Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Hideg, fagyos szél sűvített végig azon a decemberi délutánon.Az erdő félhomályában két kisgyermek lépdelt óvatosan, meg-megállva. Jancsika még csak 12 éves volt, kisöccse Ferkó pedig alig múlt tíz. Ők ketten voltak a legidősebbek a négy testvér közül, így most az ő feladatuk volt a tüzelő beszerzése. A 9 éves Marika, és a mindössze 4 éves Kató otthon volt Édessel, a dermesztően hideg kis vályogházban. Apjuk, Mátyás, fogságban volt, az utolsó hír szerint. Kis híján 5 éve nem látták. A háború előtt is szűkösen éltek, de mióta apa bányászkeresete is kiesett, azóta nyomorogtak. Édes minden munkát elvállalt, de négy éhes szájat, a sajátját nem számolva, nem bírt betömni. Kénytelen volt a fiúkat befogni, s néha bizony Marika maradt otthon a picivel, s főzött ha volt miből, meg takarított. Óvatosan kémleltek körbe, hiszen a gallyszedés manapság büntetendő volt, engedély nélkül. S az nekik nem volt.  Muszáj szedni valamennyit, ma Szenteste van, legalább ma legyen meleg, s némi fény! Alig találtak valamit, hiszen veszély ide vagy oda, bizony mások is ide jártak rőzsét szedni. A hideg nem kímélte őket. Egynek örültek most: annak, hogy az első hó már csak foltokban látszódott, így nem áztak át, és a megfagyott talajon a lábnyomuk sem látszódott. Csalódottan vették hazafelé az irányt, mikor is egy nyöszörgő hangra figyeltek fel.Kíváncsiságuk legyőzte a félelmet, így a hang felé indultak. Egy tízéves forma, kislány feküdt a földön, s könnyei rácsorogtak a hímzéssel gazdagon díszített meleg kabátkájára. Első pillantásra látszódott, hogy jómódú családból származik.Nem szólt, csak a tekintete volt esdeklő. Két kézzel szorította a jobb bokáját, s igyekezett felállni, de minduttalan visszesett a földre. Jankó odalépett, s kezét nyújtotta. Gyere  segítek. A lányka még mindig nem szólt, de elfogadta a segítő kezet. Mikor végre sikerült lábra állni, élesen felsikoltott. Eltörött, biztosan eltörött! Nem biztos az!-felelte Jankó. Gyere, hazaviszünk, mondta elhamarkodottan, majd eszébe jutott Édes. Biztosan aggódni fog, ha sokáig elmaradnak. De nincs mit tenni, segíteni kell. Hol laksz?-kérdezte kissé bosszúsan. Messze. Jó húsz perce indultam el Villámmal, a csődörrel. Karácsonyra kaptam!-villant fel egy kis halvány mosoly a szája sarkában. Te tudsz lovagolni? -csodálkozott a két fiú. Azt hittem. Mondták, hogy egyedül nem ülhetek még fel rá, de... de az enyém!-szegte fel dacosan az állát. Jankó szigorúan nézett rá. Szóval magadnak kerested a bajt. Lassan sötétedni kezd, hozzánk megyünk, s Édes majd megmondja, hogyan tovább.

