Pflugerfefi blogja

istentelenek vagyunk, fakók  és lazák,

mindenre várunk és semmire,

nincsenek már éltető hazák,

minden marad és semmise,

hol léptünk nyoma nyomtalan,

tömegünk, súlyunk, élettelen,

végigvonszoljuk szívünket kortalan,

így is hiányzik egy életelem,

lettünk és most megvagyunk,

dühös szavakból ácsolunk hazát,

letérdelünk, és majd meghalunk,

mire megfenik a kaszát,

felnőttünk emberré, emberré bizony,

a nagy könyvbe írták nevünk,

így lett a nagy közös iszony

híres betűjelünk,

vajon meddig munkál bennünk az erő?

míg a bánat s a fájdalom,

ereinkből tör elő,

vagy  fénylő ,csillogó , életmintát

mutat az isten,

távolodó hintát,

Foltozott kabátjából a szelek 

űzik, hajtják a reményeket,

borzas haján fény nyikordul, 

vagy talán a gyomra kordul,

Fájón néz a világra,

elbitangolt, hiába

szenved más helyett,

mereng, elnéz fejünk felett.

Vékony ,törődött testén át

szökika lélek,sajnál ő némát, 

beteget, anyát, gyerekét,

kidobbanni  látjátok kabátja

alól, nagy proletár szívét.

 A. koldus dühe égeti mellét,

tehetetlenül ődöng benne,

sok marcona gondolat

kérditek, hogy tehette?

Szentgyörgy felől jő a vonat..

Magára maradva gyámoltalan, percei órák,

óráknak vergődései, megjelennek a strófák,

elmerül a fátyolos térben, bár kései,

szivébe markolatig döfve, tűnt idők kései,

Mozdulatlan, hite régi és fakó,

lepedője álom, hold rajta a takaró,

szeme alatt nehezek a táskák,könnyek,

révbe ér, ő tudja, neki lesz könnyebb.

Arcán az elmúlás matat,ismeri,

nem vacakol sokat, nem isteni

szinjáték ez, régóta emberi,

mélyet sóhajt, s végleg kileheli.

Az idő örök, csak egyénenként változó,

sírósan múló, görcsös, áldozó,                                                                           

 holtnak látnak új utak   

nem érzed már súlyukat.

Vad ideg ráng bennem, 

belőled elmenekszem,

engedj így visszamennem

majd tétován lefekszem

s kéjtől lucskos öledben,

álmom fonnyadó,

mit újra felfedeztem,

ereimben szunnyadó,

éjben suhogó lihegéssel

fantáziám szárnyra kap

,bőrredőkre omló reszketéssel

ölelem az árnyadat

élhetsz emlékként súlyos ködökben,

szememben maradtál

élhetsz ismeretlen örömökben

nekem akkor is 

                  nekem végleg ittmaradtál !

Fény a lelkems megteltem

árnyakkal

fény a lelkem

s megteltem

vágyakkal

fény a lelkem

a fénytelenben 

is álmodtam

fény a telkem

fény a kertem

 fény a házam

fény a fényem fény a lényem

de ez már fénytelen, és lényegtelen.