Ideas antiqua

(Gaius Petronius búcsúverse)

A csend öléből születtem,

Annak mélységével telve;

Így lett az igaz dal éltem

Gyönyörűséges szerelme...

Hisz' oly sok az, miért élni

Itt a földön még érdemes,

S oly sok mindaz, miért halni

Dacoló hittel oly nemes –

Amidőn lobban az élet,

Rebben a lélek is tova –,

Ha e létben fáradt szívet

Hívja igazi otthona.

Mert szívem húrjain zengtem,

Mit nem mondhattam szavakkal;

Így örökké szabad lelkem

A világnak el nem adtam.

Az álnokot megvetettem,

Szánva mosolyogtam a gazt;

Leltem gyönyörű szemekben

Megfúlva éltető vigaszt;

S szerettem: járni a kertet,

A békét zöld lombok között,

Hol verseim megszülettek,

S lelkem új díszbe öltözött.

Dalaim holt költemények,

Szélfútta kósza fellegek,

Kik mind hű társként követnek

Letűnő éveim felett.

Ahogy nyárest múlón édes

Nyugalma, melyre még messze,

De tél zord mohósága les

Az idő kegyét keresve:

Úgy e dalban néma csendje

A mélységnek már ott lebeg,

Mélabús fátyolként lengve

Vallomásom a semmihez.

Nem álmodtam jobb világot,

Más sorsra nem vágytam soha:

Csak vinni egy tiszta lángot,

Vezessen utam bárhova;

S már megírtam és játszottam

Minden reám mért szerepet

Egy lezüllött, hitvány korban,

Mely mindig hívón nevetett

Felém. Ám, ha szava oly lágy

Volt is, hiába szólt buján:

Bennem minden egyetlen vágy

Az éjnek békéje után.

Írtam a zsarnokság ellen

És küzdöttem tiszta szűzért;

S láttam – bízva égi jelben –

Kiömölni tenger hű vért.

Esküdtem rég egy országra,

De ellenszegült az égnek,

Míg engem is porba rántva:

Sírja lett a bölcsességnek.

Meghalok így a szépségért,

Az egyetlenért a kertben,

Hol a nem hervadó babért

Tőle rég jutalmul nyertem.

               *

Barátom, ki majd itt lépkedsz,

S lenézel egy régi sírra:

Nehogy a kézre emlékezz,

Ami e sorokat írta!

Emlékezz majd csak a szerző

Versbe fojtott sírására,

Mely lelket halálra sebző

Tiszta vágyódásnak ára.

Lásd azt, mi – erőért adva –

Az egyetlen erőmmé vált,

Míg csak – utamon haladva –

A sorsom végül rám talált.

Gondolj: otthon melegére,

A drága anyai ölre,

S szívben mindig hazatérve:

Soha ne vágyj nála többre!

Vágyj: hitvesed mosolyára,

Gyermeki gyöngynevetésre:

Édes halhatatlanságra

Az idők szemébe vésve.

Ott találod meg a reményt,

Mi nem adatott énnekem;

S elsiratván bűnt és erényt:

Bús hárfa zengi életem.

Gondolj: igaz szenvedélyre,

Hogy elszálljon a félelem,

S hajnal pirkadjon az égre

Túl minden tűnő éjjelen.

Csodáld a tiszta szerelmet,

Ne a vak tudományt imádd;

S tudd, miért írtam a verset:

Hogy szégyenüljön a világ...

Ha majd nyughelyem fű és gaz,

És emlékem köd fedi be,

Akkor is leszek mindig az

Elegancia mestere.

Tudom jól, ó, Cézár, hogy már türelmetlenül

Várod érkezésem, s kebeled mélyén

Hűséges baráti szíved oly vágyón hevül:

Műértő társaságomat remélvén.

Emelnél összes légióid felett;

Szegény Tigellinust pedig megtennéd azzá,

Minek szánták hajdan őt az istenek:

Egykor Domitiától örököltél,

Akit -- felfoghatatlan orgyilkos lényeged

Szerint -- méreggel aljasul megöltél.

Néhai anyád, asszonyod, testvéred

És Seneca árnyékára esküszöm esengve:

Nem mehetek többé, hiába kéred!

S én értettem hozzá mindenek felett,

Hogy kiválogassam belőle e világon

A legértékesebb drágaköveket.

Miket már nem viselhetek miattad.