Kétoldalról közrefogták, úgy indultak az apró ház felé. Teljesen besötétedett, mire megérkeztek. Az ajtóban már ott állt Édes, arcán aggodalom és bűntudat látszódott. Hol voltatok? Azt hittem bajotok esett, vagy elkaptak. Egyik sem, kezdte mondani Jankó, de ekkorra már felfedezte a lányt az anya. Ő ki?-kérdezte csodálkozva. Az erdőben találtuk.-válaszolták a fiúk, majd mindent elmeséltek. Már késő van, koromsötét, majd reggel kísérjük haza.-szólt az anya. Leültette a kislányt egy székre, s megnézte a lábát. Nincs eltörve, de csúnyán meghúzódott. Nem is értem hogyan, hiszen szép magasszárú, fűzős cipő van rajtad. Ez a korcsolyacipőm,kezdett dicsekedeni Lilla, mert így hívták, de végül elharapta a mondat végét. Remegve , sápadtan ült a széken, miközben az egyetlen gyertyacsonk fényénél igyekezett feltérképezni a szobát. Édes arcát szégyenpír borította el. Nem futja többre: magyarázkodott suttogva. Hoztatok gallyakat?-kérdezte a fiait. Alig pár ágat.-szólt szemlesütve Jankó. Akkor a fenyőfát is eltüzeljük, legalább ma este legyen meleg.-nézett jelentőségteljesen a gyerekekre Édes, majd fejévél alig láthatóan a vendég felé intett. Ne!-sikoltott fel Lilla, és szája legörbült. Lehet, hogy maradjon?-kérdezte reménykedve. A beálló csendet a legkisebb lány, Katóka éneke szakította félbe. Mennyből az angyal... A fa sorsa eldöntetett. Segítek feldíszíteni- pattant fel Lilla, teljesen elfeledkezve a lábáról. Édes szemét könnyek futották el, a többi gyerek is lehajtott fejjel állt.Végül mégiscsak felállították a fát. Pár szem dió, 5 db kis ráncos, félig fagyott alma, és stanecliba csomagolt széndarab került a fára. Néhány meghatározatlan színű papírgalacsin is került rá, labdává  gyúrva, akárcsak egy sáros hógolyó.Szomorú látványt nyújtott az egész, főleg, hogy gyertyát sem tudtak tenni rá. Jobb is, legalább nem látszik a szegénység.-gondolta keserűen Édes. Lilla elképedve nézte ezt a világot, ezt a fajta "ünnepet". A háború  őket is megviselte, éreztette hatását, de ez az élet elképzelhetetlen volt számára. A közös ének után asztalhoz ültek. Héjában főtt burgonya volt az ünnepi vacsora, némi pirospaprikás zsírral meglocsolva. Alig csúszott le Lilla torkán. No nem az íze miatt, hanem a gombóc miatt, amit a torkában érzett. Alig fogyasztották el az utolsó falatot, mikor a gyetyacsonk sercegve kihunyt. A sötétben tapogatózva csináltak helyet a vendégnek az ágy legpuhább részén, és takargatták be mindenfélével. Aki azonban a házban lévő metsző hideg miatt, és a fájdalmai miatt, így is csak hajnalban tudott valamennyit aludni. Reggel néma csendben kászálódtak ki az ágyból. Igyekeztek hangosan csivitelni, hogy kevésbé hallatszon gyomruk korgása. A reggeli, élelem hiányában elmaradt. Kedvetlenül indultak el Lilla otthona felé. Mind elkísérték, hiszen Édes úgy tervezte, hazafelé a termőföldeken át jönnek haza, hátha maradt pár burgonya még a földben. Fagyottan is jobb a semminél. Lassú tempóban haladtak, némán, gondolataikba merülve. Egyszer csak lódobogást hallottak.A ködből hirtelen  három lovas bukkant elő. Uram, megtaláltuk!-kiáltott fel egyikük. Egy magas, szikár, haragos tekintetű férfi kaptatott oda hozzájuk. Felkapta Lillát, maga elé ültette, és egy lesújtó pillantást vetve Jankóék felé, szó nélkül elvágtatott. Még fel sem ocsúdtak, s már el is tűntek az egyre sűrűsödő ködben. Nehéz szívvel baktattak hazafelé.Megálltak a termőföldeknél, élelmet kerestek.A sárban megfagyott lábnyomok látszódtak, mintegy jelezvén, más szegénynép is idejár "potyázni". Édes, botokat tört le a közeli bokorról, és túrni kezdték a kökemény földet. Ahogyan ott hajladoztak, végignézett a gyermekein, és szívét fájdalom, reménytelenség járta át.Uram segíts! Nem ezt a sorsot szántam nekik! Ez így nem élet!-sikoltott magában, s lassan térdre rogyott. Különös érzés kerítette hatalmába. Mintha kívülről, fentről látta volna magukat, ahogyan kapirgálják a földet, mindhiába. Arra eszmélt, hogy egy szekér közeledik feléjük, majd odaérve egy harcsabajuszú ember szólítja meg. Maga a Kovácsné? Én hát. - rebegte elhaló hangon. Szálljanak fel! A gazda magukért küldött. Vonakodva tett eleget a kérésnek. Attól tartott, ebből bajuk lesz. Engedély nélküli rőzsegyűjtés, burgonyakotrás, no meg tàn még a lányt is a rovásukra írják... A régi, uradalmi birtokra érve azonban minden másképp történ, mint ahogyan azt ő kèpzelte. Egy nagy teremfélébe vezették őket, aminek középén egy hatalmas tölgyfaasztal állt, szépen megterítve. Rajta gőzölgő húsleves, pörkölt galuskával, és  málnalekváros piskótatorta illatozott. Földbegyökerezett lábbal , és tátott szájjal álltak ott, mikor Lilla viharzott be közéjük, mögötte pedig a még mindig szigorú tekintetű úr érkezett meg.  Kérem foglaljannak helyet, és fogyasszanak jó étvággyal! Lilla mindent elmondott. Hálával tartozom önöknek! Édes, felocsúdva a meglepetésből szólásra nyitotta a száját,de megelőzték. Kérem, legalább Lilla miatt fogadják el! -nézett rájuk kérően a férfi. Így hát elfogadták a vacsorát, s szívüket, gyomrukat jóleső meleg járta át. Vacsora után egy kisebb szobába invitálták őket, ahol a vastag szőnyegen egy csodaszép karácsonyfa állt. Mindenféle színű és formájú díszek lógtak rajta. Diótörő, masni, rózsaszínű, kék és lila gömbök, jégcsapfüggelékek. Volt rajta sok kis gyertya, aranyszínűre festett dió, és piros selyempapírba csomagolt házilag készített karamellabonbon. A karácsonyfa tetején, egy teljesen szokatlan, és furcsa csúcsdísz pöffeszkedett. Egy pufók, teljesen meztelen kis Cupidó, arcán hatalmas mosollyal. Sehogy nem illett a többi dísz közé. Lilla látva a csodálkozó arcokat, felnevetett. Eltört a kristálycsillagunk, s nem találtunk mást, csak ezt. De szép, nem?-kérdezte huncut mosollyal. A fa alatt egy tálban még egészséges, pirospozsgás almák, és valami ismeretlen gyümölcs illatozott. A négy testvér mozdulatlanul nézte a fát. Nem mertek moccanni, attól tartottak, akkor megtörik a csoda. Pedig a csodáknak még nem volt vége ezen az estén. Apró dobozokat hozott be egy férfi, s udvariassan nyújtotta feléjük. Mindegyik egy számukra apró csodát rejtett. Marika dobozában, karmazsinvörös masni rejlett, épp a hajába való. Katóka egy apró, csattogós falepkét kapott. Ferkó, egy mozdonyos kiskönyvet, Édes pedig egy meleg kesztyűt. Csak Jankó nem kapott semmit.Kissé szomorúan, de beletörődően nézett maga elé. Ekkor Lilla kézenfogta, s az istállóba vezette. A te ajándékod Villám lesz. Jankó értetlenül nézett a lányra. Apussal megbeszéltük,még korai nekem egy versenyló. Amúgy sem tudnánk sokáig tartani. Túl sokba kerül az ellátása, s nekünk amúgy is hamarosan mindenünket el kell adnunk itt. Ez itt az utolsó karácsonyunk.Fogadd el kérlek, legalább ő legyen jó helyen!-kérlelte a lány könyörögve a fiút. S örömet szereznétek, ha újévig még a vendégeink maradnátok! Jankó alig tért magához, annyi minden jó történt vele röpke három óra alatt...

A budai övezetben,  tölgyfákkal körülvéve állt egy alig 80nm²-es házikó, mely most tündöklött az őt körülvevő téli táj pompájában. Ajtaját fenyőkoszorú, ablakait villogó fényfüzér diszítette. Bent kellemes melegben, andalító zene hullámai közt ült két idős ember. A férfi egy vaskos mappa felé hajolva merült el, annak tartalmában. A mappa borítóján egy ágaskodó ló felett ez állt:Villám fuvarozó társaság. A galambősz hajú hölgy ekkor gyengéden,  de feddő hangjon  megszólalt: Kedvesem! Csak ilyenkor, karácsonykor ne dolgozz! Gyere, nosztalgiázzunk kicsit!

Nehéz, vaskos fényképalbumot helyezett  óvatosan az ebédlőasztalra, s lapozgatni kezdte.Az egyik képen egy csodaszép ló volt látható, mellette egy szőke, copfos kislány álldogált. A következő kép kissé elmosódott volt. Egy fiú ült a lovon, zsokéruhában, hátán a 8-as számmal, amint épp elsőként ér célba. Majd egy fiatalembert ábrázoló kép következett,amint egy lovasfogattal száguld valahova. A sorban egy esküvői kép következett, ahol is az ifjú párt, népes családja veszi körül. Aztán babaképek sora következett, legvégül pedig a ház a kerttel, szomszédságában egy erdővel. Nagy sóhajjal csukták be az albumot. Miután  megterítettek az estebédhez,  az idős hölgy megszólalt. Előbb gyújtsuk meg a gyertyákat a fán, s annak fényénél vacsorázzunk, jó? A férfi, mosolyogva biccentett.Jó! A fához léptek, melyen csupa régi díszek pompáztak. Diótörő, jégcsap,s a tetején, ott fenn, egy fura alak. Egy mosolygó,  dagi kis Cupidó.

S ekkor lassan kigyúltak a fények...

Roland unottan ült az apró bérelt garzonlakás kanapéján. Valami gügye filmet vetített a tv, ami nem kötötte le a figyelmét. Kezében egy dísztávirat fityegett. Gyászhír:Szívből jövő fájdalommal tudatjuk, hogy Kútfalvi Mária, élete 88.évében, csendben elhunyt. Temetése augusztus 28.-án lesz, a helyi temető új pavilonjánál.

