kapcsolatban..... A leszerelést követően nem sokkal külföldre költöztem és kb. 27 év után költöztünk ismét haza. Ezért addig nem volt rá lehetőségem, pedig annak idején megfogadtam magamnak, hogy 20/25 év után azért még vissza megyek oda és "felnőtt fejjel" ismét lenyomom az egész távot. Na eljött az idő: 2017 egyik áprilisi hétvégéjén a 30 éves évforduló alkalmából unokaöcsémmel kellő felkészülést követően (aminek része volt egy előzetes levél az illetékes határőrizeti szerveknek) nekivágtunk.

Leutaztunk Mezőhegyesre, az autót leparkoltuk a valamikori (és jobb sorsra érdemes) őrsünk előtt,aztán onnan a valamikori járőrözések időpontjának kezdeti idején (kb. 21 órakor) megkezdtük a gyalogos kivonulást a B52-es határkőhöz, és  onnan végig jártuk az egész nyomsávot, azaz annak a helyét, egészen a B90-es határkőig. Éjszaka volt mire kiérkeztünk és meg is találtam a jó-öreg B52-est. (Ki volt fordítva a földből), miközben haladtunk a többi határkő láthatóan szépen karban volt tartva.... valamiért fontos lehet. A valamikori nyomsáv vonalán több teljesen új telepítésű MAFIT is találtunk.... Olyanokat amiket egyik vezér személyiségünk szerint megirigyelhetne tőlünk a világ... 

Ezt a nosztalgia-járőr túrát most kb. 8 óra alatt, hajnali háromra teljesítettük is . Aztán "UAZ helyett" gyalog vissza az Őrshöz (összesen 32,x km!). Hát ez sem volt egyszerű, szél, hideg (de nem nagyon).... fantasztikus érzés volt!  Mi, határőrök, annak idején még az őrshöz tartozó teljes 17 km-es nyomsávon nyomtuk (egyedül a kutyával. HUNICS-csal), aztán az utánunk jövő korosztálynak már két járőr szakaszra osztották le a távot.

HUNICS egyébként egy hús-vér, legendás határőr kutya volt, akkor az 1980-as években nem gondoltam volna, hogy miután Ő már rég nem lesz, a technológia és a világ annyit változik majd, hogy HUNICS újra "feltámad". (persze nem úgy mint amiről az index,hu is beszámolt, nem mint a klónozott KÁNTOR 658) Pedig a Facebook HATÁRŐRÖK VOLTUNK FB-csoportjában pont ez történt. Ott leltem rá több akkori katonatársamra is és Hunicsra is. Hihetetlen mennyit jártam vele szolgálatba (nyomsávra, Pitvarosra, battonyai úti "rejtőzködőbe" a "digesztori" erdőhöz). Leszerelés előtt pároztattuk őt egy másik szolgálati kutyánkkal és leszerelés után, miután megszülettek a kölykök és már valamennyire elválaszthatóak lettek az anyjuktól visszamentem Mezőhegyesre és hoztam haza egy kölyköt (Azóta is hálás vagyok érte akkori őrsparancsnokunknak!). Persze ez a kutyus  is a Hunics nevet kapta,és (bár  kb 15 éve már ő is elment) családunk örökös tagja....  Ja, hogy visszakanyarodjak az itt elmesélt kalandunkra: Az őrs felé való bevonulás közben a nyomsáv (helye) elhagyását követően kb 1 km-re a határtól "elfogtak" bennünket. Sajnos a hatóságok felé hasznos időben megküldött előzetes tájékoztatás ellenére (vagy éppen azért) sikerült határeseményt generálnunk. Mint kiderült túránk utolsó 2 óráját már figyelték a "kollégák". Miután tisztáztuk a dolgokat,  még egy rövidet beszélgettünk is velük a régi időkről, aztán folytattuk a még hátralévő  kb. 6 kilométeres bevonulást az őrsig.

(Fiam esküvőjére)

Eskólás korában Vajk gyermek, soha nem akarván, hogy a “parentes conventusra”, szülőknek értekezésére, személyemben én magam oda menjek. Na, nem azért, mert Ő ottan előttem tetteit eltitkolván, secreteket rejte, hanem mert azottan érette én mindig szóllallottam is ám fel rendre.

Anyját  kérte is mindig a gyermek, sempre : “Inci! ne szóljunk Apának!” , Ejnye!.

