Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Kihajtott a sok gyom között egy virág,

ha öntözöd, kinyílik számára a világ,

s úgy ontja rád háláját a százszorszép,

mint a Fibonacci számsor az aranymetszést.

Minden kedves olvasómnak kívánok Boldog új esztendőt!

*

Ott állsz a végtelen csillagos ég alatt,

s most pont olyan vagy, mint egy boldogságfalat,

mely jutalomként jár nekem,

hát fogdd meg a kezem, s jöjj velem!

Át, 2024-be,

egy képlékeny  jövőbe,

mely olyanná lesz, amilyenné tesszük,

remélem időben megjön az eszünk...

2023.12.31

Késő reggel volt, Gabi kelletlenül kelt ki az ágyból. Feje különösen kótyagos volt, pedig nem fogyasztott alkoholt. Régebben néha, ünnepekkor, de azóta a végzetes nap óta egyszer sem. Kitámolygott a konyhába, s feltette a kávét főni. Éhes volt ugyan, de nem tudott enni. Bekapott egy fájdalomcsillapítót, s a kávét szürcsölgetve a konyhaablak melletti székre huppant. Az ablak előtt egy formás kis ezüstfenyő állt, melyet régebben mindig feldíszítettek...

János apró csókokkal keltegette kedvesét. Gabi, Gabikám! Szent Karácsony reggele van, ébredj! Rengeteg dolgunk van! A konyhai előkészületekkel már kész vagyok, de a többi a te dolgod! Nekem még ki kell futnom a telepre, tudod, hogy fát osztunk szét a rászorulóknak! De igyekszem sötétedés előtt hazaérni, fadíszítésre!-hadarta egy szuszra a férfi, majd elviharzott.Gabi lustán nyújtózkodott a meleg takaró alatt, majd mosolyogva indult a konyha felé. Ott bundáskenyér, és meleg kávé várta, meg sok-sok teendő. Rá várt az ünnepi menü elkészítése. Halászlé, rántott hal, majonézes burgonyasaláta, töltött káposzta, diós és mákosbeigli, no meg mézeskalács, és puncs. Sok puncs, bólé. Idén ő volt soros. Minden évben valaki magára vállalta, hogy az egész családra főz, levéve a terhet a többiek válláról. Ez azt jelenti, hogy Gabinak most 12 főre kell vacsorát készítenie. A közös gyertyagyújtás 18 órakor lesz, János szüleinél. Te jó ég! Iparkodnom kell, hogy mindennel kész legyek!-morfondírozott hangosan. Át sem öltözve, pizsamában állt neki a teendőknek. Már kezdett kétségbe esni, mikor húga és sógornője beállítottak. Nevetgélve, gondtalanul érkeztek, kezükben egy-egy üveg jófajta likőrt lóbálva. Gyere Gabi, lazíts kicsit, a káposzta fő magától!-invitálták, kissé már spicces állapotban. Ne hülyüljetek, odaég a beigli!-mondta morogva. Dehogy ég, figyelünk rá!,De ha oda is égne, van mamánál rengeteg süti! Addig-addig erősködtek, mígnem Gabi beadta a derekát. S mire felocsúdtak, alaposan becsiccsentettek. Nevetgélve adagolták dobozokba az ételt, s pakolták be Gabi autójába. Menjetek előre, én rendbe teszem magam, megvárom Jánost, s utánatok megyünk!-mondta vihogva Gabi. Mire János megérkezett, sikerült valamennyire szalonképes állapotba hoznia magát. Félkómás állapotában észre sem vette, férje milyen sápadt. Csendben ültek be az autóba, János pedig útközben sem szólalt meg. Egy enyhébb kanyar után azonban félrehúzódott az út szélére. Na, most jön a fejmosás, gondolta Gabi, de tévedett. A hosszúra nyúlt csendben végül rápillantott Jánosra. Ijedten látta, hogy annak az arca hamuszürke, verejtékes, és szemmel láthatóan kapkodja a levegőt. Egy pillanat alatt kijózanodott. Beviszlek a kórházba! Cseréljünk helyet!-szólt határozottan Gabi. Ittál.-jött a suttogó felelet. Végül átadta a kormányt a nőnek. Gabi kapkodva tekergette a kormányt, s idegességében el is vétette a lehajtót. Mire a kórházba értek, János eszméletlen volt. Gabi magába roskadva ült a folyosón, s minden ajtónyitódásra összerezzent. S ekkor, a feszültség közepette két rendőr jelent meg a semmiből. Asszonyom, jöjjön velünk, bejelentés érkezett, hogy ön ittasan vezetett! Gondolom hallott arról, hogy zéró tolerancia van. Fújja meg kérem a szondát, s vért is vetetünk öntöl. De a férjem!-kezdte mondani Gabi, de nem volt apelláta. Az eredményt látva azonnal elvették a vezetői engedélyét. Nem bánta, azaz nem érdekelte. Csak Jánosnak ne legyen baja! Azonban a feléje siető orvos arcára minden rá volt írva.Hátsófali infarktus! Ha csak pár perccel előbb beérnek!...