Nem tudott sírni. Részben a nagyanyját hibáztatta a sorsáéŕt...

Rolandban vegyes érzések kavarogtak. Nagymama... a zsarnok, a kemény, a kitartó, a, a... megannyi jelzővel tudta volna illetni. Az ország északnyugati részén elterülő, mindössze 2000 főt számláló falu kultúrális vezetője volt , akinek senki nem mondott ellent. Jómódú család volt az övék, nagy tehenészettel, kecskékkel, s mindenféle háztáji állatokkal. Sokat dolgoztak, a család minden tagja be volt fogva. Eleinte még Roli is, akinek pedig semmi kedve nem volt a kemény munkához. Amiből csak tudta, mindig kivonta magát. Őt a technika,  egészen pontosan a számítástechnika érdekelte, az online világ nyűgözte le. Ezenkívül pedig a színészet bűvölte el, imádta nézni, hogyan bújnak más bőrébe a színészek. A környék összes előadására eljárt, amíg tehette. Egészen  a középiskola 3.osztályáig. Bár szülei  tisztában voltak kiemelkedő szellemi képességeivel, mégis hagyták, hogy egy átlagos gimnáziumba felvételizzen. Rolandnak ez kiválóan megfelelt. Könnyedén szívta magába a tananyagot, elég volt az órákon figyelnie, s négyesnél rosszabb jegyet még így sem kapott. Otthon pedig továbbra is hódolhatott szenvedélyének, az online szörfözésnek, amit nagyanyja nem nézett jó szemmel.- Mi lesz így belőled? Annyi informatikus van a világon, hát nem veszed észre? Azt nagy nehezen elfogadtam, hogy a gazdaság nem érdekel, pedig tőlem a szüleid, tőlük pedig te örökölted volna a családi vállalkozást. Mi már nem leszünk fiatalabbak. Jó eszű fiú vagy, akár egyszerre több lábon is állhatnál! -Hagyj békén nagyi!- szisszent fel a fiú. -Rendben.-felelte az idős hölgy. De tudd, mától magad finanszírozod a hóbortjaidat. A színházbérletet, a kütyüidet, a haverokkal való lógásaidat,a motrod javítását és a benzint is. Mindent. Ezek nem járnak, csak ha megdolgozol értük.-mondta nyugodt hangon, majd becsukta maga mögött a szobaajtót. Rolit düh fogta el. Hangos káromkodások közepette  pattant fel a motorjára, amit szüleitől kapott a születésnapjára, s viharzott el otthonról. Egy osztálytársának a hétvégi nyaralójában kötött ki, ahol már javában folyt a sebtében összehívott buli. Amolyan fiúbuli, ahol alkoholban nem volt hiány. Jócskán ittasak voltak már, mikor egyikük felvetette, hogy csináljanak valami izgalmasat. Te Roli, te egy  guru vagy!  Van az a kiscsaj, tudod az a kékhajú. Na, annak a fiókját törd fel, s írjunk a nevében sexhirdetéseket!

-Nincs kedvem hozzá!-válaszolta a fiú, s egykedvűen iszogatott tovább. Na mi van, csak nem belezúgtál?-röhögtek rajta a többiek kórusban. Roli agyára vörös köd szállt le. Rohadjatok meg!-hörögte feléjük, majd pár gyors kattintással már benn is volt a lány gépében. Nesztek, s most le lehet szállni rólam!- szólt önelégült vigyorral, majd széles sugárban hányni kezdett. Maga sem emlékezett rá hogyan jutott haza, de másnap reggel az ágyában ébredt. Feje hangosan dübörgött, s ezen a hideg paradicsomlé sem segített. Gyorsan készített még magának egy limonádét , majd visszafeküdt, remélve, hogy újra el tud aludni. Nem sikerült, már csak azért sem, mert nagyanyja lépett az elsötétített szobába. A gyatra fényviszonyok, és a kalapáló feje ellenére is látta, hogy a máskor oly magabiztos és erős nő most milyen sápadt és mintha összetöpörödött volna. Kelj fel, s vegyél magadra valami normális ruhát.- szólt rekedten. Itt van a rendőrség, érted jöttek. Értem?-kérdezett vissza hitetlenkedve. De miért? Majd ők elmondjàk.- szólt vissza már kifelé menet a nagyi.

A konyhában két egyenruhás rendőr várta. -Elő kell állítanunk kihallgatásra. De miért?-kérdezte Roland újra. Majd bent megtudja. Egyelőre csak annyit, köze van a tegnapi bulihoz. Roli lázasan törte a fejét, de szinte semmire nem emlékezett. A kapitányságon azonban szembesült a tragikus valósággal. Az esti buli remekül sikerült a fiúk szerint. Miután Roli szabaddá tette Nola gépéhez az utat, a sihederek nem fogták vissza magukat. Lementettek pár képet, átszerkesztették, s mellé obszcén szavak kíséretében felhívásokat biggyesztettek: -Mennyit érek neked? -Jó lennék egy körre? - Bukom a nagypapákra. - Ilyen, s ehhez hasonló mondatokkal szórták tele a lány képeit. Azzal nem számoltak, hogy a fénynél is sebesebben fog szétterjedni munkásságuk a világhálón. Ennek eredményeképpen Nola a legrosszabb lépést választotta:felvágta az ereit. Szülei reggel találtak rá, félholt állapotban. A gyorsan kiérkező mentőegységeknek nem  sikerült megmenteniük. Erre nem számítottak a fiúk. Mindegyikük ellen eljárást indítottak, s az ítélet javító-nevelő intézet volt, egészen a nagykorúságukig. Roli nehéz 21 hónapnak nézett elébe. Tettét megbánta ugyan valamennyire, de át nem érezte. Ám ha eddig nem tudta, milyen lehetett Nolának a zaklatás, most megtudta. Újonc lévén az intézetben ő lett a csicska. A hierarchia legalsó fokán állt. Fizikuma nem volt kiemelkedő formában, ezért rendszeresen meg tudták verni. Már majdnem egy éve csicskáskodott, mire enyhült a benti helyzete. Ezt az észbeli előnyének köszönhette. Seftelések,házi dolgozatok megírása, pénzügyi manipulációk elismert képviselőjének számított. Így a hátralévő egy év már könnyebben eltelt. Könnyűsúlyú bűnözőként hagyta el az intézetet. A benti ügyeskedései miatt szép kis összeg volt a zsebében, így nem fájt a feje a szállását illetően. Jelentkezett a felügyelő tisztjénél, majd a fővárosi életbe vetette magát. Egy apró kis szobát bérelt, fürdőszoba és konyhahasználattal a VIII. kerület peremén.  Hogy a szervek békén hagyják, munkát is vállalt. Pizzafutár lett. Így legalább a szabadság érzése megmaradt valamennyire. Vásárolt egy laptopot, és ismét szörfözni kezdett a neten. Mivel a fizetése  az alapvető igényeire  szűkösen volt csak elég , új állás után keresgélt a  hirdetések között. Egyik sem felelt meg neki, ezért hazalátogatott, hátha újra ott folytathatja, ahol abbahagyta. Azonban csalódnia kellett. Szülei minden döntést a nagyira hagytak, aki viszont szigorú szabályokat állított fel. Dolgoznod kell. Ha nem a gazdaságban, akkor máshol, de elvárom, hogy rezsirészt fizess. Internet többet nem lesz a házban, wifi sem. Ha ezekre van szükséged, akkor felkeresed a művelődési házat, 18 óráig nyitva van. Hétvégén elvárunk a közös étkezésekre, azonkívül mehetsz bárhova. Kivéve a hajnalokat, a fejésnél segítened kell. És ez nem kérés, ez feltétel. 