Nem lészen  immár íly’ nóvum, eljött atyáknak eme utolsó értekezése mostan. Nem atyák ők többé ezen órán innen... Hiszik eztet eme képpen! Pedig maradnak ők fiak és lányok nostrum örökre, máskülönben az megírva sincsen, olyan Isten, nincsen!

Az Úrnak abban idejében Vajk izgult emocium hevében, most rajtam verejtéktől nedves gúnyám s ingem.

Mindenki, vagyonishát e  sokaságnak közötte a legtöbben, gondolják aztat, hogy a NUPTIALEM-nek, a násznak esküjének elében,  az éltüket összekötni vágyakozó pár lelke hevül a legmelegebben.

Hát,  én eme zsoltáromban hirdetem; ez bizon nem így állíttatik a leghelyesebben!

Lelkemnek kedves azt tudatomban tartva, hogy ezt érti mind eme két ífjú kedves Édesanyja.  Mégis, hirdetém, mert megvilágosodtam én is, örömapának lenni az az összes égi úrnak tetsző, féltő,  atyai és szép is.

Nondum --azaz mégis-- én, Papá Pietro, nem sunt csak  örömtűl plenum,de akként is vagyok nem kicsit büszke, hogy  ama bizodalomsággal eltelve kívánhatok eternum boldogságot Zsunak és Vajknak; miként Ők maguk és azzal s amilyenek , és ahogyan az Úr napjaiban Ők benne vannak.

Engem eme szilárd tudatomban frigyükben bizonyosságal hagynak.

Ők, én tudom boldogok lesznek, ezt első zsoltárom mint kódex is hirdeti, azok is maradnak, egyike másikának kezét el nem ereszti. Most itten akárhogyan is feszengnek, látszatva magukat felnövekedett és nem többé kicsi gyermekemnek  !

Amor, patientia és virtus, szeretet, türelem ,  kitartás is, amit kívánok néktek, sok sikert az közös éltetekhez mely communis vitae benneteket egymásnak s közösen rendelt helyekhez, tartalmas, vidám élethez..

Nem égi látomás ez, hanem eme zsoltárba VIASZMÁZZAL pecsételt regola; Ők ketten egymásnak illők, meg nem bontható kópia:    Segnor és Segnora. 

E sorbavétel tán tűnhet illetlennek,előbb az Úr, aztán a hőlgyek(?), de a rend, Ők tudják nem mindig az ami az Úrnak tetsző.  Egymásra LELNIÜK is hiszik ők(!)  pusztán sors műve vala, ám eme zsoltárban az mégis megéneklendő!

Történe az valójában mint események szakrális sora, melynek mutatását csupán eme kései századok népei érthetik ma emberének szeme elé vetitve, de illik az akár egy ősi és kalandos másvilági regébe.

Esett is az úgy, miként annak lennie kellett, vala benne historia és romantika, volt az olyan agnus-pius-modus, kerekedett az olyan jámborosan meg bárányosan. Arról az igaz tudást  Papá Pietro, Zeus, de még  a “nagy Jedi of Star Wars ultimus” sem birtokolja bizonyosan.

Az ifjú virgoncok olyan főzetet míveltek, melybe szükségleltetett embernek fiának csipetnyinél több kíváncsisága, egymásra-lelőknek peculiaris stranuma,  a fiúgyermeknek furasága,  egy megkörnyékező, mécsesfényényes, Solanum tuberosum és Capsicum, ne rémülj(!)  zsoltáromat hallgató publikum, Hunniában ez ‘oly nehezen kimondható holmi, nem is hívják másként mint óceánok más népeitől eredő hungarikum, vagyis: Paprikás Krumpli.

Véletlen nem is lelhette volna párját egyike másikában,    kell azt itten tudatni!  

Ma Zsoltárom sem írnám, ha  ama új kornak nyelvén akkor a többiekhez szólván, ---azon amit mormolnak Britanniában---,    nagyképűen, affektálón, de nem mogorván, Attila vagy Hunok népét megillető néven MACSOSKODÓ ITÁLIAI egykori interpelláriumának híján.

Summa-summarum, szükségeletett, hogy Ádám és Éva e igen kuriozus két sarja, a Holdnak azonos állása szerint,  ugyanazon helyütt találtassék…. s egyike a másikát ott meg is hallja.Éppen tanácskozott arra egy furcsa BÁBELI sokadalom, volt ott sok ifjú meg egy “TATA”,  Zsu ott szemeit ki is meresztette Vajkra hama’, volt ez így, vagy akár máshogy!?