A temetést képtelen volt elintézni. Szerencséjére az anyósa elintézte helyette az ilyenkor szokásos dolgokat.  S pár hét múlva arra eszmélt, hogy egyedül lézeng a nagy házban. A család szép lassan elmaradozott mellőle. Tudták, hogy az infarktus többynyire halálos is lehet, most mégis Gabit hibáztatták. Ha józan, és előbb bérnek, talán még ma is élne János. Ha ez még nem lett volna elég, megjelentek az anyagi gondok is. Ahogy teltek a hónapok, egyre több csekk maradt kifizetetlen. Gabi arra kényszerült, hogy János féltett kincsét , a tűzpiros dzsipet, mely az elmúlt közel egy évben a garázsban állt,  meghirdesse eladásra. Könnyeit nyelve takarította ki a járgányt, hogy méltó pompájában láthassák az esetleges vevők. Ahogyan óvatosan törölgette a műszerfalat, pillantása a kesztyűtartóra esett. Ezt is át kell néznem!-suttogta maga elé. Kinyitotta, a tartalmát kipakolta az ülésre. Átnézte a tárgyakat, s egyre ingerültebb lett.Egy mappában tetemes mennyiségű irat volt, melynek átnézése sok időt vett igénybe. Letelepedett a garázsban lévő kisszékre, s szortírozni kezdett. Mindenféle számlák, a fatelep szerződései, kifizetések, bevételek, s végül egy zárójelentés. Zárójelentés?-kapta fel a fejét Gabi. De hisz János sosem volt beteg, kórházba sem járt..Megnézte a dátumot, s kutakodott az emlékeiben. Valami rémlett neki, hogy férje akkoriban távol volt. De akkor egy konferencián vett rész, legalábbis neki azt mondta. Félve olvasta el az orvosi papírt. Az anamnézisben egy ritka, genetikai betegség állt. A koszorúér daganatos megbetegedése, mely nem operálható. Most, csak most kezdett neki derengeni, hogy János már hetekkel a halála előtt nem szívesen ült volán mögé. Gabi most jött rá, hogy férje félt. Félt, hogy vezetés közben éri a halál. Féltette a közlekedőket, és Gabit is. S akkor, azon a napon haragudott Gabira, mert vezetni kényszerült. 

Nem bírta abbahagyni a zokogást. Sok mindent érzett. Bűntudatot, fájdalmat, zavarodottságot, keserűséget. S morbid módon megkönnyebbülést is. Ha azon a napon visszahozzák, ha sikerül az újraélesztés, mi várt volna rájuk? János elmondta volna az ünnepek után a diagnózist, vagy megkímélte volna Gabit? A szülei, testvére vajon tudtak róla? Ha igen, miért őt okolják, hisz Jánosnak már amúgy is alig maradt ideje. Vajon voltak fájdalmai? S mindebből ő miért nem vett észre semmit? Végül úgy döntött, lefénymásoltatja a zárójelentést, és elküldi János családjának. Nem kér tőlük megbocsájtást, de ha ez a betegség genetikai, joguk van tudni róla. Hisz van egy másik gyerekük is.