3 hétig bírta. Utána köszönés és üzenet nélkül hagyta ott őket. Nehezen ment a szoba vagy ágybérlet keresés, s még azt sem tudta, miből fizeti ki a drága fővárosi életet. Ekkor lépett az életébe a lehetőség. A villamoson utazott, mikor a tömegben elé vergődött egy testes, magas, középkorú férfi. Erős testszaga, kopaszodó tarkója, az, hogy a tülekedésben folyton a lábára lépett, minden, de minden irritálta Rolandot. Farzsebéből fekete, kopott műbőr pénztárca lógótt ki. S ő, szinte kárpótlásként az elszenvedett utazásért, cserébe elvette. Lazán, észrevétlenül, s lelkiismeretfurdalás nélkül. Nem vette észre senki. A férfi a következő megállónál leszállt, ő pedig izgatottan utazott tovább. Vajon mennyi pénz van benne? Alig bírta kivárni az időt, míg le nem szállt az uticéljánál. Egy kávézóban aztán a rendelés után végre szemügyre vehette a pénztárca tartalmát. 60 ezer forint, egy maréknyi 200 forintos, és mindenféle igazolvány volt a zsákmány. Hm, nem is rossz!-dünnyögte elismerően. Ha csak egy szobát bérlek, már majdnem elég rá a pénz! Aznap este egy régi havernál húzta meg magát. Másnap kibérelt egy kis garzont, azt amiben most is lakik, s a bérleti díj felét előre  kifizette. Kapcsolatait megmozgatva szerzett egy laptopot, pár jobb ruhát, persze ezek mind lopott holmik voltak, s "munkához" látott. A neten végignézte az összes metró, villamos, busz, vonat útvonalát, s a megállók közelében található épületeket, utcákat, boltokat. Terveket készített,  figyelve a lehetséges egérutakra. S akcióba lépett. Minden  nap akkor kelt útra, amikor kedve tartotta. Ez volt csak az igazán neki való munka! Szép lassan belejött, s már nem cserélt volna senkivel. Volt olyan nap, hogy 3-4 akcióból akár 150-200 ezer ft haszna származott, főleg fizetésnapokon, de volt, hogy ugyanennyi erőfeszítés csak 10 ezer forinttal járt. Összességében jól ment neki. A tárcákban lévő iratokat , bár tudta, hogy nem jó ötlet, nem dobta ki, s nem is semmisítette meg. Egy elhagyatott területen álló, kiszuperált teherautóban rejtette el őket, maga sem tudta miért. Talán mert nem akarta kukába dobni őket, hogy megtalálás esetén valamiképp hozzá vezessenek a nyomok.Éppen azon agyalt, hogy csak 2 hetente fog zsebelni, nehogy feltűnjön valakinek, mikor is egy hívást kapott, ismeretlen számról.Halló?-szólt bele a telefonba. - Ha jót akarsz magadnak, holnap sötétedéskor legyél a teharautónál!-szólt az ismeretlen hang, majd letette. Tudta, rögtön tudta, hogy valaki rajtakapta. Nem megyek el, elmegyek, most mit csináljak, eltűnök... ezek zakatoltak a fejében

 Mindenre gondolt , csak egyre nem: arra, hogy feladja magát. Másnap semmit nem evett, s jóval sötétedés előtt a megadott helyen volt. Látni akarta az ismeretlent. Nem sikerült. Nem jött el, csak telefonon hívta őt. Helyes, s most közlöm, mit kell tenned. A felgyülemlett iratokat ne keresd, elvettem. S te ezentúl nekem dolgozol. Továbbra is ugyanez a dolgod, csak kibővítve. A pénzt megtarthatod, az nem érdekel.

 Nekem az iratok kellenek. De ez nem ilyen egyszerű, nehogy azt gondold! Mindig fogsz kapni egy hozzávetőleges személyleírást, életkort, akár egy képet, s egy ugyanolyan, vagy majdnem ugyanolyan személy iratait kell megszerezned. Tudok a múltadról, a hackerkedésedről. Használd a tudásod! Keresgélj célszemélyek után a közösségi oldalakon! A leadott megbízásokat maximum 5 nap alatt teljesítened kell. Elégedettség esetén alkalmanként 200 ezer ft a jutalmad! -És ha nem vállalom?-kérdezte naívan Roland. Gunyoros nevetés volt rá a válasz. Sose keress, úgysem találnàl meg. Majd én jelentkezem mindig.-szólt az ismeretlen, majd bontotta a vonalat. 

Roland napokon keresztül ült a laptop előtt. Most épp egy fekete, hosszúhajú, 30-as évei elején járó nő iratait kellett megszereznie, aki erősen hasonlított a leírás szerint Kristen Stewartra.Külföldön nem lett volna nehéz dolga, ott mindig rendeznek hasonmásversenyt, különböző hírességekkel kapcsolatban. Itthon azonban csak a közösségi hàló bugyraira hagyatkozhat. Végre, hosszas keresés után talált egy potenciàlis jelöltet, s ráadásul nem is lakik messze tőle. Csak a  Nagykörútig kell utaznia. Lassan, gondosan választotta ki a ruházatát. Már volt miből válogatnia, az elmúlt hónapok alatt két ruhásszekrénnyi gyűjteményre tett szert. Volt ott  szinte minden, a rapperruhától kezdve egészen a szmokingik. Most kiélhette a színészet iránti szenvedélyét is. Jól megvizsgálta, átnézte a célszemély adatait, oldalát, s annak megfelelő ruhát és karaktert öltött magára. Jelenleg egy ómódi, szemüveges tanár benyomását keltette, mivel a lány feltört levelezése szerint az  idősödő történelemtanárokra bukik. Felszállt a 4-es villamosra, és a Nagykörútnál lévő Nagy vásárcsarnoknál szállt le. Itt dolgozott hétvégenként  a célszemèly, akit hamar meg is talált. Egy gyors vásárlást megejtett, pár mondatot csevegett is vele, majd egy cukrászdából figyelte, mikor jelenik meg a lány. Minden simán ment, szinte nevethetnékje támadt. Mindig ugyanott, a retikül első fakkjában találta az iratokat. Semmi elővigyázatosság, semmi leleményesség! Legalább ne tartanák együtt az irataikat a pénzzel! Igaz, neki így könnyebb, de már unja. Semmi izgalom nincs már benne.  Eleinte szórakoztatta, hogy mindig más személyiséget kell magára öltenie, de már ez is megszokottá, rutinná vált. 