Az bizonyos, a bábeli zűrben és zavarban kettejük közötti közös pontból Zsu párat hamar meg is látott,  de azok között Hunoknak nyelvével nem igen vetett számot. Ne rettenjen meg senki, se ezen NUPTIALEM népe, se Fiam, se Lyányom, Zsoltáromban történetüket tovább nem folytatom semmilyen zavaros, kesze-kusza szálon.

Vajk nem választotta, Ő azt az érzést kapta csak úgy, felcseperedve, Zsu pedig kisasszonyként meg azt felfedezte:  a Világot az Úr nagynak, nyitottnak teremtette, nekik az szűk nem maradhat, nyillik is előttük minden náció, ajtó s ablak, a fiatalok korán szárnyakra is kaptak.

Kapkodja is fejét a parentum erre meg arra, kérdi most éppen hol lelünk Zsura vagy Vajkra?

Szárnyak nélkül nem lesz többé hová s merre, Ők jövendőjüket nem is kicsit mérik ki erre.

Asszonynak dolga a tűzhely melege, meg arról az ember étke (?)  Na, ezt, eme pár nem éppen imígyen véle: az otthon ott van, hol párunk érkezésünk várja, hol szükségben gondunk van egymásra, zsoltáromban ez nagy betűvel vetett kódex, tudom ez náluk mindig így is lesz.

A jövendőnek látása az Úr prófétáinak kiváltsága, én azt nem birtoklom, de nagy tudású vagyok én is, így hát megéneklem azt most itten:  Nékik létük unalommal telni nem fog,  az lehetetlen! Teltek már el idők, Holdak jöttek mentek, földeken egyesek szántottak, arattak, mások vetettek…. Ők ketten addigra KOMPLIKUMOKAT már együtt megéltek….  jártak be napsütötte meg fagyos, vagy éppen az Úrnak szent helyeket, így hát tudnivaló dolog: az eljövendő dolgai is jó fundamentumra helyeztettek.

E két ifjú egymásnak már jó ismerője: tudják kié a tésztának kimerője, annak gépe, keverője, mivel is jár egy “meeting”, ki tör ki görcsös babonáknak hevében, ki a makacsabb az karrier kitűzött érdekében.  Bírnak azon okulással, hogy van ki előbb ezerszer szemrevételez mindent, hogy időnek teltével választása arra essen mi első volt a sorban az ajánlásban. Tudják a csökönyösség nem csak csacsi dolog, de környékükön néha az fennforog…

Papá-nak, mint földi helytartónak jogomban irattatik meg, de pártatlanságnak vádját ellenezni képességem mégsincsen. És, ha valaki vádaskodtatik eképpen, akkor nem tudom kivel szemben (?), vagy ki mellett éppen, mert egyformán látom én:  Ők egymásnak teremtve valának, megélték esetét ezen dolog már számos tanúbizonyosságának.

Zsoltárban lehet az strófa, de divina vagy világi kódex egybekelendő ifjaknak azt elő nem írja; és mégis, az már most nem csak látszik, de az sugárzik, kitűnik!: Zsu, a macso "padres-i" háza-táján, otthonról oda haza járva, új szülőkre is lelt s talán tudja, de bizton érzi, megüzente ezt már sorok között jól meg írva egy egy gesztusban, jól kiválasztott regalumban.  

Azt már zsoltáromban megénekeltem; kettejüknek eme bolygó lehet szűk, az éltet élni bírók Ők, vidámak s unalom terhétől mentesek VALÁNAK.  Míg ez így marad, minek záloga Zsu és Vajk maga, addig boldogok lesznek, megírta azt már a“valamelyik Biblia”.  

Az unalom képességét a nagy genóma kódban, amely őket formába őlté, annak hiányát bennük megörökítteté. Lustálkodni persze néha ők is szoktak, halkan súgom kedves hívek, nehogy időelőtt szentté avassuk Őket.

E nagy örömnek hevét szívembe zárva végzem e zsoltárt, mert tudom: Ők ketten egymáshoz igencsak illő párként keresték fel ezen sorsdöntő, világi oltárt.

Egyformák , míg annyira különbözőek, hogy az előttük álló eljövendőben minden nehézséget Ők legyőznek! Ama bizonyos  sors kegyeit, együtt és majd akár sokasodva, az összetartozás minden boldogságát megtalálják, érzéseim számomra ezt sugallják.

Et benedictionem meam, azaz  
HAKUNA MATATA, gyerekek!