Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Novella

Perzsi. novella:  A közöny utcája

*

Úgy érezte, a fájdalom lassan megőrjíti. Hosszú ideje nem tudta rendesen kialudni magát. A tv műsor nem kötötte már le, így kikapcsolta a készüléket. Egy ideig  sétált a lakásban, de ez hamar kifárasztotta. Leült hát az ablak előtti fotelbe, és az utcát kémlelte.Nem számított semmi érdekes látványra, hisz hajnali fél háromkor néptelen az utca. A sötéthez szokott szemeivel kíváncsian szemlélte a közeli tömbök ablakait. Mindig ezt tette, ha "kukkolt", megszámolta hányan vannak fenn rajta kívül. Kettő ablakban gyúlt világosság, azokat figyelte. Na,  nem mintha látott volna valamit, a felső szintekre nem lát be, akkor sem, ha az épületek bosszantóan közel állnak egymáshoz. Pár perc után minden ablak sötétté vált. Ekkor figyelt fel a szemközti házban lévő furcsaságra. Az egyik földszinti lakásban mozgást érzékelt. Ezen az ablakon nem volt rács, ellentétben a többivel. A tulajdonos leszedette. Nagy bátorságra vallott ez, hiszen így könnyűszerrel bárki bejuthat a lakásba. Mia emlékei szerint egy hatvanas évei elején járó hölgy vette meg a lakást kb két éve, s újíttatta fel.  Csak látásból ismerte, azaz a kukkolásai miatt ismerte a szokásait. Hét órakor vacsorázik, akkor ég a konyhában a villany, húsz perc múlva a fürdőszobába megy, ahol bő húsz percet tölt, majd a hálószobába megy, ami egyben a nappali is, pici lakás lévén. Ott szokott a hölgy még 15 percet szöszmötölni, majd kialszanak a fények. A függönyt nem szokta elhúzni, ami Mia szerint meglepő szokás, főleg a földszinten. A ház melletti utcai lámpa fénye bevilágítja a lakást. Talán a tulajdonos bele sem gondol, hogy így porondra kerül az élete. Bent még a tv fénye is hozzátesz e különös kitárulkozáshoz. Most nagy volt a nyüzsgés odaát. Két magas férfialak rángatta a házigazdát, s a mozdulataik erős felindulást sugároztak. Mia nem látta egyikük arcát sem, mégis határozottan érezte, itt nagyon nem stimmel valami. A hölgy mozdulatai, testtartása nem árult el félelmet, sem idegességet, annál inkább közönyt. Kicsit olyan érzése volt, mintha a két férfi egy kiarakati bábut ráncigált volna. Elképedve nézte, ahogyan ütlegelni kezdik a nőt, módszeresen, szinte egy porcikáját sem kihagyva. Annyira megdöbbentette a látvány, hogy csak akkor nyúlt a telefon után, értesíteni a rendőrséget, mikor a két alak már távozott. Méghozzá az ablakon át. Ezen Mia úgy meglepődött, hogy elfelejtette alaposan megnézni őket, pedig az utcai lámpa egyenesen rájuk világított. Eközben a rendőrség vonalba került, akiknek hebegve-habogva elmondta mit látott. Pár perc múlva megérkeztek a nyomozók, akiket Mia izgatottan vezetett az ablak felé. Az ablak felé, mely most csukva volt! De hogyan?-kiáltott fel Mia. Hiszen itt távoztak el! A két nyomozó felhúzott szemmel nézett egymásra. Biztos jól tetszett látni? Igen, igen!-felelte Mia. Hisz még a lábnyomaik is latszanak itt a virágos ágyásban! A nyomozók borús arccal indultak el a lakás bejáratához. A csengetésre bentről motoszkálás szűrődött ki. Él, hála az égnek él!-sóhajtott fel Mia. Kis idő múlva nyílt az ajtó, és a tulajdonos ott állt, álmosan pislogva, csavarókkal a hajában. Mia döbbenten nézte, szája néma sikolyra nyílt.  A nyomozók most még komorabban néztek össze. Kérdéseket tettek fel, mire a hölgy beinvitálta őket a lakásba. Mia is beoldalgott, kíváncsi volt. Bent aztán teljesen megsemmisült. Amit hallott, minden képzeletét felülmúlta.

Folytatása következik...

Csalfa álmok

*

Lassan ébredező idegpályák,

mint a cserépbe ültetett zsályák,

virítanak, némán, csendben,

miközben semmi sincsen rendben.

Kövér emlékképek árván,

kószálnak, s megállnak a vártán,

innen kimenőt nem kaphatnak,

a naplóba széljegyzetként leíródnak.

Értelmet sosem nyernek tán,

úgy gubbasztanak, mint holló a fán,

fekete tollukra mázat von   az őszi 

titokköd,

s torkukból előtör a harsány csönd.

