Pflugerfefi blogja

Miért keresem a továbblendítőt,

holott ismerem az èlet útjait,

mindíg megtalálom az elferdítőt,

s kimerem a keservek kútjait,

Mièrt keresem még mindíg a szépet,

mikor karantènba bezárva vegetálok,

hisz az èlet nem melegít viszont éget,

lélekre hatót keresve sem találok,

Miért alkuszom vérre az égiekkel,

tudva a lèt kordonnal behatàrolt,

pedig nem àlmodom a régiekkel,

csak azzal mit  fájó lelkem tàrolt,

Mièrt gondoltam azt, hogy a malaszt,

felűlről èrkező, könnyítő mámor,

hisz a lètezés e földhöz ragaszt,

itt van felèpitve a kiképző tàbor,

Mièrt àlmodtam , hogy ember leszek,

s eredendőn fontos lesz létem,

èpítővé válik amit időben teszek,

nem kell fizetni azèrt amit kèrtem,

Miért hadakozom e múló lètèrt,

hisz úgyis csak távozás a kísèret,

már csak a mindennapi kenyèrèrt

mely maholnap marad ígèret.

Talán (kèpzelem) , hogy az érzetem

nem csal vègzeten csellel,

s kóborol keserves vègzetem,

kitörölhetetlen  terhes jellel,

hisz boldog ènek zeng az èjben,

nekem búg e csodàs zene,

elfúlni szívet rengető kèjben,

melynek a lélekben van a helye,

az èlet majd erre szìvesen èpül,

kandikàl a vàgy lefolytott hangokon,

s a körítés is egyre szèpül,

viràg pompázik a balkonon,

kellemes hangulat új útra kísèr,

borzongatóan érezteti magát,

már nem fáj lábamban a viszér,

s nem nehèz vállamon a kabàt,

így az èlet mégis elviselhető,

nem kell hozzà csak tüzes àlom,

elfelejtve a rànk váró temető,

magamat úgyis megtalàlom,

többet keresek mint a vègzet,

lehet valami képtelen csodàt,

ami nem vet semminek véget,

szagolgathatom az illatos orgonát.

A szél sodorja elmém szilànkjait

hitem szèthullott törmelèkeit,

vadviràg nő majd sírom fölött,

nap szítta porom oda költözött,

voltam, ki voltam éltem delén,

hagytam mit megéltem èn,

semminek tűnő maradèkom,

versekbe írott hagyatèkom,

nem dőzsöltem csak leéltem,

nem kaptam nem is kèrtem,

az èletem mégis szèp volt,

bàr maradt rajt"itt-ott folt,

emlékem úgyis itt marad,

az élet nèlkülem is halad,

s ha valakinek szívében felbukkanok,

lelkébe szèp szavakat suttogok,

versekbe írtam aroganciámat,

szűrt és sżűretlen nyers vágyat,

versekbe fúlt kètes èrzelmeket,

èlet adta álmokat, fèlelmeket,

emlèkezz rám ha megèrted,  

hisz emberi mivoltom volt teèrted,

lehetnènek soraim ars poeticám,

ha mulandóságom nem lenne

a legnagyobb hibàm.

Most mèg érezlek, látlak,

de mikor intenek az istenek,

csak lelkemben talàllak,

fènylő ujjaikkal intenek,

jöjj és viszünk a holnapba,

koborló àlmok varázsszőnyegèn,

úgy megyünk végleg tovább,

a mindensèg füstös egèn,

burkolva szárnyatlan tollakba,

ott vízionálhatod  a repülèst,

s tisztàra söpört utakon kereshetnéd,

a betegágyból felkelést,

most mèg èrezlek és làtlak,

de már tudom, hogy előremész,

csak a jövőben talállak!

A mindensèg urának lakhelyét keresem,

bűnömül ne rójátok,

èletutam csorbáit nem feledem,

s már összetörtek a korlátok,

idő utazàsom a vègére èrkezik,8

nem sajnálom az itt töltött időt,

testem tovàbb nem vétkezik,

lelkemből végleg kidőlt,

még keresem az új utat,

hol szívemből nőnek a szeretetvirágok,

fúrhatnék akàr új kutat,

locsolva az élhető világok,

tudom a a mindenség urának lakhelye

a végtelenbe  eltűnő,

nincs fala sem védelmező fedele,

ott lelem ahol a fű nő,

kellene a bizonyosság, erejèt èrzem,

nem a vallàs,  de bizony a hit,

létemet tisztàtalan vérzem,

s a múltam elnyűtt, avítt,

bizonytalan a mosott jelen,

valami furcsa idétlen magàny,

szemet vet a múltra s legyen

vele  egy életre képtelen vagàny,

mèg keresem ,a tört csont  is mozog,

làngolva ég a száraz igèzet,

kàromold és hamuvà  lobog,

s a lèt vègleg levitèzlett.