Másnap a megadott helyre vitte az iratokat. Megfelelőek voltak, így este csörgött a telefonja. Az Osztyapenkó szobránál lesz a pénzed, holnap délelőtt, 11 órára. Egy barna kis dobozban. 

-Áruld már el, mi a fenéért ez a nagy óvatosság? S miért kellenek neked valódi iratok? Ennyiért már jó minőségű hamisítványt is kaphatnál, ráadásul tökéletesen megegyezőt az adott személyleírással. 

-Semmi közöd hozzá!-szólt a rekedtes hang, majd kis szünet után folytatta: pedig te okos vagy, mégsem jöttél rá eddig, hogy miért, mire jobb az eredeti irat? Mi történne, ha a te irataidat kérném? Bajba sodorhatnálak? Megmondtam az elején, hogy soha ne kérdezősködj, mert pórul járhatsz!

-Az attól függ, kezdte mondani Roland, de a vonal  másik végén már nem volt senki.Ezt követően jó két hétig nem kapott megbízást. Unalmában  utazgatott, szerte a városban, és környékén. Terepszemlét tartott, s unaloműzésként néha kizsebelt valakit.  Pénteken öt személy esett áldozatául, akiknek az iratait, régi szokásához híven nem dobta ki. Az összes iratot a saját tárcájába gyűjtötte össze, hogy hazaérvén majd átnézhesse őket. A megállóban már szép kis utazóközönség gyűlt össze. Egy anya, két lányávál, akiket a nagyszüleik kísértek, pár siheder, és két fiatal nő. A járművön bőven volt hely hátul, ahol helyet foglalva jól megfigyelhette őket. Elálmosodott,  majdnem elbóbiskolt, mikor arra lett figyelmes, hogy egy idős, bottal közlekedő néni háta mögé keveredve az egyik siheder, annak a zsebében kotorászik, miközben a másik kezével a feje fölött hadonászva, csúfos grimaszokat vágva, széles vigyorral jelez a másik kettő suhancnak. Roland arca elvörösödött. Ezt a szemtelenséget! Nyíltan, mindenre hederitve cselekszik ezt, ráadásul egy szemmel láthatóan szegény és nagyon idős nővel!  Valamiért a nagymamája jutott az eszébe. Mi lenne, ha ő állna itt? Bár haragudott rá még mindig, szíve mélyén tudta, hogy anno ő hibázott. Többek között ezért nem zsebelt ki soha idős embereket, akkor sem, ha láthatóan volt mit a tejbe aprítaniuk. Végignézve a társaságon, látta, hogy az akciójuk puszta ki ha én nem balhé. Mindegyikük jól öltözött fiatal . Közelebb ment hozzájuk, s egy kézmozdulattal tudtukra adta, hogy fejezzék be az akciót. Nem tették, sőt! Lökdösni kezdték az idős hölgyet, aki elesett. Időközben a villamos befutott a megállóba, s mindenki gyorsan elsietett. Nem akartak tudomást venni a jelenetről. Roland felsegítette a nénít, megkérdezte, jól  érzi-e magát, majd lesegítette a járműről. Még sikerült időben visszaszállnia. Épp egy időben a jegyellenőrrel. Bosszankodva kotorta elő a tárcáját, amiben a pénzével együtt az iratait is tartotta. Mire az ellenőr hozzá ért, már patakokban folyt róla a veríték. Ott volt az aznapi összes megkárosított ember irata, személyi igazolványok, jogosítványok, lakcim és TAJ kártyák, bérletek, minden. Csak az ő iratai hiányoztak...

2022.12.18

Az erdő halk sóhajai vészjóslóak voltak. Mindenféle vadak hörgése, marakodása, haláltusája verte fel az alkony békés hangulatát. Néhol felvillant egy-egy zöldes, fluoreszkáló fény. Ennek forrása, a rengeteg közepén álló , 2000nm²-es kocka formájú üvegváros volt.  A javarészt föld alá épült monstrum a 2030-as évek elején készült el, a nagy keringőkór lecsengésének végén. Teteje törésbiztos , vastag falú, néhol átlátszó üvegből készült. Ez, a föld feletti rész volt a nagy csarnok, ami helyt adott mindenféle rendezvénynek. A föld alatti  középső részen, mintegy átmenetként , foglaltak helyet a kisebb egységek. Rendelő, elkülönítő,kisműtő, mozi, hobbibolt, könyvtár, sportcsarnok, tantermek, és egy nagy étterem-ebédlő.. A legalsó szinten  a hálószobák, amikhez kis zuhanykabin,  toalett, és egy apró nappali kapcsolódott. Konyha egyikben sem volt, az étkezések közösek voltak, felváltott turnusokban. Az itt lakó embernek ez a rendszer tökéletesen megfelelt. Világszerte ezt a stílust propagálták, így kb  ezer hasonló kocka épült, védett helyeken. Sziklák között, völgyekben, erdőkben, hegyek tetején.  A létszám mindenhol állandó volt, attól soha el nem tértek. Egészen pontosan 999 fő volt a létszám kockánként. Erre volt kapacitása az egységeknek. Vezetőjük láthatatlan volt, mindenki csak Ő-nek nevezte az irányítót. Reggelenként amolyan közös imára, mindenki megjelent a csarnokban. "Ő" ekkor számolta meg őket, bár a kis számítógépes egységeinek köszönhetően mindenkiről tudott mindent. Erről gondoskodott a kis kagyló, mely mindenkinek be volt ültetve a fülcimpája mögé. Tökéletes és totális kontroll alatt állt mindenki. S mégis, a csarnok kivetítőjén éjjel-nappal ez a mondat futott:szabad akarat! A kamerák folyamatos pásztázása, a piros számokkal virító létszám, az időnként felharsanó utasítások már rég nem zavartak senkit. Az idősebbek megszokták, a fiatalabbak ebbe születtek bele.  S a születéseknek szigorú szabályai voltak. A lakosság egynegyede lehetett gyermek,0-14 éves korig,  s ugyanennyi az idősebb korosztály. 50% pedig  az aktív, termelő réteg: a bányászok.  A kockák mind gazdag lelőhelyek felé épültek, mindegyik más anyagot termelt ki. Ha valaki váratlanul hunyt el, azonnal kijelölték azt a párt, aki utódot nemzhetett és vállalhatott. Erre azonban ritkán került sor, minden rendben ment, az "Ő" által megtervezett módon. Az utódnemzés kívánalmát már 14 évesen be kellett adni a lányoknak, s utána csak várni a határozatot, mikor kerül rájuk a sor. A szabad akaratot, a szabadság látszatát a kirándulások voltak hivatottak fenntartani. Az üvegbúrán kívül ugyanis elérte a maximumot a légszennyezés, s időnként random módon bekapcsolt az elmeroggyantó műhold sugárzás, ami kiváltotta a keringőkórt is, azonban rövid sétákat, kirándulásokat lehetett tenni, gondos előkészületek mellett. Az ilyen lehetőségeket "Ő" jutalomként állította be, azonban eddig ritka alkalmakkor került sor a kiruccanásra. 