Nem vásárolt be az ünnepekre. Nem volt ünnepi hangulata, nem érdekelte az egész. Ha élete végéig már egy karácsonya sem lesz, az sem érdekli. Ott ült a konyhaablaknál, s az udvaron lévő kis fenyőt nézte. Ezt akarta János tavaly feldíszíteni. Hirtelen elhatározással pattant fel a székről. Feldíszíti! Jánosnak, János emlékéért... Lesietett a garázsba a díszekért. A nagy dobozban égősorok, gömbök sorakoztak, s egy eddig ismeretlen csúcsdísz, gondosan becsomagolva. Ezt János vehette, még tavaly.-gondolta szomorúan Gabi. Óvatosan csomagolta ki, s mikor meglátta, elhomályosodott a szeme. Egy porcelánkép volt kettőjükről, melyet egy tövisfonat ölelt körbe. Pont úgy, ahogyan a koszorúér a szivet...

Nagy pelyhekben hull a hó,

ez olyan csábító,

egy önfeledt szánkózásra,

múltidéző  állomásra,

hol minden szép és jó volt,

mert a család ott volt,

minden sete sutaságával,

ferde karácsonyfájával,

melyen gomba díszek lógtak,

mégis adtak a jónak,

valami különös nyugodt hangulatot,

mosolyt, könnyeket, de biztonságot,

hogy együtt minden megoldható,

a megrepedt beigli fogyasztható,

mert nem csak a töltelék folyik ki belőle,

szintúgy  drága  nagyi szeretete,

ki göcsörtös kis kezével,

szívét gyúrta beléje...