2024.11.13

Perzsi.novella: Sírok közt

*

Lassan lépdelt a sírok között. Nem találta a férje sírját, pedig már fél órája itt keringett. Mély levegőt vett, és összszedve minden erejét, újból nekiindult megkeresni a sírt, a nem is annyira hatalmas temetőben...

Reggel fejfájásra ébredt. Nem volt a gyógyszerek híve, most mégis bevett egy fájdalomcsillapítót. Majd még egyet. Lassan csoszogott el a fürdőszobáig, komótosan tisztálkodott. Gondosan felöltözött, a megszokott gépies mozdulatokkal, majd a konyhába ment reggelizni. A szokásos tejeskávé, beleaprított kiflivel, most nem csúszott le. Mindegy, nem számít, majd eszik délután. Az ebédhez szánt húst kivette a fagyasztóból. Majd még vett ki húst. És még vett ki húst. A tegnap vásárolt virágot kevésnek találta, így nem mehet ki férje sírjához. Nem volt különösebb évforduló, pusztán megszokott rituálé volt a temetőbe járás. Jót tett a lelkének. Úgy volt, hogy az egyik lányunokája is elkíséri, a dédunokákkal együtt, de előző nap elmaradt a telefonos egyeztetés, így hát nekivágott egyedül az útnak. Az útnak, amit csukott szemmel is ismert. Valaha abban a városrészben élt, ahol a temető volt, s az egyik oda ágazó utca közismert és kedvelt lakója lehetett. Hetvenkilenc éve minden súlyával, örömével és bánatával buszra szállt hát, és elindult. Az első megállónál hirtelen leszállt, mert észrevette, a kispiacnál már kint van a virágárus, s még akart venni pár kardvirágot, és zöldeket. Szakértő szemekkel vizslatta a portékát. Valaha, a kertes házában, rengeteg virágágyása volt. Szinte nem volt olyan virág, ami nála hiányzott volna. Miután aprólékosan átnézett mindent, újból buszra szállt. Az 1-es jelű járat szinte a temetőig vitte. S most itt áll, és nem találja a sírhelyet.A páradús levegőtől hamar kimelegedett, csurgott róla a veríték. Nem érezte jól magát, harározottan nem.

Kezdett kétségbeesni, gondolatai kuszasága idegesítő volt számára. Szemei homályossága szokatlan volt. Szinte vakon tapogatózva végre eljutott a síríg. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a férje sírhelye előtti orgonabokorba zuhant. Nem tudni mennyi idő telt el, mikor is egy ismerős "falubéli" rátalált, és hívta a mentőket. A kiérkező mentősök értesítették a családot, hisz a néni 65 éven át ebben a városrészben élt, mindenki ismerte.

A kórházban csend uralkodott. Meglepő volt ez, hisz a neurológián sok zavart ember szokott " vendégeskedni". A kórteremben félhomályában  kellett pár másodperc, mire az unoka rátalált szeretett nagyijára. Szíve-lelke borzongott. Nem akarta szerettét itt látni, nem akarta a szagokat érezni, a hangokat hallani. Nagyija erősen szörcsögött, nehezen kapott levegőt. Iszonyú volt így látni. Tudni akarta mi történt, hát megkereste az orvost, aki nem kertelt. Agyvérzés, ami olyan területet érintett, hogy ha túl is éli a beteg, a hátralévő idejében vegetálni fog. Mint akit arculcsaptak, úgy érte az unokàt a diagnózis. Rögtön beindult az önmarcangolás. Ha tegnap este korábban hazaérnek a túráról a fiai, tudott volna telefonálni, ahogyan meg is beszélték a nagyival. Ha reggel nagyi  felveszi a telefont... De nem vette fel. Honnan is kellett volna tudnia, hogy a nagyi reggel zavartan viselkedett, és szinte már hajnalban elindult? Visszacammogott a kórterembe, és nézte az àgyon fekvő küzdelmét, légzését. Ismerte. Tudta, hogy nem szeretne kiszolgáltatottként "élni". Megfogta hát a kezét, és a fülébe súgta: Szeretlek, de menj, ha menni akarsz! Homlokon puszilta, majd kiment a folyosóra, teret hagyva a többi rokonnak 

Harmadnap reggel kapta meg telefonon a hírt. A nagyi elment.

Csend van. Szomorú fátyolban,

valahol a távolban,

gyilkos fegyverek ropognak,

szívek torkokban dobognak,

a múlt beleolvad a mába,

egy név karcolódik a fába,

talán valamelyik ősünké,

emléke ne legyen az enyészeté,

mert mindenki addig él,

míg valaki róla beszél.

Ezen a ragyogó szeptember végi napon,

hallom, hogy benned él a dalom, 

s te úgy dúdolod halkan,

mint ahogyan a lehulló falevél koppan,

mit felkap a szél, s repít messzire,

de nem hull rá senkire,

mert ez a dallam csak kettőnké,

ettől váltunk egykor felnőtté.