Phobos blogja

Kavalkád

Kerestelek, de össze-vissza minden,
A zaj, a fény, a rettenetes árnyak.
Világ vége szívveréseimben,
A bánatok mégis hiába fájnak.

Látom itt rendet kéne tenni,
Keresni még, hátha megtalállak.
Átlátni azt mi néked semmiség,
Dallal köszönteni kik hiába várnak. 

 

Akvarisztika

 A halaknak világa
Ketrecekbe zárva,
Vizekbe zárt az élet,
Akvárium-léted.

Riadt mozdulatban
Ismeretlen álmok,
Sebes víz folyását
Zárt világra váltod.

Titkaid, ha vannak,
Itt azok maradnak.
Ketrecekbe zártak
Akik megcsodálnak.

 

Tokaszalonna

Teste a vágya, hogy megnehezüljön,
Ott, hol az élet csak csupa lét.
Kerek állára párnákat szüljön
Az idő, ha megforgatja kerekét.

Szalonnájából eszik az Isten,
Zsírja sülésében serceg a múlt,
Ami volt már rég elveszett minden,
Láncaitól már megszabadúlt.

Olvadó zsírjában foszlik a léte,
Napsugarától hízik az álla.
Néha még eszébe juthat a élte,
Amikor nem volt zsíros tokája.  

 

 

Porhintés

Porszem a szélben.
Oszlik égen a felhő.
Remény a fényben.

Hiába minden.
Igaz szíved ma nem lát.
Nem vagy szívemben.

Tiéd a bánat,
Édesen alszik a nap...
Szórod az átkot. 

 

 Ánizslevél

Álmokat szórni egy álomvilágból,
némán szólni a falevelekhez.
Illatot lopni ezer virágból.
Zöldellő fákból a legszínesebbet

szórni amerre a nyár szele vinne
lelket, mely tavasznak a kincse.
Elrepül merre sohase néznél.
Virágok illata foszlik a ködben,
és csak arra gondolok közben:
Lehet szebb egy ánizslevélnél?

 

 

Barangolás

 Bánatokat kergetni a rétre,
Amerre még a madarak szállnak.
Remélni, hogy még szép ez az élet
Amikor Téged sehol se várnak.

Nézni, ahogy kizöldül az erdő,
Gyógyulást hoz az égen a felhő,
Olvadó Nap tüze bánatot éget.
Látni még azt, hogy létezik Isten,
Álomvilágból való lesz minden,
Szíved örül, hogy megtalált Téged.

 

Vulkánkitörés

Veszteni fog az egész világ
Unalma a vad viharoknak.
Lángolni fog majd minden virág,
Kövek repülnek, emberek hullnak.

Álmokba rejtett végteleneknek
Néha ha fáj már mind ami van,
Kitörnek akkor, végre felébred
Izó tűz a föld álmaiban.

Tűz ami ott van a földbe mélyen,
Örökké égve az örök sötétben
Rettenetet hoz, átkokat űz.
És ami ébred a fénytelen éjben
Széttöri azt mi még összefűz.

 

Pofonegyszerű

Pihenni térnek az álmodozások,
Otthonra lelnek a kopott szavak.
Fejünkre szórják az összes átkot,
Olvadnak benne a napsugarak.

Nevetünk, pedig túl sok a bánat,
Elbódítanak a gondolatok.
GYertyafén ahogy örül a lángnak
Szív mikor lelket símogatott.

Zenélni kezd a szív ha tavasz van,
Elhiszi azt, nem hiába vártad.
Remény szólít ott fenn a magasban
Űzi el benned mind ami bánat.

 

Holdsugár

Hazája vagy a csillagos égnek,
Olvadó fényed álmot ölel.
Lelke vagy a legmélyebb sötétnek,
Dúdolod azt mit az éj énekel.

Sóhajod hallja a szív ami dobban,
Utad tűnik el tenger-habokban
Gyermekek éneklik mind ami voltál.
Árnyak kísérik a fényed titokban,
Régen mikor az éjnek daloltál...

 

Tündérmese

Tó tükrén nyíló rózsavirág
ünneplése a nyári melegnek.
Néma szíveknek az egész világ
dalt énekel, hogy még szeretnek.

Éli világát az emlékek álma,
régi meséből a Tündérek tánca.
Még elhiszed azt, hogy létezik Ő.
Elvinne arra, hol szép ez az élet,
szellő súgná a tündérmeséket.
Elhinni, vele még megáll az idő.

 

Mesevilág

Még e világban alszik az álom
egyszerű szív zakatol idebent.
Szellő szárnyán kell tovaszállnom,
elmenni amerre nem fáj a szívem.

Vágyni, remélni a jót, meg a szépet.
Itt, hol az álom illatot érez.
Látni mit más még sose látott.
Álmodni a legszebb tündérmeséket,
gyermeki szívvel egy mesevilágot.

 

Minden az enyém...

Csillagok ezrei mind a birtokom,
Sötétségek fénye az én tulajdonom.
A zaj, a csend, a hallgatás,
Kísértetekben a jajgatás,
Tündérekben a szépség,
Emberekben a jóság,
Nem élőkben a tétlenség,
Elevenekben a buzgóság.
Minden az enyém...