De ne hidd, nem az bánt, hogy zsarnoki kényedben

Családod tagjait meggyilkoltattad!

S rémtetted ünnepként, dallal megülted.

Az se zavar, hogy az állam összes kipróbált,

Hű férfiját az Erebusba küldted.

Ember osztályrésze a halál: bármi

Földi sorsunk, előle menekülés nincsen --

S tőled mást amúgy se lehetett várni.

Hasogassa fülem hamis éneked?

Látni pirrhusi táncod esetlen pathosát,

Cingár lábaidat, suta lényedet!

Ó, te szerencsétlen poétaképzet!

Ez hát az, mi erőmet végképp meghaladja,

Ez az, mi most a túlvilágra késztet.

S szégyenében fog ismét lángra gyúlni;

Vele a művelt világ is nevetve képed --

Ám én nem bírok már tovább pirulni.

Hangodnak -- kevésbé lesz bántó nekem,

Hiszen annak sose voltam a barátja,

Így őmiatta nem akad szégyenem.

Zsarnokoskodj Rómán akár örökké;

De ne dalolj és verselj, csak ölj hidegvérrel;

Keverj mérget, s ne táncolj soha többé!

Nem kell a földön felesleges ricsaj!

Ezt tanácsolja utoljára egy jóbarát:

Magam, az arbiter elegantial.

(A Quo vadis c. regény egyik részlete alapján.)

Most rendíthetetlenül fogadom,  
Hogy hűséggel holtomig tartozom  
Neked, őseim drága otthona,
Hősök legyőzhetetlen városa.

Romolhatatlan és büszke anyánk,
Egyetlen gyönyörűséges hazánk:
Érted bátran vérünket ontanánk,
Szép szülőföldünk, kegyes patrónánk!

Fenyegessen bár roppant hajóhad,
Törjön rád ellen, mint bősz fenevad:
Terajtad minden ármány fennakad,
És Róma sérthetetlen megmarad.

Mindig tartsuk hát magunkat távol:
Álnok kísértéstől s rút csalástól! --
S ha harci kürtök hívó hangja száll,
Az összes légió majd sorba áll.

Diadal zengi dicsőségedet,
Mely betölti a földet és eget.
Vele a boldogság kora eljő --
Róma hatalmas, örök és dicső!

-------------------------------------------------

Íme: https://www.youtube.com/watch?v=qxqJF_7RCkE

Firme nunc me spondeo,
Fidelis tibi maneo,
Bella priorum cara patria,
Nunc et semper florens gloria,
Pulchras terrae patriae!
Fortes terrae pro homines,
Romae noster aeterne,
Vis cavire domum navium,
Frusta ipsa impetur,
Sunt sine spe!
Domus dulces portula,
Fraudi ob sat,
Tubae militaris vox,
Legiones procat mox!
Et in tota patria,
Cantus victoriae resonat,
Et in tota patria,
Cantus nostrae resonat,
Tempus est in gaudium,
Superbiae Roma aeterna!

Nemzedékek sora alszik el vad
Háborúk során, míg mindahányan
Dicsérjük az összegyúrt várakat,
A lét partjának hűs homokjában.

A sújtó károkat megtagadva,
Hogy kézbe vehessük, mi majd untat:
A lelket ekképp ejtjük zavarba,
Elűzve igazi önmagunkat.

Fényes fegyvereket dédelgetve
Hullatunk el tiszta, szent kincseket,
Hogy szerelmesen hideg kövekbe,
Henyélhessünk széttört csontok felett.

Milliárdnyi mustármagként szerte,
Szélben sodródva merítünk erőt;
Fújva, elveszve és elfeledve,
Már tűnő létünk kezdete előtt.

Mégis a néma föld teremt s büntet,
Szorgos kezekkel formálva, vakon,
Míg megpróbál emelni bennünket
Diadal felé, omló falakon.

Keressük még a paradicsomot,
Mely számunkra egykor végleg letűnt;
Ágyunkat álomra vetjük meg ott,
Hol hajnalban áldozattá leszünk.

Túl az időn találkozunk egyszer,
Kéklő hegytetőre felérve mind;
Üres kézzel és nyitott szívekkel
Jövünk, s újra csak egy leszünk megint.

Óév, újesztendő:

Nagy folyam az idő,

Némán tovahalad.

Nincs bent határvonal,

Mi jő és elköszön;

Nem szakad a fonal,

Mérhetetlen özön.