Pflugerfefi blogja

Már csak egy könnyed költemény

mire a lelkem esetlen vágyik,

melyben ott csillog végre a remény,

libikóka billen s ide -oda játszik,

már csak egy ódon versszelet,

gyötrő érzeteket savként oldja,

s ha hiànyzik róla a fenti ékezet,

nem marad lelkemben a foltja,

már csak egy-kèt karcos tollvonás,

hulló madártollat idéző lebegés,

élményeket zsebrevágó fennhèjazàs,

mosolyt kiemelő keresgetés,

màr csak szèp szonettekben

súgnám szavaim, talán idétlenül,

s tovàbb keresném a vègtelenben,

ahogy a szomor' ellehetetlenül,

már csak a fény mit megragadnék,

ha puhán felèm csapnànak szárnyai,

tisztán , égve soraimban maradnék,

nem keresnének a mindenség vágyai.

Tudod, hogy most is gazdagok vagyunk,

érzelmet lopni nem mozdul agyunk,

szeretve lenni , hinni  csodàs érzés,

addig mig nem jő a meddig? kèrdès,

ha a mozdulat  nem kérdez..de ölel,

szemedben bolyong , és érkezik,

mint élet borongàs szivedbe eljövel,

alant tèrdre kényszerít es vétkezik,

gyarlóságunk tudata felszín az ég alatt,

hibáink halmaza, létet sújtó talàny,

a minden kétsège a lelkekben maradt,

 s a lehetőség már mikronnyi paràny,

keresni a korlátokon túli  semmit,

sors kezében szorítva képtelen àlmokon,

elhibázni a gondolaton síró ennyit,

s vádolni mindent előttünk jàrt lábnyomon,

tudni, hogy esendő alkotásod s mulandó,

ásatások fejtik majd gondolataid, 

mèlységekben érző , lehetben  maradó,

kèpzelt vàgyaid festik hangulataid.

Emberi hangon visít a lèt,

szeretet csöndben mesèl,

a vàgy otthagyja mindenèt,

hullik majd újra a levél,

lopott percek kelnek útra,

miért e hàborgó dalárda,

a szomjazó érjen a kútra,

 s a fázó leljen kabátra,

emberi hang öröm sóhaj,

túlélő mentő állomàs,

ökölbe szorított vègső óhaj,

élhető lesz a változás,

léleknek kell a bíztatás,

mégha borong a hangulat,

nem lesz így kínvallatàs

az èlet, csak édes bódulat,

leszünk így mèg boldogok,

ha sötétet fest is az èjszaka,

versbe írom amit gondolok

tán ránk tör az öröm èvszaka.

A rámszabott idő velem öregszik,

hisz mindenhova jön velem,

hogy van ez?

Sokszor előz, és törekszik,

nem zavarja félelem,

hogy van ez?

Velem horkol az éjszakában,

tíz percet szab az ágyban,

hogy van ez?

Nyakamban kapaszkodik,

nem èrez határt,

hogy van ez?

Vegtelenül ragaszkodik,

ledobva a kantàrt,

hogy van ez?

Lelkemre  kérgesedett,

mint èjszakára az álom,

múlik ahogy èn múlok el,

s majd sejtjeimben sem talàlom.

Hogy van ez?

Még láthatod ahogy az értèk
semmivé válik, és a víz lesz az úr,
hisz az ember, már règ nem mértèk,
rákos beteg a bolygó, nem lehet natúr,


agonizàl a föld, ember hozta létre,
műanyagba fullad az élhetés,
s ki tehetne , elnéz másfele, félre,
 vajh reátalál  a végre ébredés,


a jóslatok nem mutatnak utat,
Marson, Holdon jár a gondolat,
mit a gyarló ember ész nélkül kutat,
pedig tudja ,  a lèt visszafelé tolat,


a szó , hogy ember értelmet nyerhetne,
ha  a gondolat  új irányba mutatna,
összekötve a valósaggal, lehetne
álmodni,a végtelent végig kutatva,


halódó kórság a szó , hogy ember,
tűz járta vérbő, bár szűntelen,
hullámot így is vet a tenger,
lehet ezután lesz a lét űrtelen.