2023.12.23

Elég volt!-kiáltott fel Zsófi ! Idős vagyok, kiszolgáltatott, de hülye az nem! Jó ideje élt már egyedül, de a vágy a társas életre, sosem szűnt meg benne. Gyermekei ilyen-olyan okokból hanyagolták. Jómódban éltek, de túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy Zsófira időt szánjanak, s ezt meg is mondták neki. Ez az ő életük, más ne csináljon programot nekik. Arra ott a házi segítségnyújtás. Akik valóban ott voltak, s eleinte minden rendben is ment. Talán túlságosan is rendben, ám Zsófiban nem szólalt meg a vészcsengő. Aztán ahogyan telt , múlt az idő, jöttek az intő jelek. Fájdalmában, félelmében  belekapaszkodott mindenkibe. S szép lassan felfedte kis titkait. A válasz nem sokáig váratott magára. A segítő, aki addig egy angyal volt, szép lassan felfedte valóját. Ezt így csináld, azt úgy, tőlem függsz, még jó, hogy ilyen áldott jó szívem van. Egy alkalommal, mikor a hálószoba szekrénybe pakolták be a tiszta, összehajtogatott ágyneműt, a segítő megszólalt. Hallod? Ne a könyveidet hagy rám ha meghalsz, hanem ezeket.-mutatott rá 3, szebb ruhára. Zsófiban megállt a szívverés. Biztosan rosszul hallottam... de nem. A segítő a néma csendben még kétszer megismételte. Hallod amit mondtam? Hallotta, bár ne hallotta volna. Tökmindegy kié lesz az a ruha, a sírba nem viheti magával  úgysem. Csak a közlési mód... az volt szívbemarkoló. Rá pár hétre, a majdnem angyal, ügyet intézett Zsófinak, a gyógyszereivel kapcsolatban. Zsófi, mivel agyilag toppon volt, külön kérte, hogy a bankszámlakivonatot fénymásoltassa le az ügyintézéshez, az eredetit hozza vissza, az az ő tulajdona, azzal igazolja a befizetéseit a szolgáltatók felé. Persze, persze.-jött a válasz. Nyár volt, fullasztó, agyzsibbasztó nyár. A segítő nem hozta vissza a bankszámla kivonatot. Otthagyta. Mikor Zsófi ezt szóvá tette, s kérte, szerezze vissza azt, mert a bank a számlamásolatért súlyos pénzeket von le, s amúgy is, ahhoz személyesen kell bemenni a bankba, amire Zsófi képtelen volt, na akkor kitört a balhé. A majdnem angyal segítő felháborodott, balhét csapott, s úgy rávágta Zsófira az ajtót, hogy annak üveg része hajszál híján kitört. Innentől kezdve mosolyszünet állt be, s kis idő múlva Zsófi új segítőt kapott. Lelkileg nehezen viselte, annál is inkább, mert majd heti szinten új segítő jött. Mintha Zsófi büntiben lett volna. Természetesen rákérdezett, hogy miért nincs állandó segítője? S miért nem jelzik, hogy ki jön, s melyik nap? Bárkit nem enged be... Akár mindennap mást küldhetünk.-jött a válasz. Zsófi most már biztosan tudta, parkolópályára állították. Egészen biztos volt benne, hogy a lehetőségekhez képest "joga" van állandó segítőhöz. Aki tudja, hol milyen papírt kell intéznie Zsófinak, aki tudja, hogy a szomszédos sparból milyen termékeket szokott vásárolni, aki figyelembe veszi a lelki szükségleteket is, s miközben kipakolja a vásárolt termékeket, meghallgatja, mivel küzd Zsófi lelki szinten, akkor is, ha segíteni nem tud. Ha viszont mindig mást küldenek, akkor ez a lélek kiöntés is zéró. Teltek, múltak az évek. Szinte félévente mindig más és más segítőt kapott. Néha rugalmas, segítőkész angyalkát, máskor merev ki ha én nem személyt. Olyat, aki az első alkalommal úgy esett be Zsófihoz, huszonéves létére, hogy ő nem cipel öt kilónál többet, ez szabály . Ez volt a beköszönés.  Más pedig előre közölte, hogy Zsófi kérhet bármit, úgyis ő dönti el, miben segít, s miben nem. És Zsófi lelke léket kapott. Lassan, de biztosan kérgessé vált, s csak az alkalmat várta, ( ó, dehogy várta!) mikor reped szilánkjaira. A segítők egymásnak adták a kilincset. Jött egy tünemény, aki maximálisan figyelt Zsófi igényeire. El sem hitte, hogy neki ilyen szerencséje is lehet. De elvették őt is. Helyette jött vidékről egy nő, aki minden adandó alkalommal Zsófi fejéhez vágta, hogy neki mekkora gond bevásárolni, s ő sérelmezi, hogy vidékről Zsófi mellé osztották be. Én mit tehetek erről?-kérdezte Zsófi a vidéki segítőt. Érdembeli választ nem kapott. Nem értem.- morfondírozott Zsófi. Nálam csak bevásárolni kell. Takarítani évek óta nem hajlandóak. Lassan hivatalos ügyeket sem intéznek. Múltkor sem hozták el a boltból a segédeszközömet, mondván, nehéz, nem cipeli át a városon. 