Ancsa fiatal, még 18. életévét be nem töltött lány volt. Sápadtsága indokolt volt. Egy hivatalos értesítést olvasott a laptopján. Szülési engedély: ez állt a tárgy mezőben. De hisz én nem kérvényeztem ezt! S szerelmem sincs, hogy gondolja ezt "Ő"? Szerelem? Maga sem tudta, hogy került ez a szó a  gondolatai közé. Bár a vetítőteremben a gondos szűrés ellenére néha bekerült a műsorba régi romantikus film, ennek az új generációnak ez az érzés már szinte ismeretlen volt. Luxus. Ebben az irányított világban már látszat szinten sem szerepelhetett. Nem volt rá igény. Pontosabban "Ő" -nek teher volt. Néha akadt egy-egy lázadó, de alapjában véve a többség elfogadta azt társul, akit erre az irányító kijelölt. Itt valami tévedés lesz.- mormogta hangosan Ancsa, s a központi irányítóterem felé indult. Hosszasan várakozott, mire kinyílt az ajtó. Egy computer jelzőfényei adtak csak némi fényt a homályos teremben. A hang váratlanul érte. Nem is tudom, miért engedtelek be. A levél világos volt. Szülni fogsz. De hát!... háborodott fel Ancsa. A te génjeid passzolnak össze legjobban  Leóéval. Leó, Leó... Ancsa lázasan kutatott a fejében egy arc után. Az alacsony létszám miatt mindenki ismert mindenkit, még a szinte állandóan a bányában lévőket is. Mikor beugrott neki a névhez tartozó arc, meglepetésében nyitva maradt a szája. De hiszen Leónak van párja! Szilvi az, a rendelőből!-tiltakozott hevesen. És? Hol itt a probléma? Nem mondtam, hogy költözz össze vele! Csak foganj meg tőle! Hogy hagyományos  vagy művi úton, azt rád bízom. A többi az én dolgom! És ha nem fog menni? Ha Leó sem akarja?-kérdezte kétségbeesetten a lány. Akarni fogja. Erről gondoskodom.-mondta "Ő", majd a vitát lezártnak tekintve  készültségi fokozatba tette magát. 

Este újabb email érkezett. Itt az idő, menj  át Leóhoz! -jött az utasítás. Erős hányingerrel és fejfájással érkezett meg a B szekcióba, ahol a férfi lakott Szilvivel. Majdnem összeesett, mikor Szilvi nyitott ajtót. Sápadtan motyogott valamit, maga sem tudta, hogy mit. Szilvi azonban rá sem pillantva elsétált mellette, ki a folyosóra. Csukd be az ajtót, és gyere be!- szólt mély baritonján Leó. Külsőre megnyerő férfi volt. Duzzadó izmai, kreol bőre, dús arcszörzete vonzó külsőt kölcsönöztek neki. Mélyen ülő, apró, sötétbarna szemei azonban sivár belsőről tanúskodtak. Bal vállára hatalmas fekete párduc volt tetoválva, ami meglepte a lányt. A tetoválás ugyanis tiltott dolog volt üvegvárosban. A párduct nézed, látom.-szólt mosolyogva. Jól nézd meg, nemigen fogsz még csak hasonlót sem látni! Ezt csak a vezetők engedhetik meg maguknak. S én az vagyok. Vezető vájár. Hasznot hoztam, s hozok is. Én fedeztem fel egy lelőhelyet, s én vezetem annak a kitermelését is! De ennyi elég is a fecsegésből, most gyere ide! Ancsa szédült. Hogy időt húzzon, kérdezett. Szilvi? -Tud róla. És?... -Nem bánja. Az én kiváltságos helyzetem az ő javát is szolgálja.S most, hogy egyik társam kiöregedett, frissitésre van szükség. Azt mélyen elhallgatta Ancsa elől, hogy a gyermek világrajötte után elveszik tőle a babát, s náluk helyezik el. Nem kell tudnia róla. Most még nem. Hirtelen ragadta meg áldozatát, s egy gyors mozdulattal maga alá gyűrte. Az aktus kínzóan sokáig tartott. Ancsának nem maradt ereje kiabálni, értelme sem lett volna. Mikor úgy gondolta,hogy vége, óvatosan megmozdult, de ismét csalódnia kellett. Biztosra megyek, kell a plussz kivàltság.-szólt a férfi, majd újra és újra magáévá tette a szinte félájult lányt. 

A csarnok reggeli nyüzsgése, agya legkisebb zugáig hatolt. Fájó, lüktető testét nehezen vonszolta fel, alig várta, hogy leülhessen. A kijelzőn a 998-as szám állt, s mellette egy elhunyt bányász fényképe. Ancsa csak kicsit lepődött meg, mikor felismerte benne Leó bányászatból kiöregedett társát."Ő" most újra  megszámolta őket, s a kijelzőn megjelent a szám. 999 fő. Ez a szám tudatta a lánnyal, hogy terhes.Nem bírta visszatartani, hányt. Mosolyogva nézték el neki, s lelkesen gratulàltak. Magából kikelve kezdett kiabálni. Ti vakok vagytok? Hogyhogy mindig 999 fő a létszám? Hova tűnnek akik kiöregednek csak, de meg nem halnak? Egyedülállóként miért én lettem kiválasztva, mikor vannak párok akik évek óta szeretnének gyermeket? Még szólt volna, de az ápolók gyorsabbak voltak, s kivezették a csarnokból. Visszanézve rájuk, csodálkozó, értetlen arcokat látott. Milyen vakok!-gondolta magában, s szemét könnyek öntötték el. Két hét múlva újabb email érkezett. Jutalmat utaltam ki neked. Rád fér egy kis szabadság. Sétálhatsz a teraszon egy fél órát, ha szeretnéd. Ancsa közönyösen vont vállat, de hirtelen egy ötlet villant az agyába. Meg fog szökni! Elfogadom és köszönöm.-súgta halkan. Ezzel egyidőben Leó is hasonló üzenetet kapott. Élve a lehetőséggel, azt átruházta Szilvire. Újabban úgyis ingerlékeny, s indokokotlan jeleneteket rendez. Azóta, mióta Ancsa itt járt. S Leó fejében is körvonalazódott egy terv. Másnap a délelötti pihenőjében kihasználva az alkalmat, belepiszkált a munkagépek programjába..

Szilvi könnyű poncsót terített a vállára. Még sosem volt rajta, pedig régóta a szekrényében állt. Örült a kinti sétának, ösztönösen érezte, hogy mennyit ér egy ilyen kikapcsolódás. Ahogyan a körteraszon sétált, egy kis munkarobotra figyelt fel, mely mintha csontokat vonszolt volna maga után. Emberi csontokat. Képzelődöm! Ez nem lehet valóságos!-suttogta maga elé. Szinte ugyanekkor jelent meg egy másik kijáratnál Ancsa is. A szabályok szerint egyszerre csak 1 ember tartózkodhat a teraszon, most mégis kinyílt az ajtó. Senki sem sejtette, hogy Leó áll emögött. A bányarobotok kisebb üzemzavarának köszönhetően átírta, felülírta a szabályt.  Remélte, hogy Szilvi kinnreked, és soha nem tér vissza. Leó jobb megfigyelő volt mint bárki, így pontosan tudta, hova tűnnek és mikor az öregek, s néha a fiatalok. Ő is észrevette azt, amit Ancsa is, hogy nincs 60 évesnél idősebb ember a kockában. S észrevette a többi furcsaságot is. Könnyű dolga volt hát, mikor kitervelte, hogy kiiktatja a párját. Ancsára fájt a foga. Nem tudhatta, hogy ha kéri, meg is kapta volna, "Ő" utasítására. Így a tisztességtelen utat választotta. A teraszajtó kinyílt, s Ancsa kilépett a "szabadságba". Furcsa érzése támadt. Mintha sikolyt hallott volna. Nem tudhatta, hogy érzékei nem csapták be. Szilvi volt a hang forrása. Amikor kihajolt a korlát felett, hogy jobban megnézze, tényleg emberi csontokat vonszol a robot, valami elkapta. Egy hatalmas szárnyas valami. Akkora, amekkorát sosem mutatott egyik mozifilm, dokumentumfilm sem. Fogalma sem volt mi ez. Hogy tudta volna, mikor a griffekről, s egyébb mesebeli(?) lényekről szóló könyvek el voltak zárva az erősen kontrollált közösség elől! Pár pillanat múlva a madár eltűnt zsákmányával együtt a naplementében. Ancsa, aki végignézte a jelenetet, nem ijedt meg. Mindent egy lapra tett fel. Eldöntötte, inkább a halál, mint a fogság. Határozott mozdulattal vetette alá magát a mélybe, a korláton át. Nem tört csontja a csodával határos módon, csak a bokája ficamodott ki. A szinte már teljesen besötétedett erdő felé indult. Elborzadva látta, hogy ahogyan halad befelé, egyre több csontvázat lát.  Visszafordulni hiába is próbált volna, a teraszra nem vezetett fel semmi. A nem is olyan messzi távolban két férfi távcsövön át figyelte a közeledő lányt. Na lássuk csak mink van! Ha formás, egészséges, megtartjuk. Ha nem, megy állateledelnek, mint a többi kilökött. Ancsa pedig gyanútlanul botorkált feléjük...

"Ő" a rendszerellenőrzést követően döntést hozott. Természetesen észrevette, hogy Leó belepiszkált a biztonsági fájlba. Tudta, hogy a férfi eszes, s tisztában volt vele, hogy veszélyes is  ránézve. Simán kiiktathatta volna, ám túl értékes volt számára. Nélküle jóval alacsonyabb termelést tudott volna  felmutatni, s ez veszélyeztette volna a rangsorban elfoglalt előkelő helyét. Jelenleg a 8. helyen áll az ezer kockát számláló kolóniában. Ezért úgy döntött, máshogy oldja meg a kialakult helyzetet. S ebben épp Leó lesz segítségére, az aberráltságával. A reggeli gyülekezetnél az emberek megdöbbenve nézték a számláló kijelzőjét. Közösségben részt vevő emberek száma:996 fő. Volt akinek feltűnt Ancsa távolléte, mégsem gyanakodtak. Szilvi távollétét megszokták, hisz időnként más kockákban is dolgozott, mint nővér. A megcsappant létszám feszültséggel töltötte el őket, nem tudták, hogy miért.  Izgatottan sutyorogtak egymással.

Az ebédlőben eltöltött reggeli után egyszerre három zsenge lány kapott értesítő emailt. Mindhárom szövege ugyanaz volt. Gratulálunk, ön szülővé válhat! Egyikük sem értette, hogyan, miért.

A  szoba ajtaja halkan tárult fel. Egy  kis vékony, fekete hajú lány  lépett be rajta. A félhomályban is magára vonzotta a tekintetét egy hatalmas tetovált párduc...

Reggel a csarnokban  új szám villogott a kijelzőn. Létszám:997 fő. Megkönnyebbült sóhaj hullámzott át a csarnokon. Minden rendbe jön!...

Perzsi. : Hallod már?

*

Hallod már a száncsengők hangját?

A rénszarvasok fújtatását?

A friss hó hideg ropogását,

a fenyők karcos roppanását?

Megérkezett a Mikulás,

fehér szakálla lobog a szélben,

s ahogyan a kis madarakban,

úgy gyönyörködik a télben.

A zsákja vállát húzza,

földig lóg a nyelve,

hordó méretű hasa,

alig fér a kéménybe.

Bepréseli magát izibe,

hisz várják a lurkók, pizsibe,

az asztalon kalács és tej várja,

a csizmába beledagadt a lába.

Leül, szuszog nagyokat,

hallgatja a dalokat,

s titkon azt kívánja,

hogy ne fájjon úgy a lába.

Beleharap a friss  kalácsba,

hörpint egyet a  meleg tejből,

kocsonyát enne ő sutyiba,

csen pár szemet a tepertőből.

Az ajándékot  csizmába teszi,

majd mászna vissza a kéménybe,

azonban rögtön észreveszi,

hogy összement a kémény. Vesztére.

Szorult helyzetéből kisegíti,

s  udvariasan ajtót nyit neki,

Pistike, a kis csibész,

ki huncutságra mindig kész.

Suttyomba a zsákba tesz pár lapát szenet,

és vöröshagymát, mely csípi a szemet,

majd vigyorogva nézi,

hogy prüszköl Rudolf és Miki.

Háromszor rugaszkodtak neki,

mire fel tudtak szállni,

s az égen most furcsa cikk-cakkban,

száguld a Mikulás bácsi.