1, 2 kg volt a segédeszköz. Úgy kellett másnak kuncsorogni segítségért. Ezután beütött a krach. Bezárták a környék  egyetlen élelmiszerboltját. Az ezután következő bevásárlások majd mindegyikén megkapta, hogy ő teher, egyedül neki kell bevásárolni, s 500 méterről elhozni az élelmiszert. Több alkalommal zaklatták telefonon, hogy túllépte az 5 kg-os súlyhatárt. Mikor a blokkokkal igazolta, hogy a hozatott élelmiszer súlya nem érte el az 5 kg-ot, akkor is ő volt a hibás. Ha van rajta sapka, ha nincs. A lakása átjáróházzá vált, sosem jelezték előre, ki jön, s mikor. Zsigereiben érezte, ki akarják golyózni az ellátásból. Teherré vált, pedig mindig adott abból amilye volt, a lehetőségekhez képest. S még mindig nem értette, miért gond bevásárolni? Ha fürdetni, etetni kellene akkor mit tennének vele? Egyre inkább úgy érezte, nem elég elesett az ellátáshoz. Nem, mert nem irànyítható, mert ép az elméje, s tudja mi jó neki, s mi nem. Mert megköszöni a segítséget, de hangja , testtartása nem megalázkodó. A viharfelhők egyre gyorsabban gyűltek a feje felé. A tökéletesnek hitt tünemény  segítő becsapta, megalázta. Háromszor egymás után. Befizette a csekkjét, de a befizetési bizonylatot nem adta át, kérésre sem. Ő olyanokkal nem foglalkozik.Ő neten intéz. Mindezt a lépcsőházban adta elő Zsófinak, emelt hangon ecsetelve,hogy Zsófi hazudik, hogy a bizonylat nélkül nem tud a telefolontársaságnál ügyet intézni, s hogy a bizonylat másolatának pótlása súlyos pénzekbe kerül. Zsófi pedig hallgatta őt dobogó szívvel, s lángoló arccal. Mikor ezután még kétszer nem kapott bizonylatot, nem kért többet segítséget tőle.  Teltek a napok, ismét újabb segítőt kapott, aki jelzés nélkül "tört" rá. Bejutott a kapukóddal, annak ellenére, hogy Zsófi kérte , ne adják ki senkinek, majd ő eldönti, melyik segítőnek mondja el a kódot. Annak, aki nem tűnik el pár hét múlva, aki huzamosabb ideig fog Zsófihoz járni. Persze, kiadták a kódot. A segítő szolgálat majd minden dolgozója tudta már, és hozzá az összes házbéli  albérlő,( menekültek, balhésok, stb) a lépcsőházból. Akik éjjelente nem a saját családjukat keltették fel a csengetéssel, hanem Zsófit. Az elmúlt években eszközölt három kódcsere, (jó pénzért ) sem segített a helyzeten, hiszen az új kódok is közkinccsé tétettek. Az új segítő, mikor Zsófi kérte, ne használja a kódot, csengessen fel, s ő kibiceg az ajtóhoz, átment agresszívba. Na, diktálja a listát, mit kell hoznom! Margarin, cérnametélt,  saláta, 2-2-2-2 banán, alma, paprika , paradicsom, kis darab sajt. kolbász, kifli... álj!-mondta kimérten a segítő. Ennyit, és nem többet!-vetette oda kéjes örömmel. De ez nincs meg 5 kiló! Eddig azzal piszkáltak, hogy annál több nem lehet! Ez jó, ha 3 kiló súly ha van!-felelte Zsófi döbbenten. Ez van! Ha kell  kell, ha nem,  szóljon a főnöknek! Ezek amúgy sem alapélelmiszerek! -Miért, ön szerint mi az alapélelmiszer? - kérdezte toporogva Zsófi  A sajt, kifli és a tej. Nem is kértem tejet.-jelezte Zsófi. És erősen kétlem, hogy a zöldség és a gyümölcs ne lenne az. Akkor sem cipelek többet! Miért nem hozatja futárral ki a termékeket?-kérdezte magas lovon ülve a "segítő". Mert nem rendelek semmit neten, s nem adok meg adatokat senkinek. Aki járt már pórul, az tudja miért nem. Ja, én sem adok meg semmit neten!-replikázott, majd elvonult bevásárolni. Zsófi pedig telefonált. Jelezte, hogy neki ez így nem felel meg. Ő nem egy darab tárgy, amit kényükre kedvükre ide-oda passzolgathatnak. Akit ellátatlanul hagyhatnak, pedig ez a szolgáltatás fizetős. Az ő listájában ne turkáljanak, mint egy fehérneműs szekrényben, s ne döntsék el helyette, mit vásárolnak be, s mit nem. Ne kényszerítsék arra, hog, ételt rendeljen, arra nincs pénze. A 3 kg nyersanyagból pedig ugyan mit tud főzni egy egész hétre? Határozottan jelezte, ezzel a segítővel nem tud együtt működni, s ezért a szolgáltatásért nem fizet. Ekkor megtudta a vezetőségtől, hogy azért van nála oly gyakran segítőcsere, mert nagyok az elvárásai. Megdöbbent. Megdöbbent, pedig sejtette, zsigereiben érezte, ismerve ezt a szakmát, hogy azok állítottak valótlant a háta mögött, akiknek szóvá merte tenni, ha úgy végezték el a teendőiket, hogy azzal neki anyagi s lelki kárt okoztak. Hisz a közmondás szerint legjobb védekezés a támadás.

Most, ünnepek közeledtével üzentek. A két ünnep között ne is számítson segítségre, kevés a segítő, s csak a súlyos esetekhez küldenek embert. A kérdésre, neki ki fog bevásárolni, a válasz a következő volt: oldd meg! Mint annyiszor az elmúlt években, ismét ezt ismételgették, mint valami mantrát. Zsófi felhúzta magát. Megírta, megoldja, ha nem tudja, akkor úgy járt, de soha többet ne írják, mondjàk, üzenjék(!), hogy oldd meg! Ha tehetné, ha meg tudná oldani  pl a bevásárlást, nem lenne szükség a "segítségükre". A válaszreakció nem váratott magára sokat. Zsófi kérdésére, ki jön a héten bevásárolni, közölték, az, aki nem cipel csak 3 kilót.Aki eldönti, miből főzhet Zsófi, és mit.

Zsófi nagy levegőt vett, majd válaszolt. Ne küldjétek, nem engedem be. Többé nem hagyom megalázni magam. Ingyen sem, pénzért meg pláne nem.