2022.12.06

Kép: VIVE le VENT d' HIVER

Erika elgondolkozva ült a konyhában. Rég kihűlt kávéját kavargatva nézett ki az ablakon. A társasház 2.emeleti lakása egy parkra nézett. Most is csodás látvány tárult elé. Egy nyárvégi, kezdődő vihar varázsolt lenyűgöző látványt Erika elé. Szürke, már-már fekete felhők sodródtak a buja zöld park felett. A felhők aljánál átszűrődött a sárgásfehér napfény, s mint egy műtermi reflektor, széles ívben szórta a sugarait a tájra. Ám erre a szépségre ő most vak volt. Gondolatai a férje, Sanyi körül jártak. Korán, szinte még gyerekként házasodtak össze. Sanyi akkor 22, ő alig 20 éves volt. A szülők nem repestek az örömtől, korainak tartották az esküvőt. Főleg Sanyi szülei, akik bár kedvelték Erikát, nem tudták túltenni magukat azon, hogy a lány mozgáskorlátozott. Nem kényszerült tolószékbe, de a veleszületett csípőficama szemmel látható volt. Több műtéten volt már túl, és élete végéig szüksége lesz korrekciós műtétekre. Hátrányként rótták fel neki azt is, hogy valószínűleg sosem szülhet nekik unokát. Sajnos ebben igazuk is lett, az orvosok határozottan ellenezték Erikának a gyermekvállalást. Lebénulhat, tolószékbe kerülhet, s a végén inoperrábilissá is válhat.-szólt az "ítélet". Marad hát az örökbefogadás.-vélte a fiatal pár. Azonban az évek alatt ez az álmuk is szertefoszlott. Sanyinak sokat kellett dolgoznia, hogy leválva Erika szüleiről, saját lakást vehessenek. Már 37 éves volt, mikor hitelt is igénybevéve meg tudták venni ezt az alig 49 nm²-es kis lakást. Jó környéken,  volt, alig 5 percnyire a városközponttól, de az emelettel nap mint nap megküzdöttek, főleg az újabb műtétek után. A berendezés puritán volt. Két heverő összetolva, egy 2 ajtós böszme akasztós szekrény, 2 fotel, egy pici asztal,  szőnyeg. Egy ideig még függöny sem volt az ablakon. A sorozatos műtétek, a hiányos berendezés, a bizonytalan egészségi és anyagi állapotuk miatt visszautasították az örökbefogadási kérelmüket. Erika összetört. Sanyi tartotta benne a lelket, s szép lassan belenyugodtak a helyzetbe. Mindennapjaikat a munka töltötte ki, s a tervezgetés. Milyen bútort vásárolnának, mennyiből mit tudnak kihozni.  Erika számítógépes alkalmi munkákat vállalt el, Sanyi , hogy többet lehessen otthon, munkahelyet váltott. Hivatásos sofőr lett, s néha maszek fuvarokat is vállalt szabadidejében, hogy végre  ízlésesen berendezhessék kis otthonukat. A hétvégéket viszont kettesben töltötték, az szent volt számukra. Erika egyik álma, egy kézzel faragott , hattyú motívumos baldachines ágy volt, ami uralta volna a pici hálószobát. Hozzá egy szintén faragott, csigaformájú virágtartót képzelt el, apró üveg dohányzóasztallal, csipkefüggönnyel és mályva színű padlószőnyeggel, tejeskávészínű festett falakkal. Ehhez azonban pénz kellett, nem is kevés. Hétközben lassú sétákat tettek, bevásároltak, szabadtéri rendezvényekre jártak. A környék lakói megismerték és megkedvelték a mindig mosolygó párt. A házuk mellett volt egy óvóda, ott gyakran megálltak, s gyönyörködtek a picikben. S lassan kialakult egy bizalmi kapcsolat köztük, és a szülők, gyerekek között. Erika segített az óvónőknek szobát, udvart dekorálni az ünnepségek előtt, süteményt sütött, amit aztán örömmel osztogatott szét. Olyan igazi pótmamává vált.  A szülői közösség tiszteletbeli tagjai lettek, s ekkor változott meg az életük. Sanyit sokszor igénybe vették, mindig volt valami szerelni, javítanivaló.  Erika ekkoriban figyelt fel arra, hogy egyre több anyuka igényli férje segítségét az óvodán kívül is. Csöpögő csaphoz hívták, leszakadt csillárhoz, elromlott zárakhoz. S a féltékenység utat tört magának. Nem volt egy adonisz a férfi, a maga 165 cm magasságával, kopaszodó fejbúbjával, vékony testalkatával. Viszont vonzó volt a megbízhatóságával, segítőkészségével, s a legnagyobb aduja a neje iránti rajongása, hűsége volt. A tekintete, amivel ránézett Erikára még 20 évnyi házasság után is, a mozdulatai, ahogyan átsegítette egy-egy akadályon, a hangsúly, amivel hozzá szólt...ez volt az, ami a többi nőt elbűvölte.

Ez a váratlanul jött érdeklődés tette Erikát féltékennyé. És Sanyi egyre több időt töltött házon kívül. Elmaradoztak a közös séták, az esti beszélgetések is. Sanyi rendszerint fáradtan  és későn ért haza, s pár falat vacsora után hamar álomba merült. Pár hét őrlődés után , egyik este Erika a férje elé állt. Ez így nem mehet tovább! Hetek óta alig vagy itthon, s azt sem tudom merre jársz!-mondta már szinte sírva. Az ovi gazdasági vezetőjének, Ibolya  nagyszüleinek a kertjében dolgozom munka után, hogy egyről a kettőre jussunk!-szólt keserűen Sanyi a számonkérő hangsúly miatt. Kell a pénz nem?  Nem érdekel a pénz!-szólt Erika.Téged akarlak, magam mellett! Hirtelen nyílt fel a szeme. Most gondolkodott el rajta, hogy mit is tudott ő eddig nyújtani a férjének? Gyereket nem, kirándulásokat, sportot sem, amit a férje pedig kamaszként versenyszerűen űzött, gondtalan életet sem. Helyette élete állandó részévé vált az aggódás, folyamatos ápolás, kötöttség, és a rengeteg munka. Nem is lehetne felróni neki, ha Ibolyát választaná. Mert meg volt győződve róla, hogy férje a dekoratív szőke kis hölgy miatt maradozik el otthonról.

S most itt ül a konyhában, és üveges tekintettel nézi a parkot. Már este fél 9, és még mindig nincs itthon. Hiába volt a kérés, a könnyek, úgy tűnt, házasságuknak vége.

Másnap, botjára támaszkodva ismét egyedül indult el az egészségügyi sétájára. Céltalanul lődörgött a városban, semmi nem kötötte le a figyelmét. Már sötétedett, mikor a házukkal szembeni parkban megpihent egy padon. Átgondolva az elmúlt heteket,  utat engedett a könnyeinek, s jól kisírta magát. Hogy fogok boldogulni nélküle? -szipogta bele a sötétbe. Nehezen állt fel, s indult haza. A lakásban már várta a férje, aki rendkívül ideges volt. Hol voltál?-kérdezte szinte ordítva. Nem mindegy?-Úgyis mindig későn jössz haza, és nem is beszélsz velem. Már nem érdekellek.Sanyi mint egy dühös bika, úgy meredt a nejére, de elcsitult, mikor észrevette annak kisírt szemeit. Nagyot sóhajtva fogta meg a kezét, és vezette a hálószobába. A szoba közepén egy gyönyörű, faragott,  hattyús fejtámlájú baldachinos ágy állt, bevetve, az ágy végében pedig kézzel hímzett mályva színű ágytakaró díszelgett. A szülői közösség hímzőkörének  közreműködésével, Ibolya fafaragó művész nagypapájának a segítségével, az én kezem munkájával neked tőlem, tőlünk!

Nem tudott megszólalni. Csak állt ott lehajtott fejjel és csendben peregtek a könnyei.Ekkor Sanyi megszólalt: gyere, avassuk fel az ágyat!